Szerelmes versek, idézetek (beszélgetés)

Élt egyszer egy kisleány, aki mindig nagyon magányos volt.

"Különös

gyermek", mondták a nagyok - "buta és nem szereti a lármát",

mondták

a kicsik és ezért senki sem játszott vele. Biztos azt

gondoljátok, hogy

emiatt nagyon unalmas és szomorú élete volt ennek a

kisleánynak. Hát,

egy kicsit szomorú volt ugyan, de unalmas nem, mert a

kisleány sohasem unatkozott. Mindig sok gondolat jött hozzá látogatóba, ő látta

is ezeket a gondolatokat és beszélt velük, mintha

élőlényként előtte

állnának. Szavak nélküli beszélgetés volt ez, amit mindenki

ismer,

akihez gondolatok járnak látogatóba.

Azok a gondolatok, akik a kisleányt meglátogatták, nagyon

különbözőek

voltak, és egész különféleképp voltak öltözve is, már ha egy

gondolatról

lehet egyáltalán ilyesmit mondani. Voltak közöttük szürke

ruhás

szomorúak, örömteliek rózsaszínben, arany csillagokkal,

pirosak és

vidámak, akik pofákat vágtak és kékek, akik mesés

országokról

tudósítottak és kiknek szemei mindig a messzeséget

fürkészték. Nagy

csend kell legyen valaki körül, ha ennyi sok gondolat

látogatja, ezért a

kisleány legszívesebben teljesen egyedül kiment a falu

temetőjébe és

leült a sírok közötti magas fák alá. A kisleány név szerint

ismerte mind a

sírokat és valóban érdekes volt megfigyelni, melyik sírnál

melyik

gondolat jött látogatóba, és melyik sírnál maradtak el a

gondolatok.

Mintha nem igazán tetszene nekik ott valami... Tanulságos és

szórakoztató volt azt is megfigyelni, melyik sírnál mit

mondtak a

látogatóba érkező gondolatok. Mondandójuk nem minden esetben

volt

hízelgő a sírban nyugvóra nézve, de a kisleány ebből

tájékozódott,

hogy melyik sírnál lehet a legjobban üldögélni és a

gondolatokkal

társalogni.

Nos, amikor egyszer a kisleány megint a temetőben üldögélt

és színes

gondolatai látogatását fogadta, egy fekete lepelbe öltözött

alak lépdelt

át a sírok fölött és jött oda hozzá.

"Te is gondolat vagy?" kérdezte a kisleány, "sokkal nagyobb

vagy

bármelyik gondolatnál, aki meg szokott látogatni és olyan

szép is vagy,

mint az én gondolataim közül egyik sem."

A fekete lepelbe burkolt szépséges alak letelepedett a

kisleány mellé.

"Túl sokat kérdezel egyszerre. Én valóban gondolat vagyok,

de talán

egy picivel több annál. Egyáltalán nem könnyű

megmagyaráznom, pedig

szívesen megtenném."

"Ne fáradj miattam", mondta a kisleány, "nem feltétlenül

szükséges,

hogy értselek, az is nagyon szép, hogy nézhetlek. De nagyon

szeretném tudni, hogy hívnak. Az én gondolataim mindig

elárulják, mi a

nevük és az nagyon szórakoztató."

"Én a Halál vagyok", mondta a szépséges alak és nagyon

barátságosan

nézett a kisleányra. Egyszerűen meg kellett bízni a

Halálban, ha az

ember a szemébe nézett, mert szép és jóságos szemei voltak -

ilyen

szemeket a kisleány még soha nem látott. Nem is ijedt meg.

Csak

nagyon meglepődött és elcsodálkozott, és csaknem örült, hogy

ilyen

nyugodtan üldögélhet a Halál mellett.

"Tudod", szólalt meg, "vicces, hogy az emberek mindig

félnek, mikor

rólad beszélnek, pedig te annyira kedves vagy. Szívesen

játszanék

veled. Senki sem akar velem játszani."

...és a halál leült játszani a kisleánnyal - mint amikor két

gyermek

egymással játszik - a temetőben a sírok között...

