Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Babák & Mamák témák » 2008. 07. 03. – Boldogság érkezett: Bertold a neve cikk

2008. 07. 03. – Boldogság érkezett: Bertold a neve


"A gyermekvállalás: hatalmas döntés. Döntésed arról, hogy szíved ezentúl a testeden kívül fog szaladgálni, örökre szól."

Ezt a történetet valójában már egy éve kellett volna megírnom, hisz most ünnepeltük Kiscsemetém 1. születésnapját. Mégis, mindenre úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Az emlékeimben még mindig élesen élnek a vajúdás és szülés percei.

2008. 07. 03. – Boldogság érkezett: Bertold a neve

Történetünk valójában 2005. október 10-én kezdődik…amikor két ember találkozik: egy férfi és egy nő…és mindketten úgy érzik, igen! én megtaláltam a másik felem - egy életre.

Tudtuk mindketten, hogy nem korai másfél hónap után összeköltözni, és együtt folytatni az életünket. Már a kapcsolatunk elején felmerült a babakérdés, de azért úgy gondoltuk, várunk még kicsit, nem akartunk meggondolatlanok lenni. Aztán hamarosan kiderült, hogy nem lesz egyszerű a dolgunk, orvosi támogatásra lesz szükségünk. De mindketten nagyon akartuk Őt, így másfél év elteltével én boldogan vetettem alá magam az ezzel járó tortúrának. Sok idő, és sok (olykor kellemetlen) vizsgálat követte egymást.

Én mindig úgy álltam ezek elé, hogy bármi történjék is, túlélem, és minden egyes alkalom egy lépéssel közelebb visz minket a Gyermekünkhöz.

Mindent megtettem, hogy ez a kis Élet megfoganjon bennem. Figyeltem magamra, amennyire csak lehetett, próbáltam a lehető legegészségesebben és legpozitívabban élni. Mert én úgy gondolom, ezek mind nagyon fontosak egy új élet érkezéséhez.

Nagyon akartuk Őt, és úgy tűnik, Ő is nagyon akart minket…az első beavatkozás (inszemináció) után két héttel (hajnali öt órakor, mert nem tudtam aludni) a remegő kézzel tartott tesztemen ott volt a második csík! Határtalan boldogságot éreztem, és nyeltem a könnyeimet!

Egy hét múlva, mikor az orvosomhoz mentünk, én már tudtam. Szerintem ő még nem tudta, hogy én már „titokban”, idő előtt teszteltem, így felnézve az eredményeimből, mosolyogva csak ennyit mondott: „Tímea, maga szerencsés csillagzat alatt született…Ön babát vár!”


Leszámítva az első 16 hét - sokszor durva - hányásait, problémamentes terhességem volt a 35 évem ellenére, vérképeim és a vizsgálataim eredményei mindig a legnagyobb rendben voltak. Az első négy hónapban öt kiló mínuszom lett. De az orvosom midig megnyugtatott, hogy aggodalomra semmi ok, Berci teljesen jól van odabent, és semmiben nem szenved hiányt. Persze, akkor még nem tudtuk, hogy Bertold, mert csak a 25. héten mutatta meg magát a kis huncut.


Július 11-re voltam kiírva hivatalosan. Gondoltam, Berci sem kívánkozik előbb jönni. Ezt még az orvosom is megerősítette július 1-jén, a szülés megindulását megelőző napon. Azt mondta, mi még a jövő héten is találkozunk nst-n. Hát nem lett igaza..

Aznap reggel még semmi gyanúsat nem észleltem, bár jósló fájásaim már pár hete voltak…de egyikünk sem gondolta, hogy másnap reggel ránk köszönt az elmondhatatlan boldogság. Mivel a párom szüleinél még folytak a házfelújítás utolsó mozzanatai, délelőtt elmentünk a padlót megvásárolni.

Nagyon meleg nyár volt, mint most, a végén már éreztem, hogy nehezebb a mozgás, hogy már nem kevés súlyt hordozok.

