Halottaink emlékére

Az esti szürkületben millió apró kis fény cikázik. Gyertyák pici lángja világítja meg a temetőt, és lejatott fejű emberek állnak némán a virágokkal borított sírok előtt. Senki nem szól, de eben a gyertyaszagú csendben mégis minden benne van.

Ez az este csak az övék. Most úgy érezzük néhány pillanatig, újra itt vannak velünk. Felkavarodnak a régi képek, szerelmek és barátságok. Együtt emlékezünk. Valahol halotti ének szól, és mellettem egy öreg néni imádkozni kezd. Szinte csak magában, de aztán már együtt mondjuk a szent igét:

Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy,

szenteltessék meg a te neved,

jöjjön el a te országod,

legyen meg a te akaratod,

amint a mennyben, úgy a földön is;

mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma,

és bocsásd meg vétkeinket,

miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezöknek;

és ne vigy minket kísértésbe,

de szabadíts meg a gonosztól;

mert tied az ország, a hatalom és a

dicsöség mindörökké.

Ámen.

Aztán kialszanak az apró fények. LAssan én is elindulok, de az emlék még jó darabon elkísér. Otthon újra gyertyát gyújtok, és azokra a szeretteimre emlékezem, akik távoli temetőkben leltek nyugalomra. S miközben a gyertya csonkig ég, elmondok halottaimért egy imát. Azokért, akik fontosak voltak nekem, azokért, akiknek a létem köszönhetem, a rokonokért, a barátokért...és az életért!