Meddig éri meg harcolni a szerelemért? (beszélgetős fórum)

Lehet tervezni és kell is... ugyanakkor a tervekhez szigorúan ragaszkodni, felesleges. Mindig nyitottnak kell lenni a változásra. Örök hűséget esküdni? Én megtettem, és hittem is benne. 22 évig nem volt a szótárunkban az elválok szó. El sem tudtuk volna képzelni, hogy velünk valaha ilyesmi megeshet. De a közös fedél nem jelenti azt, hogy két embernek közös is az útja. Addig közös volt, és utána szétvált. Igen. Megváltoztunk. És nem a jellemünk változott meg. Csak eltávolodtunk egymástól, más lett fontos, másképp láttuk a világot, más lett az értékrendünk. Nem vesztünk össze, nem is veszekedtünk. Ma már egész mást jelent a hűség fogalma. És igen, ha végignézem az életem, hihetetlen, hogy mennyit változtam. Ha régi önmagamról beszélek, mai ismerőseim nem hiszik el, az akkoriak meg lehet, hogy csalódnak bennem, ha felfedezik, hogy mennyire megváltoztam. És most jól érzem magam a bőrömben. Akkor is jól éreztem, de az akkor volt.

A változás alatt nem azt kell érteni, hogy valaki lebénul, vagy beteg lesz, és ápolásra szorul. Ha szeretek valakit, utána is szeretni fogom, ha megvan az a plusz, ami összeköt.

Felelősséget vállalni elsősorban magunkért kell, a saját döntésinkért, saját tetteinkért.

Persze, nem kell egyformán gondolkozni, nem is lehet, legalábbis szerintem ilyen nincs, hacsaknem az egyik fél mindenre bólogat. (a békesség kedvéért) :)

De hogy az eredeti kérdésre válaszoljak, harcolni a szerelemért? A szerelem az vagy van, vagy nincs. Szerintem kiharcolni nem lehet. Akkor az nem szerelem. :)

Először is: nem érdemes tervezni a jövőre? Ezek szerint ne legyen soha egyetlen esküvő sem, mert ott a fogadalom éppen a jövőre vonatkozik: annyira szeretem Őt és csak Őt, hogy jóban - rosszban, egészségben - betegségben, együtt, egy családként vesszük fel a küzdelmet az élet kihívásaival szemben.

Annyira szeretem a másikat, hogy ha az esküvőnk után két nappal baleset éri és lebénul, akkor is mellette leszek örökké. Ha csak folyamatosan a jelenben élsz, akkor nem mersz felelősséget vállalni senkiért és nem mersz felelősségteljes döntést hozni.

Most még egyszerű, mert gondolom, egészséges vagy és fiatal, vagy fiatalos. Most még minden szép és jó. De mi lesz, ha már nem lesznek szülők pl? Mennyire jó, amikor tudod, hogy valakivel valóban egy család vagytok és mindig, minden körülmények között számíthattok egymásra.

A változásról meg annyit, hogy az ember alapvető jelleme szerintem nem változik. Legalábbis ezt figyeltem meg. Apró dolgokban lehet, hogy változunk, de ha meg van a mély tisztelet, szeretet, összetartozás - tudat, akkor ez lényegtelen.

Nem kell tök egyformán gondolkozni mindenben. Csak az alap értékrendünk legyen egyforma. Ha én alapvetően fontos értéknek tartom a hűséget, őszinteséget, Ő is tartsa annak. Mert ennek mentén működik a kapcsolat, mint az életnek egy ideális esetben stabil pontja.

Az meg, hogy más dolgokban eltérőek vagyunk, nem baj... néha izgalmas, hogy a másik által új dolgokat fedezhetünk fel, akár önmagunkról is.

Mi nagyon egy húron pendülünk tényleg! :) Pontosan... aki erről regél, az e mögé bújik.