"Építsünk Eget és Földet", mondta a kisleány, "remélhetőleg

értesz

hozzá. Csináljuk az Eget világos kavicsokból, a Földet meg

sötétekből.

Te csak keress szorgalmasan kavicsokat."

A Halál keresgélte a kis köveket és nagyon igyekezett, hogy

a kisleány

megelégedésére tegyen.

"Már elég kövünk van", szólt a kisleány, "úgy látom, nagyon

szépen

tudsz játszani. Akarod az eget építeni, én meg a Földet,

vagy fordítsuk

meg? Nekem mindegy. Azt választhatod, aminek jobban örülsz.

Megengedem."

"Nagyon köszönöm neked", mondta a Halál, "de tudod, én nem

vagyok

már gyerek és nem igazán értek ehhez úgy, ahogyan kéne. Te

még

gyerek vagy; építsd fel Egedet és Földedet magad. De

mindkettőnél

segítek neked."

"Kedves tőled", válaszolta a kisleány, és építeni kezdte az

Eget, meg a

Földet a színes kavicsokból. A halál nézte, hogy dolgozik és

segített

neki.

"Most figyelj", szólt a kisleány, "itt az Ég és ebben lakik

a Jóisten, ez

meg a Föld, ahol én lakom. Mármost neked is kell egy lakás.

De hát én

nem is tudom, hogy te hol laksz?"

"Én Ég és Föld között lakom", mondta a Halál, "mert hisz’ az

emberek

lelkét kell a Földről az Égbe vezetnem."

"Tényleg", bólintott rá a kisleány, "akkor világos és sötét

kövekből

csinálunk neked lakást. Szép lakás lesz, majd meglátod."

A Halál örvendezett, és nézte, amíg a kisleány a lakását

építette.

"Figyelj csak", szólt a kisleány, "épp most mondtad, hogy az

emberek

lelkét vezeted a Földről a Mennybe. Mesélj erről nekem egy

kicsit -

hogyan csinálod és egyáltalán, miért kell meghalnunk? Nem

futhatunk át

egyszerűen a Mennyországba?"

Alighogy a kisleány ezt a kérdést feltette, megszólalt az

esti harangszó.

"Hallod a harangokat?, kérdezte a Halál, "tudod, az emberek

lelkével

úgy van ez valahogy, mint a harangokkal. Minden ember lelke

egy

harang, és hallod őket szólni - ha igazán odafigyelsz -

szomorúságukban és vidámságukban. Némelyiküknél ez a hang

már

csak egész halk, s ez nagyon rossz. Ha én egy embert

meglátogatok,

akkor annak a lelkében estére harangoznak - én aztán

felakasztom a

harangot az Égben és ott szól tovább."

"És mind össze-vissza zeng-bong? kérdezte a kisleány, "az

biztos nem

valami szép, hiszen mindegyiknek más a hangzása. Gondolom,

nem

lehet kellemes a Jóistennek állandóan hallgatni."

"Hát, ez igaz", ismerte el a Halál, "de tudod, a harangok

addig járnak

vissza a Földre, és annyiszor lesznek újraöntve, míg

valamennyi

megtalálja a saját, igazi hangzását és összességükben is

harmonizálnak. De míg ez be nem következik, nekem kísérnem

kell az

emberek lelkét a Föld és Ég között."

"Nagyon sajnállak", mondta a kisleány, nagyon fárasztó munka

lehet.

De figyelj; majd csak jobb lesz és akkor már nem is lesz

dolgod, és

akkor majd újra olyan szépen fogunk játszani egymással, mint

most."

A Halál bólintott és szemei a messze-messze távolba

révültek.

"Elkészült a lakásod", mondta a kisleány, "csinos lett,

ugye?"

"Nagyon csinos", mondta a Halál, "köszönöm neked. De későre

jár és

haza kell menned. Jó volt veled játszani." Ezzel a Halál

kezet nyújtott a

kisleánynak.

"Hát akkor jó estét", búcsúzott a kisleány, és pukedlizett,

"nem akarsz

egyszer meglátogatni? Olyan sokat vagyok egyedül."

"De igen", válaszolt a Halál, "hamarosan meglátogatlak, mert

annyira

egyedül vagy."

