Szeresd magad! (beszélgetős fórum)
Nos, először a világnézetedet, az életfilozófiádat kellene helyre rakni.
Mit jelent számodra az élet?
Mit jelent számodra a vallás?
Mit jelent számodra a család?
Mit jelent számodra a társadalom?
Mit vársz az élettől?
Mit vársz a vallástól?
Mit vársz a családtól?
Mit vársz a társadalomtól?
Követni akarod -e az életet?
Követni akarod -e a vallást?
Követni akarod -e a családot?
Követni akarod -e a társadalmat?
És a végén...
Tulajdonképpen mit akarsz? Mit vársz az élettől?
Ezekre találd meg a választ.
Mély önvizsgálatot, őszinteséget igényel ez a feladat. Nem könnyű, nem gyors, de megéri.
Ha megtaláltad a választ akkor írjál...
Biztos találsz köztünk valakit aki majd segít.
Szeretünk mozogni az ilyesfajta témákban...
:)
Szia Rose! :o)
Az első lépést már megtetted, felismerted, hogy nem vagy jól, segítségre szorulsz, és kértél is segítséget. A pszichológus jó döntés volt, hidd el hosszú távon segíteni fog, még akkor is, ha most esetleg zavarodottabbnak, szétesettebbnek érzed magad. Természetes, hogy okokat keresel, hogy próbálod megfejteni, miért is történt ez Veled, kik a felelősek azért, hogy idejutottál, beszélj ezekről az érzéseidről, a dühről, a haragodról a pszichológusnak, de a szüleid hibáztatása zsákutca a gyógyulásod szempontjából. Attól fogsz rendbejönni, ha rájössz, nem áldozat vagy, aki bábu módjára hánykolódik ide-oda, hanem egy klassz fiatal csaj, aki felelős a saját életéért, és képes javítani a helyzetén. Lehet, hogy ez most keményen hangzott, és tudom, hogy ez a folyamat, amíg magadban idáig eljutsz nem könnyű, és időbe telik, de ha bízol a pszichológusban, ő tud Neked ebben segíteni, amíg szükséged lesz rá. Sok erőt és kitartást kívánok ehhez!
Te most csak magaddal törődj, és ne a családodra légy tekintettel folyton. NEKED kell meggyógyulnod, magadért. A düh teljesen természetes érzés, engedd meg magadnak.
Egyébként is valószínűleg teljesen jogos, az ember a családja által sérül legjobban, valószínűleg "köszönhetsz" nekik jócskán abból, amin most keresztülmész, csak még nem biztos, hogy ennek tudatában vagy.
Mindenképp kérj segítséget, a pszichológus jó dolog, még akkor is, ha először rosszabbul vagy. Ez mindig így van, ha valaki kiönti a szemetesvödröt, az először nem kellemes, de ahogy ürül, úgy egyre jobb.
...biztosan tudjátok ez hogy van...ha az ember lelkileg beteg, akkor általában az élet minden területén leblokkol. velem ez történt...mostanra annyira felhalmozódott bennem a feszültség, hogy a magánéletem és a szakmám is romokban hever, pedig...22 évesen előttem kéne álnia az életnek és a lehetőségeknek.
Egyébként most kezdtem járni a sulimba pszichológushoz, egyelőre nem segít, sőt...rontott az állapotomon, bár még csak 2x voltam.
Az emberek nagy többsége, az én szüleim is csak hisztis tininek tartanak, éretlen gondolkodásúnak, nem vették észre, hogy beteg ember vagyok. 1 hete nem is beszélek velük, egyébként évek óta külön élek...
nemtudom, nem értem miért öntött el irántuk most a méreg, nem akarok nekik fájdalmat okozni a viselkedésemmel, pedig azt teszem.
Sziasztok!
Örülök, hogy megtaláltam ezt a fórumot, borzasztóan kűzdök most a depresszióm ellen, 17-18 évesen kezdett kibontakozni de már előtte is lappangott bennem, most 22 vagyok és totális idegroncs, a szép fiatal évek búskomorságba mentek át, életgyűlöletbe, teljes személyiségzavarba és blokkolásba.
Úgy érzem ez egy nagyon összetett dolog, sokminden kiváltotta ezt belőlem, és a családom is felelős ezért, még ha szeretem is őket és ők is engem...haragszom is rájuk, bár nem akarok...