Mikor végeztünk, bementünk egy gyors ebédre az egyik bevásárló központba. Emlékszem, hogy még szóltam a páromnak és a húgának, hogy ne siessenek annyira, mert én már alig tudom a lépést tartani. Nagyon elfáradtam, pedig még gyorsan sem mentek. Ebéd után (3 óra körül) hazamentünk, én kicsit lepihentem, közben tv-t néztem. Páromnak 5 után találkozója volt egyik barátunkkal, így betettem egy filmet, és dvd-ztem. Telt az idő, én belefeledkeztem a 24 című sorozatba (nagyon imádtam), aztán sokadszorra, úgy negyed 8 körül kimentem a vécére.

És láss csodát! Hát nem akart abbamaradni, pedig már befejeztem. És akkor már tudtam…tudtam, hogy innen már nincs vissza út, nincs várakozás, menni kell. Kicsit azért megdöbbentem, hogy most tényleg elérkezett a pillanat, amire már olyan régen vártam.

De nem féltem. Soha nem féltem a szüléstől, és most sem volt bennem egy csöppnyi félelem sem . Inkább az a boldog izgatottság öntötte el a szívemet, amikor az ember akkor érez, amikor már biztosan tudja…hamarosan találkozik a 9 hónapja szíve alatt őrzött KINCSÉVEL… Édesanya lesz. Boldog voltam, nagyon boldog! A fájások nem is érdekeltek igazán, és az sem, hogy mi vár még rám.

Mikor végeztem, fogtam a telefont, felhívtam a páromat, és mondtam neki, hogy most haza kellene jönnie, mert elfolyt a magzatvizem. Ő pedig sietett haza, ahogy tudott. Hogy útközben milyen gondolatok jártak a fejében, azt Tőle kellene megkérdezni. A pakkom már útra készen állt pár hete, csak apróságokat kellett még berakni. Még vettem egy gyors zuhanyt, mielőtt elindultunk. Nagyon tisztán emlékszem, hogy zuhanyozás közben még mindig folyt a magzatvíz, valami nagyon furcsa érzés volt.

A párom meg csak állt az fürdőszoba ajtóba, és csak nézte…nézte…és mindketten csodálkoztunk, hogy ilyen sok van még?

Aztán egy telefon a kórházba, hogy megyünk, majd be az autóba, és indultunk.

Még útközben is éreztem, ahogy szivárog a magzatvíz, és közben elkezdődtek a fájások. Először csak 10 percesek voltak, majd mire a kórházba értünk, 7 percesek lettek. Az út kb. 40 perc volt, közben az izgalommal teli várakozás az ismeretlen előtt. Hol beszélgettünk, hol elcsendesedtünk kicsit a párommal. Útközben felhívtuk a családot, majd elküldtem egy-két sms-t néhány kedves fórumozó társamnak, akik szorítottak értem, az egyiküket (a számomra legkedvesebbet) fel is hívtam.

Negyed 9-kor érkeztünk a kórházba, beregisztráltak, és felkísértek a szülőszobába, ahol rögtön egy – már ismert – szülésznő fogadott. Lepakoltunk, kipakoltunk, az ügyeletes orvos megvizsgált – abszolút tapintatosan - és azt mondta, kb. másfél ujjnyi a méhszáj.

Addig a szülésznő felhívta az orvosomat is, aki azt mondta, van még némi időnk. Nekem a fájások között többször is kellett látogatnom a mellékhelyiséget, tudtam, tisztul a szervezet…készülődik. Aztán kicsit sűrűbben jöttek Párom időnként feljegyezte.