Nemsokára a kisleány nagyon beteg lett és mindenki biztos

volt benne,

hogy meg fog halni. Az emberek szomorúak voltak, mert mindig

szomorúnak tudták, ha valaki meghal, különösen, ha ez a

valaki egy

gyerek, aki előtt még ott áll az egész élet... szokták

mondani. De hát ez

egy különös gyerek volt, akit a nagyok nem értettek és

akivel a kicsik

sem szerettek játszani. Végül jobb is volt így.

Amikor megszólalt az esti harangszó, a Halál belépett a

kisleány

szobájába.

"Kedves tőled, hogy eljöttél meglátogatni", mondta a

kisleány.

"Estére harangoznak", szólt a Halál és leült az ágy szélére.

"Ó, igen", emlékezett a kisleány, "erről meséltél nekem

olyan szépen,

mikor együtt Eget, meg Földet építettünk. Akkor biztos azért

jöttél, hogy

elvidd lelkem harangját. Remélem, szépen szól majd, és a

Jóisten nem

mérgelődik."

"A Mennyben nagyon vágynak már egy tiszta harangra",

válaszolta a

Halál, "ezért kértek meg, hogy jöjjek el hozzád."

"Szóval, akkor meg kell halnom?" kérdezte a kisleány.

"Nem kell ezt így nevezned", mondta erre a Halál, "nézd

csak, egészen

egyszerű a dolog; az ajtódban áll két angyal és ők

felvezetnek az Égbe,

a Jóistenhez."

"Én nem látom az angyalokat", mondta a kisleány.

"Majd a karjaimba veszlek, és akkor egyből meglátod őket".

És akkor a Halál a karjaiba vette a kisleányt, aki - amint a

Halál karjában

volt - azonnal meglátta a két fényességes, fehér ruhás,

ragyogó

szárnyú angyalt, és azok a szárnyak felvezették az Égbe, a

Jóistenhez.

A kisleány haranglelke megszólalt és régen nem hallottak már

a

Mennyben ennyire tiszta esti harangszót.

Az Égben nagyon szép volt minden, és a kisleány sem volt már

furcsa,

különös gyerek, mert a nagy angyalok megértették, a kicsik

meg

játszottak vele. A Jóisten is módfelett elégedett volt és

örült, hogy

ennyire tiszta harangot kapott. A kisleány csak azt találta

szomorúnak,

hogy a Halálnak a Földön kellett maradnia. Egyszer, amikor

lepillantott,

látta a temetőben álldogálni, hát odabiccentett neki.

"Hallod, amit innen fentről kiabálok neked?", kérdezte a

kisleány.

"Igen", válaszolta a Halál, "és nem is kell annyira

kiabálnod, mert

számomra annyira közel vannak egymáshoz Ég és Föld, mint

amikor

együtt a kövekből építettük."

"Örülök neki", mondta a kisleány, "csak az a kár, hogy már

nem

játszhatok veled. Most már senki sem játszik veled. Ne

legyél nagyon

szomorú emiatt, hallod?"

"Nagyon jó volt, hogy játszottál velem", válaszolta a Halál,

"és ha majd

valamikor elszomorodom, akkor meghallom fentről a lelked

csilingelését,

és újra örülök, mert egyszer egy gyermek játszott velem."

"Igen, tedd ezt", szólt a kisleány, és szeretnék neked még

valami

gyönyörűt mondani, amit a nagy angyalok meséltek. A nagy

angyalok

azt mondták, hogy egyszer majd eljön az az idő, mikor

összhangban

zeng az összes lélek harangja, és minden ember

gyermekjátékokat

játszhat majd a Halállal."

"Szerelemmel múlik az idő, idővel a szerelem.

Egy könnycsepp gördül le arcomon

Mond miért tetted ezt velem?

Egy lány sír a szobában...

Hát ez lenne a szerelem?"

