Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Egyéb témák » Rímtelen gondolatok cikk

Rímtelen gondolatok

Versek, szinte mindenhol rím, kínrím, gondosan ügyelve arra, hogy odapasszoljon a végére a szó, nem gondolva másra, csak erre. Nem szeretem a rímeket. Nem szeretem az összecsengést, a sorvégi lezárásokat. A gondolataim szabadon szárnyalnak... rímtelenül... s mégis "rímesen".

Engedjétek meg, hogy ezeket a gondolatokat megosszam veletek...

Rímtelen gondolatok

Üzenet


Tegnap fekete tó partján jártam.

Felemeltem kavicsokat, kerestelek

mindegyik alatt, de csak bogarak

futottak szerteszét, homokszemek

takarták be lépteim nyomát.


Kerestelek napszítta réteken,

vakondtúrások, tépett szirmú

virágok közt, de csak kifordult

rögök, fanyar illatú múltsóhajok

úsztak csíkként mögöttem.


Kerestelek szivárvány tövében,

hol koboldok ássák el kincsüket,

hátha, hátha ott megtalállak, csillogó

drágakövek, pergő aranyszemek között,

de csak ezüsthamu hullott hajamra.


Kerestelek temetőkben, kopjafák

erdejében, kopott véseteken húztam

végig ujjam, hátha megtalálom neved,

egy betűnél megreszket majd kezem,

s felismerlek ismeretlenül, de csak

szálkák döfték át tapogatózó ujjaim.


Mondd, merre induljak ebben

a kietlen, embertelen, szeretet nélküli

világban? Hol vagy, kivel nem éltem le

harminc’sok évet, kinek nem mondhatom el:

– szerettelek, szeretlek, szeretni foglak…

… örökké, a végtelenen is túl…


Hol vagy meg nem talált kedvesem?


Lyrian ©

2010. április 17.



Pipacsvörös


… hiányzol…

sebesre koptatom ujjaim

míg az ürességben kereslek

esténként a párnádhoz bújok

pöttyei rákúsznak karomra

testemre, szemem íriszén

megpihen az egyik

minden este más színű ékesít

illatod már régen elveszítette

hiába próbállak magamba szívni

elhinni hátadhoz símulok

csak illúziófoszlányok

tévesztenek meg…

- nem segít…

ez sem segít…

talán a hangod, addig

amíg beszélsz hozzám

onnan a távolból

- mégsem…

csak a távolságot fokozza

kapaszkodunk a semmibe

minden szavunkkal

arctalan mélység

estéről-estére

pipacsvörös jajgatás

másnapra elnyílik

viharban csak az

esőcsepp fénylik

de mit tehetnék a

jégzáporban?

kopog az ablakon,

mint cipőd érkezésnél…

… felolvadsz minden este

mikor elköszönsz…

semmibe veszel…

… még jégcsepp sem

marad utánad…

csak szemem sarkából

rajzol arcomra csíkot

..

.

..

… hiányzol…



Lyrian ©

2009. június 12.



Mi kellene még?...



Néha olyan, mint a

Haragos tenger,

Hullámokat vet,

S látod, hogy zúdulnak

Tarajos vetületben

Holdjának.


Néha szelíd, odaadó,

Nyugodt, s

Megnyugtató,

Kitágul, majd

Összehúzódik, úgy

Kutat tiéd

Mélyére.


Néha izzó, perzselő,

Villámokat szóró.

- Meg ne szólalj! - kiáltja.

Ilyenkor ülj

Csendben, míg

Megnyugszik.

A szó nem segít,

Csak még jobban

Dörög majd az ég.


Néha olyan, mint a

Tavaszi rét.

Zöldjében keverednek

A színek,

Veresek, kékek,

Sárgák, barnák, úgy

Kacsint a vidámság.


Néha elmosódik a

Könnyektől,

Mintha ujjal

Maszatoltad volna

El színét,

De megcsillan

A harmatcsepp

Íriszén, ha rádvillan.


Néha nem látod,

Hisz elrejtem olykor,

Míg barangolsz

Testemen, mint

Világutazó,

S titkom mind

Felfedem Neked,

Majd elsötétülve

Tágranyílik,

Úgy merül bele

Tiédbe.



De hiszen mindezt

Tudod…

Csak egyet nem értek.

Miért nem érzed, és

Mi kellene még hozzá

Hogy azt lásd,

Nem szomorúság,

Hanem fájdalom sír

Zöld szemeimben?



Lyrian ©

2009. január 29.



Meddig... még meddig?


Meddig szeretsz még,

Mikor a bordám közt

Megbúvó pókhálós,

öreg szekreter

Kulcsát újra s újra

elveszítve

Rohansz a mesterhez,

S készíttetsz fénylő,

Új kulcsot,

Majd tenyeremben

Meglelve a régit,

Nevetve illeszted bele,

S hajítod el azt a másikat,

Újra és újra,

Mondd, gondolsz-e arra,

Mikor zárom végleg

Ökölbe kezem,

S tartom meg magamnak,

Sohavisszanemadva?


Míg tépett zászlókért,

Hitedért, s eszméd lángjáért

Szíved vadul dobog,

Összedöbbentve az

Enyémmel,

Engem hová sorolsz,

Mely szegletébe

Vonatzakatolással teli

Életednek?


S míg a dübörgő rockra,

s a jajongó bluesra

Térden állva,

S kezem fogva

üvöltesz imát

Másokért,

Eszedbe jut-e, hogy

Értünk is elsuttogj

Egy fohászt?


Mondd, meddig

szerethetlek még?


Lyrian ©

2008. december 16.


A Tenger és a Kő


Nem kértelek semmire…

Nem kértem, utamat seperd tisztára,

mezítelen talpadba álljanak szögeim – neked fájjon,

ne nekem…

Nem ígértem…

Nem ígértem életem veled élem le – végtelen

sínek mellett ballagva – végesen, napraforgók szirmát tépkedve…

Szeret, nem szeret, szívből, igazán…

Csak adtam…

Csak adtam két évet belőle – visszavonhatatlan

érzéseket, szerelmet, harcot, megbocsájtást.

Nem adtam…

Nem adtam neked „folytatást” – szőke, kékzöldszemű

gyermekeket – … bár adhatnék…

de szültem halhatatlan csodákat,

kézzelnemfoghatókat – lélekmegérintőket…

Neked, csak neked… – általad… érted…

Nem változtunk…

Nem változtunk – vagy mégis?

A Tenger és a Kő… – csiszol, alakul, de ugyanaz marad mindkettő,

belül, ott legbelül…

A hullámok néha csendesek, a kő alszik – majd felmorajlik,

taraja lezúdul, s a repedéseket elsimítja, formálja…

de csak kívülről… picit… – alig láthatóan.

Ilyenek vagyunk…

Ilyenek vagyunk mi ketten – két éve már…

A Tenger és a Kő…

Én meg te…

Te meg én…

Egy meg egy…

… az Kettő…


Lyrian ©

2009. április 28.



Téboly


Jó ez a veres… csak úgy csurdogál a torkomon lefelé…

Nagy kortyokban iszom… lélekmelegítő… megnyugtató…

Ez kell most… bár nem segít… semmin nem segít…

Nem változik meg az életem, nem leszek jobb, szebb, okosabb…

Csak elbódulok… táncot jár a plafon… már nem érzem a lábam…

Felnevetek… táncot járok én is…

A konyhából csörömpölést hallok…

Pedig rajtam kívül senki nincs a lakásban…

Kióvakodom… picit inog… de csak picit a padló…

Agatha Christie hátranéz… kezében koszos tányér… mosogat…

Mellette Miss Marple és Hercule Poirot vitatkozik…

- Én mindig mondtam, hogy a komornyik a gyilkos…

Jó ez a veres… csak úgy kortyolom…

- Valahogy össze kéne jönnünk… - hallom kintről…

Kinézek az ablakon…

A fa alatt Tatanka Jotanka áll, s énekel… mellette szürke farkas…

Flaskából kínálja Muldert, és Scullyt…

- Jó kis barackpálinka… fehér testvéreim… ettől nem láttok ufókat…

Jó ez a veres… de innék abból a pálinkából is… számban összefut a nyál…

A fürdőszobában megmosom az arcom…

- Tükröm, tükröm, mondd meg nékem… ki a leghülyébb a vidéken?

Mire hozzám vág egy mérges almát…

- Dögölj meg! - ... s odacsapom… bele… a közepébe…

A kristálytükör meghasadt…

Agatha fejét csóválva néz ki a konyhából…

… én pedig elmenekülök… ki, ki az utcára…

Karneváli tömeg… fényárban úszik minden…

Éles ködkürt kakofónikus hangorkánjára szétválik a kavargás…

Beúszik a Titanic… orrában áll Mókus…

Fehér hálóinge lebeg a szélben… karjai széttárva…

Fején bukósisak, és búvárszemüveg…

A taton Lemmy hörgi rekedt hangon…

„Christine,

I'm going out of my mind,

Like to drive me wild,

Red hot mama ain't no lie,

So glad I caught your eye…”

Jó ez a veres… nagyon jó… csápolok… énekelek… sírok…

Lökdösnek, alig tudok tovább menni… inog már minden…

Behúzódom egy üzlet kapujába… elolvasom a cégért…

„Érzések Kicsiny Boltja”… nyitva tartás – „amikor kellenek”…

Sötét van bent, döngetem, rúgom azt ajtót… semmi…

Majd észreveszem a kis táblát…

„Lélekhaláleset miatt zárva!”

De nekem most van rá szükségem!... nekem most kellenek az érzések…

Énekelni kezdek:

„Ringyó vagyok vállalom,

Jót és rosszat elbírom,

A lármát, a fényt, a zajt és a bajt,

Azt, ami űz és fogva tart…”

Megigazítom a páncélom… még szorít egy kicsit hónaljban…

Innom kell… vereset… véreset…

A sarkon pipára gyújt valaki… a fény megvilágítja arcát…

Sherlock Holmes pepita sapkáját megemeli felém…

Türelmetlenül keresek a tömegben… vér… vér… vér kell…

Ott van!... Ő kell nekem!... az az imbolygó… koszos figura…

Becsörtetek… szétrúgom az üvöltő alakokat magam körül…

Lecsapok… belemélyesztem fogaim a nyakába…

Jack Sparrow nem tiltakozik…

A vér szétárad számban… szesszel telített… meleg… életetadó…

Nincsenek már emberi érzéseim… nincsenek…

Elhagytam őket…

Elhagytak engem…

… amikor a kristálytükör meghasadt…



Lyrian ©

2008. október 04.




Írta: Lyrian, 2010. december 8. 19:03
Fórumozz a témáról: Rímtelen gondolatok fórum (eddig 13 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2018, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Sitemap | Facebook