Az elején még egyáltalán nem volt vészes, aztán mikor sűrűsödtek, úgy 10 óra után, gondoltam, ráülök a labdára, hadd segítsen a gravitáció. Egyetlenegy félelmem volt a süléssel kapcsolatosan, hogy majd egyszer azt mondják, feküdjek fel az ágyra, a hátamra. Ezt mondtam is az orvosomnak, akivel lehetett „tárgyalni”. Egyszer, csak úgy próbaképpen meg is akartam tenni, de nagyon-nagyon rossz volt, nem is tudtam a hátamra feküdni, annyira belenyilallt a derekamba. A szülőszoba nagyon szép, és jól felszerelt volt. Volt labda, fürdőkád, bordásfal, szülőszék. A szülésznő (velem kb. egykorú csajszi…és Timi) sem alkalmatlankodott nagyon, kettesben hagyott a Férjemmel, és csak akkor jött, amikor szükségünk volt rá.

Éjfél után már 5 percesek voltak a fájások, akkor már úgy éreztem, a meleg víz nagyon jól esne a sajgó derekamnak, feszülő hasamnak. Tele engedtük a kádat vízzel, és ott próbáltam pihenni. Ekkor már eléggé intenzíven jöttek az összehúzódások, és én tudtam, muszáj a levegővételre koncentrálnom, és muszáj engednem a fájdalomnak. Folyton arra gondoltam, hogy ez nekem semmiség ahhoz, amit az én kisfiam él meg most odabent. Segítenem kell neki! És így is tettem. Vettem a mély levegőket a fájások közben, megszorítottam néha a Férjem kezét, aki mindvégig ott volt mellettem, ekkor épp a kád mellett, egy széken ült. Annyira emlékszem ezekre a szép pillanatokra! Félhomály volt, éjszaka, és csak mi „hárman” voltunk.

Aztán eljött az a pont, amikor már a kádban sem volt jó, de a fájások még mindig 5 percesek voltak. Ekkor szóltunk a szülésznőnek, hogy szeretnék kiszállni. Jött, és ketten kisegítettek, segítettek megtörölközni, majd felöltözni. Megnézte a szívhangot is, minden rendben volt. De hajnali 3 után már kezdtem fáradni, a méhszáj 3 ujjnyi volt. A szülésznő elérkezettnek látta az időt, és hívta az orvosomat. aki hamarosan meg is érkezett. Beszélgettünk, már amikor tudtam, kikérdezett, és figyelt.

A fájások hajnalra már nagyon erősek voltak. Ekkor nem tudtam már mást csinálni, csak egy székre ülve az ágyra támaszkodni, és szorítani a lepedőt, mikor jöttek a hullámok. Párszor megpróbáltam a Férjembe kapaszkodni, de nem volt jó. Így visszaültem. Eltelt így még egy-két óra, azt hittem, soha sem lesz reggel.

De aztán láttam kinézve az ablakon, elkezd kicsit világosodni. Nem tudom már, hány óra lehetett, de amikor az orvosom megvizsgált, még midig csak alig 4 ujjnyira volt nyitva a méhszáj. Megtapogatta a pocakomat is, és akkor közölte, ami kicsit sokként ért: még eléggé fent van a baba feje, még nincs beékelődve rendesen a szülőcsatornába. Tart tőle, hogy nem fér át a kis feje. De azért hagyott még egy kis időt, hátha történik valami biztató. De sajnos nem történt. 6 óra körül csinált egy nst-t, és akkor habozás nélkül azt mondta, kicsit gyengébb a szívhang, nem kockáztathatunk, Ő a császár mellett dönt, ha én is beleegyezek. Még emlékszem a tekintetére, és a szavaira („Tímea, tudom, hogy nem készült rá, de muszáj császármetszést csinálnunk. A baba beszorult a szülő csatornába, és nem tud átpréselődni.”), pedig akkor már sok mindenre nem tudtam figyelni, mert 3 percenként jöttek a fájások. Akkor már a fogaimat is össze kellett szorítanom, és párszor a verítéket is le kellett törölnie a Férjemnek az arcomról. Megbíztam az orvosomban, és tudtam, el kell fogadnom a döntését. Közben észre sem vettem, de már ott is volt a személyzet körülöttem, ripsz-ropsz, elkészítették a nyilatkozatot, amit nekem csak alá kellett írnom.