"Csók törvénye:

1. A csók kellemes és hasznos az ifjúságnak.

2. A csók ellen nem szabad tiltakozni.

3. Az eroszakos csók a legjobb, mert azt nehezen adják.

4. Nyelvesnél nincs jobb.

5. Egy perc a csók rendes ideje.

6. Az elso csók a legjobb (már akinek).

7. Ha a lány remeg: fél.

8. Ha a fiú remeg: mást kíván.

9. Ha a fiú a körmét rágja: csókot kér.

10. Ha a lány a száját nyalja: csókot kér.

11. Kézcsók: tisztelet.

12. Arc csók: szeretet.

13. Szájcsók: szerelem.

14. Homlok csók: Huség.

15. Orra adott csók: vicces.

16. Nyakra adott csók: érzelem.

17. Vállra adott csók: vágyakozás.

18. Hasra adott csók: nem felejtés.

19. Öleléssel adott csók: mély érzelem.

20. Szánalomból adott csók: unalmas.

21. Asszonynak adott csók: bun, szemtelenség.

22. Lopott csók: vakmeroség.

23. Búcsúzáskor adott csók: tiszta szerelem.

24. A CSÓK BÜN, DE VÉTEK KIHAGYNI!"

Lemondani,lemondani,

könnyű nektek ezt mondani,

rátok ő nem mosolygott,

nem fogta meg a kezeteket,

Ó, ti még azt sem tudjátok,

hogy egy mosolyban mennyi minden lehet"

Elegem van az életből, nem akarok élni,

Nem akarok szenvedni, se többet félni

Nem akarok érezni már se jót, se rosszat,

Nem akartam rövid életet, se hosszat

El akarok menni innen, el jó messzire,

Emberek nélkül akarok lenni, nem gondolva semmire

Felejteni akarok, nyugalomban, csöndben,

Erdőben sétállni a sötétben és ködben

Nem akarok vitát, sem szidást hallani,

Nem fogok többet senkit se zavarni

Nem akarok bánatot, nem akarok érzést,

A szívem nem bír már el több vérzést

Vérezni lehet, míg az embernek van vére,

De nekem már nincs, eldobom végre

Utálom a világot, zord környezet,

Sötét, borús, borzalmas övezet

Nem találok örömöt itt, se boldogságot,

Csak megvetést, bánatot, hazugságot

Vidám szeretnék lenni, mégsem tudok,

Ezért feladom, és a Halál felé futok

Gyenge vagyok és gyáva, nem tagadom,

De nem látok semmi okot, amiért itt kéne maradnom

Nem tudom mit érez más, csak azt amit én,

Nem lehetek többé boldog Ez már tény

melankólikus mondanivalóm csak egy szó: Halál

Egy lány, aki nem keresi a boldogságot, mert sosem talál "

Mikor telihold kopottan ragyog,

Mikor emberek lelkei már teljesen vakok,

Tudni fogod: én itt vagyok.

Mikor a hajnal készül éjji gyászra,

Mikor megvetés és a halál készül nászra,

Mikor sírva regél más időt az ég,

Mikor vérrel fest a hóra a jég

Tudni fogod:

Én újra itt vagyok."

Az a tény, hogy a földön minden élet halállal végződik, nem bizonyság arra, hogy az élet célja a halál.

"ő mostmár veled ébred,ha létezned fáj,ő látja minden kínod,hisz élned muszáj"

Utoljára látni őt csak erősebbé tesz, hogy tedd, amit tenned kell."

"Csak esik és esik. Amióta elmentél nem kelt fel a nap. "

"Hirtelen megnyílt a sötét, éjszaki ég, és kidobott téged a mennyország, csak nem az én karjaimba estél."

"...s hogy holnap is még veled leszek, sajnos nem ígérhetem."

"Ugass kutya, boldog így se vagy"

"..Ha menekülnék mert ebből elég, pörög alattam a mókuskerék.."

" Égő virágba folytom bánatom, mit belém véstél az éjjel…"

"A sírás megtisztítja a csalódás tavaszát!"

"bátorság lényege nem az, hogy a szívednek nem szabad remegnie, hanem az, hogy másoknak nem szabad tudniuk a remegéséről."

"Az emberi szív csak úgy tágulhat magánál nagyobbra, ha közben meghasad."

"Sebzett szív csak sebezhet."

A boldogság olyan, mint egy fotó negatívja, pillanatnyi. /Michel Amelin/

"Csak szavak és könnyek. Nem hiszek bennük..."

