Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Fórumok » Lélek & Szerelem fórumok » A gyász, mint szükségszerűen lejátszódó folyamat fórum

A gyász, mint szükségszerűen lejátszódó folyamat (beszélgetős fórum)


Ez a fórum a következő cikkhez nyílt: A gyász, mint szükségszerűen lejátszódó folyamat

1 2
31. 5c98b496b3 (válaszként erre: 3. - Klarika5)
2015. dec. 28. 11:17

Elengedni nem annyit tesz, mint elfelejteni, elzárkózni.


A lányunk 4 hónaposan ment el, 2013 áprilisában.

2014 szeptemberében egészségesen született meg a fiunk. Elengedtük Zoét. Nem elfelejtjük, nem is tudnánk, főleg, hogy a fiunk kiköpött Zoé. De megvan az emlékezés ideje, amikor kimegyünk esténként a kicsi fájához és gyertyát gyújtunk, megvannak az Ő ünnepei, és őt is ünnepeljük karácsonykor.


Nem felejtettük el, addig él, amíg emlékeinkben él.

30. Maruszja (válaszként erre: 29. - Anita2007)
2010. szept. 25. 16:39

Valahányszor kimegyünk a lányunkhoz a temetőbe mindkettőnknek az az első dolga, hogy a fejfáját megsimogatjuk és köszönünk neki. Ma is kint voltunk, mert vittünk szép virágot a sírjára. Sajnos előfordul, hogy ellopják, hogy törjön le a keze az illetőnek! Már gondoltuk, hogy kifigyeljük, van is egy jelöltünk, aki lehetett, csak még nem tudtuk lebuktatni.


Én nem hiszek semmi ilyen dologban, amit Anita írt. Biztos jobb azoknak, akik hiszenek.

2010. szept. 23. 11:55
29 éves voltam, amikor a legjobb barátom szívinfarktust kapott és meghalt. Egyik napról a másikra. Szinte a "kezem között". Biztos volt már olyan, hogy érezted valakit már ezer éve ismersz, pedig csak most találkoztatok először. Velem is így történt. A legjobb barátnőm vőlegénye volt. Szinte napra pontosan 5 évig volt az életemben, de mindig úgy gondoltam rá, mint a testvéremre. A halálakor éjjel, iszonyú mellkasi fájdalomra ébredtem fel. Később kiderült, hogy abban az időben halt meg. Itt indult el a lavina. Mivel nem tudtam feldolgozni ezt, jött a depresszió és a pánikbetegség. Aztán nagyon érdekes kérdéseim lettek, amit orvosok akkoriban egyáltalán nem szerettek megmagyarázni, (leginkább nem is tudtak) így jobbnak látták gyógyszeresen kezelni a helyzetet. Az én belső hangom viszont, egyértelűen mást akart. És elkezdtem kutatni. Hosszú volt az út. És mivel még élek, messze nincs vége a tanulásnak, de tudom mi a karma törvénye, hol van aki elment, segít, ha kérem, és azóta alázattal élek. Kimondom, ha szeretek és erre mindenkit csak bátorítani tudok. Mert akkor, amikor a barátom haldoklott, én már nem mehettem be az intenzívre! 5 évig simogattam a fejfáját a temetőben, mert bennem maradt a búcsú ölelés. Itt élünk most a Földön! Azokkal, akik MOST fontosak. És mindenki az, mert hatással van az életünkre! Ne féljetek kimutatni! Ez a valódi boldogság útja! És mivel minden EGY, így szeretteink is bennünk vannak tovább! És a nagyapa is azt szeretné, hogy a lelked megbékéljen! Mert aki szeret, az a legjobbat akarja!!!
2010. szept. 16. 19:44
A gyászt azt sosem lehet igazán feldolgozni, mert akárhogy is volt a nagyapa és unoka közötti kapcsolat a maga módján szeretett tégedet, mint unokáját csak másképpen mutatta ki. Mikor meghalt szegény nagyon megviselt a hiánya, de a szívedben az emléke örökké élni fog és azt senki sem veheti el tőled. Üdv.Ágnes
27. geranna7 (válaszként erre: 26. - Maruszja)
2010. szept. 16. 19:35
Igy van! Itt az anyának semmi joga nem lehet.
2010. szept. 15. 09:58

Sziasztok!