Ez sokban jellem kérdése. Kísértések jönnek - mennek, a kapcsolatban nyilván vannak hullámvölgyek. Ami nem nevezhető olyan mérvű gyökeres változásnak, hogy a másik fél egy, a régebbi, általam megismert személyiségével annyira ellentétes lenne, hogy másra lenne szükségem, és arra hivatkozhatnék megalapozottan, hogy Ő egy teljesen más ember, mint akit megismertem.

Érdekes ez a téma. Harcolni a szerelemért. :) Mi is a harc? Egy küzdelem? A küzdelemnek vannak győztesei? Lehetne filozofálgatni.

Az is érdekes hogy egyesek azt írják, ha nem kellek, úgy amilyen vagyok, akkor nem engem akar. Érdekes, de egyben rugalmatlan jellemvonás ha ilyen kijelentést teszek. A változás állandó. semmi más. Így mindig mindenki változik, elég ha csak arra gondolunk, hogy egy adott ismeret következtében megváltozik a rálátásunk egy adott dologra. Tehát a növekvő ismeret hatására átértékelődhetnek az eddigi szemléletek. A jellem formálódik… Ez azért kemény dolog mert lehet, hogy holnap én már nem ilyen gondolkodással kelek mint ma. Hűha…

Lehet, hogy ma karrierista vagyok, de idővel megváltozik a szemléletem. Akkor most egy karrierista személy mellett tudok kiteljesedni és Ő is azért boldog velem, mert vallom az elveit. Viszont a változás mindig fennáll. Nem lehet örök garanciát vállalni az állandóságra, hiszen senki sem tudja a jövőbeli változóit.

Éppen ezért csak a jelenért felelünk, és abban lehetünk hűek önmagunkhoz. A jelenben élve, éberen egymásra figyelve létrehozható a szép múlt, és mindig a jelenben maradva majd a „szép jövő” de erre sem görcsölni, sem tervezni nem érdemes, mert akkor már nem a jelenbeli megélés van.

Sokatoknál olvasom az elméletet szépnek, vagy széphez közelítőt. Olvasom olyannál is akit ismerek, és bizony próbálom az ő szemével is nézni ezt. Látom is, de vajon Ő lát-e az én szememmel?

Tehát jó-e, kell-e hogy tök egyformán gondolkozzon mindenben mint én? Szerintem nem, hisz ezt sem lehet garantálni. Senki sem lesz a klónunk ezer százalékig életünk végéig. Mindig lesz eltérés, de ez is a sava borsa az egésznek szerintem. Aki azt állítja, hogy mindenben pöcre pontosan egyetértenek, ott vékony mezsgye a valódi egyetértés és a behódolás között.

Sokszor olvasom, vállaljuk fel magunkat! Persze tegyük! De akkor ne csak a nők, hanem mindkét nem esetében legyen elfogadott. Valamint egyik se legyen rosszabb ha eltérő a véleménye. Oly sokszor említettem már, hogy nem kell bólogatni egyiknek sem, csak elfogadni a másik látásmódját. Szerintem lehetetlen lenne, meg unalmas is a teljes egyezés. Én pl. nem ugrálok az üvegfestésért, de értékelem ha a kedvesem igen, netalán miatta még foglalkoztatna is, de azért akkor sem lenne a kedvencem. Erről nyugodtan lehet értekezni, meg komolyabb dolgokról is.

Jó ez a fórumtéma, ahol arról van szó hogy meddig harcoljunk? Jön a sok jó tanács, hogy harcolni nem kell. Én ezt tudom és vallom, mégis éppen ezért nem vagyok elég kitartó? Érdekes dolog az, hogy a nő ne de a férfi harcoljon. Szerintem a nő nem birtok, akit birtokba kellene venni, vagy földrész akit meg kellene hódítani., vagy leigázni…

A szerelem nem harcol, hanem felfedez. Nem kér számon hanem ad, hálás a pillanatért. A szerelem megértő, és ha azt látja, hogy a másik boldogtalan és zsörtölődő akkor bár szereti, elengedi.