Nem is tudom már milyen félelem és szorongás nélkül élni, belső béke is ismeretlen érzés számomra. Öngyilkossági képek lebegtek többször a fejemben, persze soha nem lennék rá képes, mivel mindig is ott van bennem egy mustármagnyi hit, hogy van remény, és élnem kell, van feladatom.
Családom vallásos, én is igyekszem folyamatosan a hitemet építeni, sokat olvasom a Bibliát, édesanyám mindig azt mondja, hogy soha ne magamba bízzak, hanem csak a Jó Istenben...de ez valahogy belőlem soha nem hozott ki jót mivel túlzott szerénység és nagymértékű önbizalomhiány alakult ki.
Tudom, hogy akarat, hit, erő, szeretet...és sokminden hozhatja a gyógyulást, de valahogy eddig nem sikerült, pedig nagyon szeretnék jobban lenni, mert érzem, hogy nem sokáig bírom így.
"A Belső Béke jelei
1. Spontán gondolkodásra és cselekvésre való hajlam, ahelyett, hogy a múlt félelmeiből és tapasztalataiból keresnél válaszokat.
2. Félreérthetetlen képesség arra, hogy élvezz minden pillanatot.
3. Elveszíted az érdeklődésed azzal kapcsolatban, hogy mások cselekedeteit megfejtsd, megmagyarázd.
4. Elveszíted az érdeklődésedet a konfliktusok iránt.
5. Elveszíted az aggódásra való képességedet. (ez egy igen erős jel)
6. Gyakori hálaérzet és az életed minden pillanatának értékelése.
7. Gyakori elégedettség-érzés csak azért, mert létezel.
8. Örömérzet a másokkal és a természettel való kapcsolódáskor.
9. Gyakori mosolygás (általában különösebb ok nélkül).
10. Növekvő tendencia arra, hogy hagyod a dolgokat megtörténni, ahelyett, hogy te akarnád őket megtenni, kézben tartani minden áron.
11. Megnövekedett fogékonyság a többiek felől áradó szeretetre, éppúgy, mint a kontrollálhatatlan vágy erősödése, hogy viszontszeresd őket."
És a lelke is... Bár egyeseké nagyon mélyre el van dugva, de akkor is gyönyörűek legbelül.
MINDENKI.
Ááá ... mellényúltam. :o))
Szóval szerintem a szocializáció és velünkszületett alapszemélyiség számtalan variációt alkot. Ugyanaz a szocializációs környezet mást és mást hoz ki a gyerekekből, lsd. testvérek, ikrek. Az nyilvánvaló, hogy az eltérő szocializációs környezet, eltérő hatással van ugyanarra a gyerekre, de akkor is csak azt hozhatja ki belőle, ami már hajlam formában benne van, legfeljebb a mérték más.
Szerintem meg hozzuk magunkkal. Sok olyan példa van, hogy vkinek normális gyerekkora van, ideális családi állapot, de mégis inkább hajlamos a depresszióra, hajlamosabb az önbizalomhiányra stb. És ennek az ellentétére is számos bizonyíték van, hogy egy nehéz gyermekkor után, mégis egy erős magabiztos, optimista felnőtt lesz.
Mindenkit érnek kudarcok kicsi gyerekként is, kamaszként is, felnőttként is, ezt senki nem ússza meg ... azt, hogy ezeken hogy jutunk túl, hogy ezek ellenére milyennek látjuk a világot, szépnek-e, élvezzük-e az életünket, vagy gonosznak, és folyton csak szenvedésnek éljük meg, az egy velünkszületett adottság. Ezen viszont lehet változtatni, ha kellőképp tudatosak vagyunk.
Szerintem senki nem segíthet, ha te maga a szenvedés vagy. Mivel ezt képviseled, ez az alapod, nem is ismered milyen másként élni.
Csak saját magát állíthatja be az ember egy adott álapotba. Ezt a beállított állapotot kivülálló képtelen megváltoztatni.
Csak az ember maga változtathat, ha akar. De általában ez már a születésnél eldől, és ez lesz az alapbeálítás az egész életben.
Minden pillanatot lehet élvezni és utálni is.
képviselheted a szenvedést magát és még sokminden mást is. Ha mondjuk az ember a szenvedést képviseli, igen nehéz lesz őt erről a helyzetről kivülállónak bármilyen igyekezettel is megfordítania.
hát, most inkább az élvezés.
Igyekszem a létezés minden pillanatát élvezni.
Nagyjából működik is...
Te melyik vagy?
Szenvedés vagy Élvezés?
Szenvedés vagy élvezés?
(indokold)