Hogy milyen sorsok vannak? Az eber el sem tud ennél rosszabat gondolni, mint hogy szeretett gyermekét, férjét stb. ne tudja eltemetni tisztességesen.


Én nem vagyok jogász, ehhez értő, de mindenképpen úgy vélem, hogy a feleségnek és vele együtt a gyerekeknek több joguk van ahhoz, hogy tisztességesen eltemessék párjukat és édesapjukat, mint az anyjának. Azzal, hogy a fia megnősült és családot alapított a feleséghez tartozik már és nem a szüleihez.


Én mindenképpen javasolnám, hogy indítson egy pert ez ügyben, az más kérdés, hogy ez a per meddig húzódik? Szerintem a feleségnek nyert ügye van ebben.

Különben meg nem tudom mit képzel az anyja mennyivel jobb neki, hogy otthonában őrzi gyermeke hamvait. Szerintem semmivel nem jobb,

ikább rosszabb. Nekem a lányom halt meg, igaz nem hamvasztva lett, de ha úgy lett volna eszembe nem jutott volna hazahozni a hamvakat és itthon a virinben tárolni.

25. mandella (válaszként erre: 14. - Rolvisa)
2010. szept. 14. 21:40

igen, ezt nagyon jól megfogalmaztad:


"Akik nagyon kötődnek az elhunythoz az iszonyatos szenvedéssel jár.

Fáj a szép emlék, fáj az elmulasztott mozdulat, szó, cselekedett. Minden fáj.

De nincs visszaút, az elfogadás, elengedés nagyon hosszú út."

24. agnesss0129 (válaszként erre: 19. - Ani7506)
2010. szept. 14. 21:33

attól függ ki volt beirva legközelebbi hozzátartozójának...

nekem ma pont egy hónapja,hogy meghalt a férjem.előtte egy héttel azt sem tudtam mi az a rák.gyenge volt bevitték korházba és kegyetlenül közölte velem az orvos áttétes rákja van ami már a máját is megtámadta,azt hittem megbolondulok és nem is nekem mondják ezt!ha nem engedte volna meg a tüdőtükrözést szerintem most is élne még!minden nap reggeltől estig bent voltam és ehhez elötte nem mutattam mi játszódik le bennem,csak mikor ki jöttem akkor üvöltöttem a fájdalomtól!1hét alatt tünkretették!még hajnalban beszéltünk,reggel már nem volt...

én nem akartam a boncolást,de a nővérei ragaszkodtak hozzá,elmentek valami ügyvédhez is és Drágám még is felboncolták!pedig én nem akartam,és én voltam a legközelebbi hozzátartozója!Én temetettni akartam,ők hamvasztani,és ott ahol ők éltek vidéken messze.Nagy vita lett belőle,de végül úgy engedtem,hogy egy pici urnát külön hazahoztam és itt van mindig a szobámban a fényképe és friss rózsák közt...

szóval tudom min mehet át a család,ez önzés az anyós részéről!legalább az unokákat nézhetné!

23. mandella (válaszként erre: 8. - Bigbri)
2010. szept. 14. 21:23

Szia.

Én sem kívánom senkinek. Én is átéltem mindkét nagyim szenvedését. Együtt érzek veled!

22. agnesss0129 (válaszként erre: 17. - Écsanya)
2010. szept. 14. 21:21
tudom milyen érzés...én drága férjem ma egy hónapja,hogy elment hirtelen minden előjel nélkül,előtte egy héttel még együtt nevettünk...igaz mi "csak"1,5évet éltünk együtt de az gyönyörű és boldog volt!nem hiszem,hogy valaha is el tudom felejteni,vagy elengedni...minden gondolatom nap mint nap körülötte jár.ezzel kellek,ezzel fekszem...mi csak ketten voltunk egymásnak,és azt hittük idősebb korunkra megszántak "ott fennt"minket és mind kettőnk kapott egy esélyt még a "mocskos"életünk után...de sajna tévedtem!...
2010. szept. 14. 14:07

Sziasztok !

Anyukám 5 éve hunyt el. Hogyan segíthetnék lányomnak (13 éves), hogy elfogadja, "a mama nincs többé"? Nagyon szerették egymást, lányom a mai napig sír, ha anyukám szóba kerül, akár csak érintőlegesen is....