A szerelem mindenkinél más, ezért nem lehet és nem szabad skatulyázni. Erre nincs egységes recept. Míg az egyik saját maga számár mennyei, az a másiknak ehetetlen lenne. A szerelem gasztronómiája olyan gazdag, hogy mindenki egyedien fűszerezve fogyasztja, mással azt nem kóstoltathatja meg, de mégis két ember kell hozzá. Hát ezért ilyen nehéz együtt igazán finomat főzni. Idővel jó szakáccsá válhatunk, türelemmel és megfelelő hozzávalók előkészítésével, de ezek a hozzávalók bennünk vannak. Nem mindenki munkálja meg rendesen a nyersanyagot, annak a főztjét meg kevesen fogyasztják szívesen. :) Tehát a szerelmet elsősorban önmagunk számára kell fogyaszthatóvá tenni, és ebből kiindulva a másikkal, de ehhez hozzátartozik, hogy a másik félnek is ugyanezt célszerű tennie szinkronban. Az igazi társ türelmes és elfogadó, akkor is, ha a másik nincs vele szinkronban, de ez esetben az nem felróható dolog ha elengedi. Az nem a szerelem nem megléte vagy meglétének a kérdése, hogy nem akarok egy mindig elégedetlenkedővé vált emberrel maradni. Most nem a rosszabb pillanatokról van szó, hanem ha beáll. Lehet sok mindenre fogni, de a fejlődés elengedhetetlen. Mert ahol bizony menzakaját adnak folyton egy idő után egyformává vállnak az ízek. Az élet pedig zamatosan gyönyörködtető. Még mindig a fő gondolatom erről a témáról: vagy működik vagy nem. Nem kell harcolni sosem, ha mégis bennünk vannak az ellentétes érzések amik erre késztetnének, elég magunkba nézni és eldönteni a fontossági sorrendet. Azt, hogy Vele finomabb-e az élet nekem és Neki, vagy külön bármelyikünknek.

Ennek örülök :) ez nekem is nagyon jó. Ritka az ilyen.

Konkrétan az ismerőseim között 100 - ból mondjuk egy. A csajok többsége bevallja, hogy nem szerelmes a pasijába, meg állandóan panaszkodik, de mégis együtt van vele. Holott még azt sem lehet mondani, hogy azért, mert az anyagi helyzete nem engedi, hogy egyedül éljen.

Csak közben meg megjegyzéseket tesz, amikor mondjuk megyek tornázni meg ilyenek, látszik, hogy jönne, de a pasija... akkor jöjjön a pasijával. De hogy a pasija meg nem. És totál feladja önmagát, ettől várja, hogy boldog lesz, de nem az, és ezt érzi a pasi is, így nem is tudja tisztelni, becsülni a nőt.

Én sosem koslattam senkinek a nyomában és azért az exeim egy idő után szépen vissza akartak jönni; de már késő volt.

Élvezze a pasi, hogy megmarad a hobbija, amit élvez, hogy nem rinyál neki senki otthon, hogy a haveros kártya partikon anélkül ott lehet, hogy felhívnám telefonon valami idióta ürüggyel, hogy ellenőrizzem.

Ha ezzel - ami végül is a szeretetem, mert szeretem, nem akarom megfosztani azoktól a dolgoktól amik fontosak neki - visszaél, akkor magára vessen. Nyílt lapokkal játszom, már az elején közlöm, mi az, amit nem tudok tolerálni. Tehát tudja.

Csak rajta múlik.

:) nekem nem tűnik úgy :) nekem is volt olyan persze, régen, hogy azt gondoltam, hogy szerelem, és csak egy testi vonzalom volt. Sok csalódás, az exeim között volt aztán mindenféle deviancia :) illetve egyedül töltött idő és átgondoltam, hogy is van ez.

Azóta ehhez tartom magam.