Hiányozni fogsz. Tudom, azt hiszed, sosem figyelek rád, és nem is szeretlek, mert folyton azt mondod, hogy ezt ne csináljam, azt ne csináljam. De jobb volna, ha mondanád, és én legföljebb nem szívesen hallgatnám, mint hogy itt se légy, és sose mondj semmit."

Isaac Asimov Dua

Itt ülök egy teremben

gondolatok a fejemben

csuklya a fejemen

sebek a szívemben.

barátok elhagytak

fájdalmak jöttek

Tudni, akarom miért!?

Miért ilyen az élet?

Miért nem tudok meggyógyulni?!

Hallok egy hangot,

ami bennem van valahol

a hang mondja,

Jól vagy!!!

De én nem hiszek neki!

Érzem a fájdalmat,

ami belül szétszed,

a barátok elhagynak

szivemben a fájdalmak

feltámadnak!

Feltámadnak, de minek?!!!!

rontják az életem,

meg kell tanulnom,

velük együtt élnem.

Ha nem, akkor elveszek,

az örök magányban

az örök sötétségben.

Egyedül maradok,

Örökké!

De látom a kiutat,

de túl sokat kell küzdenem,

ahhoz hogy győzzek,

Ki ellen harcolok?

nem személy,

csak én magam,

magam ellen küzdök!

De értelme = a 0val.

Segitséget kapok,

Szeretet kapok

akkor mi kell még?

Megértés...

Barátok értenek,

Szülök nem.

Ez fáj az én szívemnek.

2007.03.02. 12:00 -iskolába-

Csak egymáshoz bújva zokoghatunk

Csak egymáshoz bújva zokoghatunk,

mert nagyon fáj, ezért sírunk.

Elengedtük, mi oly kedves volt nekünk,

mi több volt, mint az életünk.

Kell, nagyon kell,

mégis elengedjünk, mert mennie kell.

Útra kél a remélt boldogsággal,

nem néz vissza, mit hagyott a valóságnak.

Csak egymáshoz bújva zokoghatunk,

gyémánt könnyünk mossa arcunk.

Reszkető kezünk a távolba keres,

tudjuk, a döntése végleges!

Mint hóhér, lecsapott a bárdal,

ítéletet hozott a mi véleményünk kizárásával.

Nem lehetett még egy utolsó kívánságunk sem,

pedig megilleti még a halálraítéltet is!

Kőszív, kőlélekben,

Mit hagyott maga után, nem érdekli az sem!

De ő rohan, mert azt hiszi mindent újra megkap,

Mert szerelmet boldogságot csak Magának építi a Várat!

Csak egymáshoz bújva zokoghatunk,

de eljön majd a nap,

mikor megrázzuk magunkat és felállunk,

És újra építjük megálmodott reális Világunk!!

„A leány eltakart piros arcát fehér kezeivel és lassan, csöndesen sírdogálni kezdett. Az ifjú udvariasan fölkelt, halkan közeledett a hintaszékhez és hirtelen, gyöngéden odahajolt a leány fölé és megcsókolta. Olyan volt ez a csók, mint a pirosan lepergő szeptemberi falevél. Az este enyhe árnyai lopóztak a kertbe és a fáradt csöndbe nem vegyült semmi nesz, csak olykor-olykor egy hulló falevél zöreje s egy csók csattanása...”

Juhász Gyula Szeptember vége

A rózsa tövise is megszúrja a kezedet

az áldott napfénytől is könnyes lesz a szemed

s ha bántanak csak emlékezz az első csókra

az első halk szerelmes csókra!

Miért?

Miért nem szeret

az, akit nagyon szeretek?

Miért nem lehet

ugyanolyan minden ember?

Miért ilyen igazságtalan az élet,

miért büntet folyton engem?

Ez a fájdalom már nagyobb,

mint amivel érdemes maradnom.

Inkább meghalok,

mert nem bírom,

ahogy az élet bánik velem,

ahogy az élet bánik velem.

Nehidd hogy feledni foglak

ha a múlt messzi elvezet

emléked a szívembe vésem

a szív pedig nem feled !

Nem kívánom, hogy örökké szeress,

Hogy magadban hordozd emlékemet.

De, ha kisérnek utolsó utamra,

Dobj egy szál virágot Te is a síromra.

Zokogj Te is csendesen,

Ne félj odalent, már nem fáj semmi sem..

"Szebb vagy mindenkinél.

Ezt súgta a fáknak a szél.

Ok a csillagoknak mesélték tovább...

Azóta tudja az egész világ"

Te vagy az elso gondolatom mikor felébredek,

Utolsó mikor lehunyom szemem.

Mikor messze vagy akkor is Te jársz a fejemben,

Ennek egy oka lehet: SZERETLEK!"

Olyan szomorú mindig egyedül lenni,

valakit mindekor hiába keresni,

valakit várni aki nem jön többé,

valakit titokban szeretni örökké!

Mikor szívünk először összedobbant,

mikor szemed rámnézve lángra lobbant,

mikor azt mondtam szeretlek téged,

én már akkor úgy éreztem meghalnék érted.

Este , ha kigyulnak a csillagok

ugy fáj,hogy te ott én itt vagyok

Felsír bennem a hozzád szóló vágy

s rólad álmodok egy éjszakán át..."

"Egy fiatal lány áll kinnt a réten

Egy könnycseppet látunk szemében

A tekintetével fürkészi az eget,

A szerelme vajon kivel és hol lehet?

Érkezik egy fiú is lehajtott fejjel,

Ránéz a leány könnyes szemekkel

Elcsattan egy pofon s a fiú tudja miért kapta,

Leül a lány, a fiú sírni hagyja.

Megfordul a fiú, s elindul tétován,

Még visszanéz, de a lány csak sír tovább.

Este az ágyban eszébe jut kedvese,

S könnyekkel lesz tele a fiú tekintete.

Lecsukja két szemét, elalszik végre,

Kinnt pedig a leány tovább sír a réten..."

A lány szerette

A fiu nem.

A lány felnézett rá

A fiu nem.

A lány szerelmet vallot

A fiu megalázta

A lány sirt végette

A fiu kinevette

Csak akkor jött rá mit tett

Mikor a lány sirjára virágot tett!

"Menekülök tőled,még se félelemből teszem!

Nem tudok így tovább élni,enged el a kezem!

Szép volt ,jó volt,enyi bőven elég!!

Kívánom meg maradjon csakis a szép emlék!!

Együtt kerestük a végtelent,talán nem is tudtuk,

hogy mit jelent!!Annyi minden vár még ránk!

Az élet így hozta hát:MENJ TOVÁBB!!!"

havirágot látok te jutc az eszembe

ha neved halom köny szökik szemembe

ha piheni térek rolad álmodom

regel ha ébredek érted imátkozom.....

nem igérek kicset

csillagot csak egy hüszivet

adhatok.

érzem másé nemlehecc

én csak a tiéd

ha igazán szerecc

jo volna érezni ahogy

csokol a szád

jo volna érezni böröd illatát

de csak fekszem az ágyamon

és a csöndet halgatom s könyek

folynak végig

szomoru arcomon.

Szeretnélek karjaimba zárni,

Szeretnélek ismét látni,

Érezni tested melegét,ami

Szüntelenül kéri,hogy MÉG!

Akarom a gyönyört a szenvedélyt

Akarom a szépséget és a kéjt,

Ami felhevíti egész lényemet,

Nem kérek mást,csak egy

BOLDOG É L E T E T!!

Régen nem láttalak,és

Mégis bízok Benned,hogy

Egyszer eljösz hozzám,hisz

Mellettem kell lenned.

Olyan jók lehetnénk együtt

Próbáljuk meg kérlek,

Egymás karjába nyugodni,

Majd átölelni Téged.

Karjaimat lassan

Nyakad köré fonnám,és

Engednék a csábításnak,

Arcodat simogatnám.

Hiába van mellettem más,

Szemem csak téged lát,

Tiéd minden gondolatom,

Öleljük át egymást.

Mert Te vagy a tűz

Aki felhevít és éget,

Nem akarok mást,

Egyedül csak Téged.

oh ha tudnád hányszor gondolok rád

és hánszor töltöm

ébren az éjszakát

hán köny szökik a szemembe érted

mindez azért van mert szeretlek téged