Mindenki tudta a dolgát. Én akkor már az ágyon ültem, mikor elém tették a nyilatkozatokat. nem tudom hányat, és azt sem, hogy miről szóltak pontosan (persze, nem kétséges, hogy azok a beleegyező nyilatkozatok voltak), pedig miden erőmmel próbáltam elolvasni. Folyton az zakatolt a fejemben, hogy hogy van az én kincsem odabent, és hogy minden rendben lesz-e. Féltem. Akkor féltem. Tanácstalan voltam, és a páromra nézve vártam a bíztatást, hogy aláírhatom-e azokat a papírokat. Ő bólintott, és mondta, hogy igen. Majd levetkőztem, nem kellett beöntés sem, csak az ágyra feküdtem, és párom kezét fogva már a műtőbe is voltam. Még sosem láttam belülről műtőt, kicsit megrémített a gondolat is. Akkor az altatóorvos, akinek még a hangszíne is megnyugtató volt, elmagyarázta, hogy mi fog történni, és nekem mit kell tennem.

A spinális érzéstelenítést szinte meg sem éreztem, de kicsit féltem az ismeretlen miatt. Aztán megnyugtatott az érzés, mikor a mellkasomat, majd lábamat nyomogató orvos kérdezgette, érzem-e ezt, érzem-e azt. Nem éreztem semmit. Szóval mégis csak működik?

Párom közben kapott egy kék steril ruhát, és hamarosan ott állt a fejemnél. Nagyon megnyugtató volt a jelenléte. Éreztem, ha Ő velem van, nem lehet semmi baj. 7 óra 10 körül toltak be a műtőbe, miután már mellkastól lefelé teljesen érzéketlen lett a testem, elkezdődött. Csak feküdtem, és cikáztak a kómás fejemben a gondolatok, és folyton kérdeztem a páromat, hogy mi történik. Ő készségesen, mindig válaszolt.

Türelmetlen voltam.

- Mi történik Szívem?

- Előbb fertőtlenítik a területet.

- Mi van már? Mi tart eddig?

- Most kezdik el. Ne aggódj. Nem lesz baj. Most vágják fel a pocakodat.

- Látsz valamit? Látod már Őt?

- Nem, még semmit. De igen, most emelik ki! Kint van!

- De miért nem sír? Nem hallom, hogy sír?

- De sír Szívem! Csak halkan, mert tele van a szája és az orra. Szörcsög is.

- Akkor jó!

És ebben a pillanatban meghallottam azt a kis hangot, amire annyira vártam. Felsírt a kisfiam. Csak néztünk egymásra a párommal, és mindketten halkan sírtunk örömünkben.

„Kisfiú! Hogy fogják hívni?” – kérdezte az orvosom. „Bertold” – mondtuk mindketten.

„Sári Bertold, született reggel 7 óra 37 perckor, Apgar 10-es” – hallottam a következő mondatot. Ekkor már tudtam, minden a legnagyobb rendben van Vele, velem pedig ezután csinálhatnak akármit, nem érdekelt.

Páromat eközben odahívta az orvos, és mivel császárnál az apának nem adhatnak lehetőséget - a sterilitás megőrzése miatt - elvágni a köldökzsinórt, azon az asztalkán, ahol a babát később ellátták, megengedték, hogy egy darabot levágjon belőle. (Egyébként máshol nem is engedik, hogy a műtét során bent lehessen az apuka, így a helyzetünk nagyon kivételesnek mondható.) Mindez körülbelül 1-2 percbe telhetett, mert a következő pillanatban már láttam a Férjem közeledő alakját, kezében egy puha takaróba „rejtett” csomaggal. Én akkor csak arra az édes kis csomagra tudtam koncentrálni…közeledett…egyre közelebb ért. Csend volt.