20. klarika5 (válaszként erre: 19. - Ani7506)
2010. szept. 14. 13:32

Most én úgy gondolom, hogy a házastárs előrébb van a rangsorban, mint az anya. Nem tudom jogilag pontosan így van-e, de így érezném igazságosnak.De egy ilyen anyóssal mit lehet kezdeni?Mondanám, forduljon ügyvédhez az özvegy, de az az ügyvéd, aki az anyóst istápolta, nem volt tisztában azzal, mi a jogszerű? Én nem bízom már az "igazság"szolgáltatásban sem.

És az alattomos rák az borzalmas dolog.Sokszor gondolok arra, az embernek érdemes volna dolgait lerendezni, tisztázni, elképzeléseit megbeszélni a hozzátartozóival, mert nem tudjuk, megéljük-e a következő hónapot. Ez a szegény férj is, ha tudta volna, hogy a családja nem tudja méltóan megoldani a temetését sem.

2010. szept. 14. 11:56

A véloeményetekre lennék kíváncsi...1 hónappal ezelőtt hunyt el 47 évesen a sógorunk, 2 hónappal az után, hogy megtudta-rákos (előtte semmi, de semmi baja nem volt, ami miatt orvoshoz kellett volna mennie, így nagyon gyorsan elvitte Őt az áttétek miatt) Szörnyű volt ez a gyors iramú leépülés. Két kisgyerek maradt utána 4 és 12 évesek.

A felesége és a szülei között örök feszültség volt, nem álltak valami szépen a dolgokhoz... hosszú történet és csúnya.

A halál beáltakor a sógorunk Édesanyja jelent meg legelőször a kórházba egy ügyvéddel, és valamiért engedték, hogy Ő vezényelje le a dolgokat, Neki adták ki a holttestet, Ő rendelkezett a továbbiakban-eddig még nem is lett volna probléma, mert a hamvasztásban megállapodtak.A hamvakat pedig megfogta és hazavitte önhatalmúlag az Anyja és azt mondja, ha el is temeti a Fiát, majd csak valamikor jövőre, mert hogy Ő még nm tudja elengedni a fiát...

Közben a Feleség és a gyerekek szeretnének temetést, méltóképpen búcsúzni stb. Úgy hiszem ennek jogi úton is komoly kövtkezményei lennének, ha az ember nekimenne ügyvéddel, d én emberileg nem tudom ezt felfogni és megemészteni. Ti mit szóltok ehhez????

18. Maruszja (válaszként erre: 12. - Kovaevakiss)
2010. szept. 13. 14:24
Szeretném, ha jelentkeznél! Remélem elolvasod, amit írtam.
2010. szept. 13. 06:56
Én már lassan két és fél éve gyászolok, de nem akar enyhülni pedig már "sok" idő eltelt, a Férjem nélkül egy örökkévalóságnak tűnik minden egyes napl
16. Maruszja (válaszként erre: 15. - Maruszja)
2010. szept. 12. 23:59
Bocsi drágám: Andika szobáját akartam írni. De csak bal kézzel pötyögök, mert eltört a jobb vállam.
15. Maruszja (válaszként erre: 14. - Rolvisa)
2010. szept. 12. 23:58

Igazad van, nagyon hosszú út az elengedés és annak elfogadása, hogy nincs többé. 3,5 éve halt meg a lányunk, de én a mai napig rettegve megyek be a volt szobájába. És az elején, amikor a nyitott szoba előtt elmentem mindig benéztem, hogy hátha rosszul emlékszem és ott alszik a helyén. Nincs olyan nap, hogy ne emlegessük. A mai napig úgy hívjuk a szobát, hogy "Adika szobája".


Őszinte részvétem húgod halála miatt.

2010. szept. 12. 23:51

Jó lenne hinni, hogy csak álmodni mentek el..

Mi is ezt írattuk az 58 évesen hirtelen elhunyt húgom egyik szalagjára.

A múlt héten temettük és még nagyon fáj.

A férjem egy éve, most meg ő 58 évesen.

Együtt ápoltuk fekvő beteg férjemet 6 hónapig.

Ő segített nekem, én nem tudtam neki segíteni. Egy nagyfokú agyvérzés vitte el tőlünk, egyik napról a másikra nincs. Nem lehet ezt olyan könnyen feldolgozni.Engedtessék, meg , hogy fájjon és kibeszéljem, kisírjam magamból.

Nem biztos, hogy jó a nagy ragaszkodás szeretet sem, mert nehéz így az elválás.Mi nagyon szerettük egymást, mindent tudtunk a másikról, még a gondolatát is. Titkok nem maradtak.

Akik nagyon kötődnek az elhunythoz az iszonyatos szenvedéssel jár.

Fáj a szép emlék, fáj az elmulasztott mozdulat, szó, cselekedett. Minden fáj.

De nincs visszaút, az elfogadás, elengedés nagyon hosszú út.

13. Maruszja (válaszként erre: 12. - Kovaevakiss)
2010. szept. 12. 21:36

Fogadjátok őszinte részvétem. Minden haláleset szörnyű, de a legborzalmasabb, amikor a szülők gyermeküket veszítik el. Ha egy idős ember meghal, aki már leélte élete nagy részét az is rossz a hára maradóknak, de amikor egy fiatal, aki élete derekán van - azt nehéz elfogadni.


Sajnos tudom miről beszélsz. Mi a lányunkat veszítettük el 2007-ben. Ő is fiatal volt 34 éves. És nekünk csak Ő volt, nincs másik gyermekünk.

Nehéz erre bármit is mondani. Csak az tudja megérteni az ilyen bánatot, aki szintén hasoblóan járt.

Megbékélést kívánok Nektek!

2010. szept. 12. 21:24
Nekünk most, aug.27-én ment el teljesen váratlanul az erős, okos, szép fiúnk, 42 évesen, tüdőembóliában. Több gyerekünk van, de egyik sem Ő. Férjemmel csak ülünk, nézzük egymást és sírunk. Sok csalódása volt az életben, most egy éve volt egy nagyon jó társa, akivel az esküvőt tervezgették, és most itt van, Ő nincs. Próbálom tartani magam párom miatt, de nagyon nehéz, nagyon hiányzik, nem tudom, megtudunk-e nyugodni valaha is?!
11. Bigbri (válaszként erre: 10. - 66ef542e3b)
2010. szept. 12. 21:17

A gyászjelentésre mi ezt a verset írattuk.

Hittünk az Istenben, bíztunk a gyógyulásban,

de amikor már abban sem, akkor a csodában.

Csoda volt, hogy éltél és minket szerettél.

Nem is haltál Te meg, csak álmodni mentél

10. 66ef542e3b (válaszként erre: 1. - Sötét_hercegnő)
2010. szept. 12. 20:43
SZERINTEM RITKA AZ AKI NEM VESZITETTE EL VALAKIÉT DE MEG KELL TANULNUNK NÉLKÜLE ÉLNI MÉG AKKOR IS HA NEHÉZ .ÉN IS ELVESZITETTEM EGY CSALÁDTAGOMAT AKIT NAGYON SZERETTEM NAP MINT NAP GODOLOK RÁ MIKOR IDÖM ENGEDI KILÁTOGATOK SIRJÁHOZ ELPANASZOLOM MINDEN BAJOM BÁNATOM ÉS UGY ÉRZEM MINTHA OTT LENNE VELLEM ÉS VIGASZTALNA BÁTORITANA .NEKED IS EZT TANÁCSOLOM PROBÁLD KI.NEMRÉG EGY KEDVS ROKON TEMETÉSÉN AZ EGYIK KOSZORUN EZT A FELIRATOT OLVASTAM -SZÁMOMRA NEM HALTÁL MEG CSAK ÁLMODNI MENTÉL LÉLEKBEN TALÁLKOZUNK -EBBÖL AZ IDÉZETBÖL PROBÁLJ TE IS ERÖT MERITENI
9. geranna7 (válaszként erre: 8. - Bigbri)
2010. szept. 12. 20:22

Ez esetben ti tudjátok,hogy jobb igy ...ha már nem szenved. Meg -kell nyugodni-bele -nyugodni..

Részvétem.

2010. szept. 12. 20:15

Szia!


Sajnos nagymamám pont egy hete hagyott itt bennünket.:( Iszonyatos fájdalmakon ment keresztül... Nem kívánom senkinek sem azt az érzést,hogy látod szenvedni azt akit szeretsz. Szörnyű volt.

2010. szept. 12. 19:59

Én is ezen a szón elmélkedek, de igazán pontosan nem tudom meghatározni jelentését: elengedni.

Két évnél több, hogy hirtelen itt hagyott a férjem. Még a mai napig is sokat sírdogálok, rengeteget eszemben van,a családdal sokat emlegetjük.

6. klarika5 (válaszként erre: 4. - Mandella)
2010. szept. 12. 17:36
Lehet, csak esetleg akinek nincs még közeli halottja, úgy képzeli, hogy el kell majd felejtenie a mindennapjaiban. Én kifejezetten megnyugvást érzek, ha a szüleimre gondolok, vagy róluk beszélhetek.Így nem "engedtem el" őket, bár a szakkönyvek valóban ezt a szót használják. Gondolom, aki hirtelen megy el, maradhat a hozzátartozóban lelkiismeretfurdalás, hogy nem mondott el valamit, vagy javíthatott volna valamin. Az valóban rosszabb lehet.Szia.
5. agnesss0129 (válaszként erre: 1. - Sötét_hercegnő)
2010. szept. 12. 17:08

Szia!

Pont most nagyon sziven ütött a cikked...Sok mindenkit eltemettem már én is akit szerettem a nagyszüleimtől kezdve...

De most valahogy gomboccal a torkomban olvastam végig az irásod.Párom holnap után lesz egy hónapja,hogy 1hét alatt semmi külső előzmény nélkül amit tudtunk volna elhunyt tüdőrákban ami átterjedt a májra is állitólag./ezt azért irtam mert havonta járt vizsgálatokra más okból,és ennek a betegségnek sehol semmilyen jelét nem mondták az orvosok,és a leletek sem mutatták ki.../1,5évig voltunk együtt és nagyon boldogan,azt hittem együtt is öregszünk meg,de nem igy lett...

Sajna én sem tudom és talán soha nem is fogom tudni elengedni.Nem tudom hova fog ez vezetni,de nagyon rossz azt tudom...

4. mandella (válaszként erre: 3. - Klarika5)
2010. szept. 12. 16:49

Szia.

Szerintem aki elengedésről beszél, azon azt érti, hogy nem szabad görcsösen ragaszkodni, vagy hogy is mondjam.

2010. szept. 12. 16:30

Én eltemettem már apukámat és anyukámat is. De nem volt szükségem arra, hogy "elengedjem" őket. Itt vannak bennem, mindennapjaimban. Ha belenézek a fogmosáskor a tükörbe, anyukám vonásait látom magamon, a mozdulataimban. Minden nap van valami, amiért felemlegetjük őket:mit mondtak, ezt még apukámtól kaptam,mit szólna, ha látná...

Jegygyűrűm mellé tettem anyukám gyűrűjét, másik ujjamra az apukámtól 17 éves koromban kapott piros köves gyűrűmet, és velem vannak. Nekem valahogy nem volt szükségem az "elengedésre"És csak szeretném remélni, hogy nem lesz soha lelkiismeret furdalásom, mert életükben megadtam azt nekik, amit erőm engedett. De lehet, hogy azért van ez így, mert nem hirtelen mentek el, s beszélgetésekkel felkészültünk az elkerülhetetlenre. Kívánom, hogy lelked találjon békét, és megnyugvást!

2010. szept. 12. 16:24

Szia. Nagyon érdekes, amit leírtál. Nem is nagyon tudok mit hozzátenni, valószínűleg mindenkinek az életében vannak sajnos ilyen helyzetek, óhatatlanul gyászol mindenki valakit.

Furcsának fog tűnni, amit mondok, de szerintem én szépen gyászoltam meg a nagyszüleimet (azt a hármat, akit ismertem), rengeteg sírással. Az első, a nagyapám halála 1992-ben történt, nagyon-nagyon régen, és az idő elfeledteti a szomorúságot, de tényleg, és rá már "csak" mint szépre, jóra emléezem, szerintem ahogy kell.

A nagymamáim még közeliek... akár a szó szoros értelmében is... az egyikük 2 és fél éve ment el, a másik pedig idén januárban... nagyon közel álltak hozzám, és egyre ritkábban, de bizonyos élethelyzeteimben még mindig "velem vannak", és olyankor kisírom magam. Az segít.

1 2

További ajánlott fórumok:


Minden jog fenntartva © 2005-2020, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook