Olyan vagyok, mint a csillogó víztükör

Szép, de nem látni rajta át, hogy mi van a felszín alatt.

Lehetnek szép kavicsok, ringatózó növények, ezüstös halak...

de lehet szemét is! Ki tudja...

Csak akkor látszik néhány eleme, ha a vihar felkavarja a víztömeget és alulról emlékek bukkannak elő egy pillanatra!

És tényleg csak egy pillanatra, mert én "törlök"!

Szó szerint! Az agyamból!

Különben nem bírnám viselni a múlt terhét és maradni az, ami vagyok.

A rendíthetetlen szikla, a száz éves tölgy, ami magában áll és ellenszegül minden viharnak. Nem kér segítséget, nem jajong, csak viseli sorsát, erős!

Segít, megtámaszt, azonnal indul és megold. Sínre tesz, hogy a probléma múltával is haladhasson az tovább az illető!

És mindenki megszokta, hogy én ilyen vagyok.

Eszükbe sem jut, ha mégis elmondom mit és hogyan oldottam meg, hogy néha én is gyenge lehetek...

A múltam ilyen, jövőm pedig már alig!

Maradnak tehát a jelen morzsái, amit csipegetek.

De..., nekem minden reggel egy újrakezdés. Amikor túllépek a múlton.

Hogy ezt meg tudjam tenni, az agyam felejt!

Gondolatokat, érzéseket.

A jövőbe nézek, bár nem túl messzire, mert ki tudja, mit hoz még a Sors nekem.

De, ha bele próbálok látni a múltba... nincsenek emlékek!

Ez a jövőm záloga!

És az ár, hogy erős legyek!

Ez a vallomás maga egy írás, ahogy elolvasom...

Csak kibuggyan belőle a rossz szokásom, a túl sok kötőszó használata!

Azonkívül, hogy minden igaz!

Valószínűleg két ember van a világon, aki mindezt megérti….

És Te? Kedves olvasó?