Hát ahogy vesszük mert ha nekem valaki ilyet mondana csak azért hogy....na azzal tuti nem...Mondja meg,h mit akar aztán majd meglátjuk hogyan tovább.

Jesszus az utóbbi 2 h.sz.-ből most úgy tünik mintha valami könnyüvérü nőcske lennék :-)

Így van. Ha a férfi olyan lelkületű, meg egyenes jellem, meg szereti a nőt, és tiszteli, nem teszi meg.

Ahhoz meg szerintem, hogy tisztelni tudja a nőt, a nőnek meg kell, hogy legyen a saját egyénisége, saját kis hobbija, törekvése, munkája. Egy ilyen nő nem kezd el ellenőrizgetni, mert Ő is el van foglalva. És Ő sem szereti, ha a pasi ellenőrzi.

Én is falra másznék attól. Bízzon bennem, mert bízhat. Én sosem csalom meg, ez 100%. És ha nőben van ilyen, pasiban is van. Ha szeretünk valakit, jár neki az esély, hogy bízzunk benne.

Ha meg csinál valami hülyeséget, félrelép, az előbb - utóbb úgyis kiderül mindenféle nyomozgatás nélkül.

Az a nő nagyon ráérhet, akinek van annyi ide és energiája arra hogy bárkit is ellenőrizgessen. De kell neki az izgulás, aggódás és agyalás? TUti diliházba kerülnék.

És igen, aki ha valamit meg akar tenni, az úgyis megteszi, ha tudsz róla ha nem. Úgyhogy kincs, ha olyan személyre találsz, akinek ugyanolyan fontos vagy, mint Ő neked.

Hogy hátulról kezdjem az ilyen nőtől én is menekűlnék! De pasitól is! Egyet értek azzal amit le írtál. Persze egy ffi bármikor,bárhol meg oldja ezzel én is tisztába vagyok. Ez a ffi lelkén és érzésein múlik,h ha kapcsolatban van valakivel meg e bírja az ilyesmit tenni vagy sem. Ezt nem is lehet

nem is kell túl mondani.

A szabadságban azt csinál, amit akar... akkor is azt csinál, amit akar, ha nincs fene nagy szabadság. Ha akarja, megoldja úgyis, amit akar. Akárhol, akármikor, erre mindig van aki kapható.

Honnan tudom? Fő a bizalom.

Úgyis meg lehet tenni bármit, hogy a nő non stop ellenőrzi a pasit meg elszámoltatja. Sőt, az ilyen nőktől menekülnek.

Hát legyenek úgy vele.Főleg nő ként?Miért olyan még

nem történt soha h ffi is csinált már ilyet? Ezt a hac dolgot nem igazán értem??Ha talán konkrét dolgokat tud az ember és úgy harcol talán azt nevezném harcnak.De ha nincs semmi? Akkor azt én nem harcnak hívnám legalább is nálam nem így fogalmazódna meg.

Hát szerintem persze,h mindenkit érdekelne! Amúgy igen ebe a fene nagy szabadságban azt csinál az ember amit csak akar nem? Amikor jön viszonzom a szerelmet még ilyet házhoz is rendel? Kis önző nem?

Mert ha ép a másik akarná,h ő mennyen hozzá az már nem okés lenne?

Igen, az nagyon nehéz... kellett várnom valakire régebben, de az bizonytalanság volt. Ha valaki jönni akar, jön, vagy ha átmenetileg nem is vagytok fizikai közelségben, érezteti, hogy együtt vagytok.

Most már ilyenbe nem mennék bele. Hiszem, hogy ha két ember szereti egymást, megoldható, hogy ne legyen távolság, csak akarat kérdése.

Ebben nekem csak az volt a csapdba,hogy mindig úgy éreztem,hogy ő "van"nekem...miközben nem....vársz is meg keresel is..a kettő együtt nagyon nehéz.

Kell várnod valakire?