Amikor a párom lehajolt a fejem mellé, megpillantottam a világ legédesebb kis arcát, amint békésen szuszogott, és rám szegezte a kis tekintetét. Mint egy ártatlan kis bárányka, úgy nézett rám. Könnyek szöktek a szemembe, és akkor már hagytam, hadd sodorjon el a boldogság érzése, amit talán sohasem tudok szavakba önteni.

„Hát megérkeztél?” – kérdeztem. És Ő csak nézett rám, én pedig Őrá. „Add picit közelebb” - súgtam a páromnak…és egy minden szeretetemmel teli puszit adtam az én icipici Kicsem arcocskájára. Éreztem a puha kis bőrét, a lélegzetét, ahogy az arcomat simogatja.

Boldog voltam, a világ legboldogabb nője.

Majd a páromra néztem, és megláttam az Ő szemében is azt a csillogást, ami az enyémben volt. A szívemben túlcsordult a szeretet.

Igen, család lettünk. Ők az én családom, csak erre tudtam gondolni…akiket mindennél jobban fogok szeretni és óvni ezen a világon.


Hát eddig tartott a történetem. A műtőben mindössze 40 percet töltöttem, majd mikor a szobámba vittek, rögtön megjelent a csecsemős nővér is, és hozta az én síró babámat. Azt mondta, hozom a kis Bertoldot, mert anyuci hiánya van. És amint a karomba adta, az én kisfiam úgy elhallgatott, mintha sosem sírt volna;-). Igen, érezte…ugyanazt, amit én is éreztem akkor. Ettől fogva mindvégig velem/velünk lehetett. A kórházban töltött napok probléma mentesek voltak, csak jókat mondhatok, úgy engedtek haza, hogy mindenre türelemmel megtanítottak. Mire hazamentünk, cseppet sem féltem a kisbabám körüli teendőktől. S bár császárral szültem, holott nem erre készültem, mégis csak azt mondhatom: képes lennék bármikor vállalni az egész történetet egy újabb CSODÁÉRT.

Éppen azért csak bátoríthatom azokat, aki szülés előtt állnak, vagy éppen már a szívük alatt hordják a babájukat, ne féljenek! Ki lehet bírni a vajúdást, tényleg csak hozzáállás kérdése. Persze, vannak kevésbé kellemes percek, sőt, abszolút kellemetlenek is, de azt gondolom, még ennél nagyobb fájdalmat is képes lettem volna elviselni.

A császár utáni hetek sem voltak annyira könnyűek, de ki emlékszik már erre? Amikor már ott volt mellettem az én kis fájdalomcsillapítóm. Közhely, de hamarosan minden nehéz perc feledésbe merül. Elég csak ránéznünk a gyermekünkre, aki számunkra mindent megér.

Nem is tudom, kinek mondhatnék köszönetet azért a csodáért, aminek a részese lehettem, és vagyok ma is. Leginkább a Férjemnek, aki a kisfiam mellett a legfontosabb Férfi az életemben, aki akkor is, és a mai napig is erőt ad nekem, ha szükségem van rá. Hálás köszöntet illeti az orvosomat is, aki a megfelelő időben a megfelelő döntést hozta. Ugyanis beigazolódott a diagnózisa.

Berci kis fejecskéjén lila véraláfutások voltak azon a helyen, ahol „beszorult”. Még nem is említettem, Berci 3650 grammal és 54 cm-rel született. Az én termetemhez képest nagy baba volt.


Végezetül…idézettel kezdtem, idézettel végzem:

"Igazából senki sem tudja, mi az élet értelme, a világ vagy bármi más jelentősége addig, amíg nem születik gyermeke, és nem szeretheti őt. Azután az egész világegyetem megváltozik, már semmi sem pontosan olyan, mint korábban. Ő a tiéd, hogy szíveddel öleld, óvd és vezesd. Add neki minden erődet és tudásodat, mindazt a jót, amit az élet kínálhat."




Írta: timihugi, 2009. augusztus 19. 10:03
Fórumozz a témáról: 2008. 07. 03. – Boldogság érkezett: Bertold a neve fórum (eddig 14 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2021, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook