Mások vagyunk... (beszélgetés)
Ez a fórum a következő íráshoz nyílt: Mások vagyunk...
Szerintem az embernek kár ilyesmire időt, energiát vesztegetni. Jöhetnek az "az semmi" kezdetű történetek, de ugyan minek? A mindennapok apró bosszúságain felül kell emelkedni. Szerintem velünk is igen nagy baj lehet, ha azon bosszankodunk még napok múlva is, hogy valaki nem adta át a helyet...és akkor mi van?
Ha meg valaki rosszul van és le akar ülni, vagy mindennapos terhes és szintén nehezére esik állni és senki nem áll fel, nyugodtan odaléphet valakihez és jó hangosan megkérheti udvariasan kedvesen, hogy adja át a helyet, mert nem nagyon tud állni. Majd csak úgy pattognak fel az emberek, hogy segítsenek, mert egyből lelkiismeret furdalásuk lesz, ugyanis már nem tudnak félre nézni...
Kár bosszankodni. Az emberek pedig mindig emberek maradnak, azok voltak régen is és most is azok...
Köszönöm a fiam nevében aki ma 21.éves és 9.évesen balesetből kifolyólag mozgássérült lett, természetesen más ember hibázott!
Gyakran gondolom azt hogy nem normális az mikor esetleg sétálunk vagy bármi más és BÁMULJÁK merthogy béna a baloldala és stb.
Üzenem a BÁMULÓKNAK sosem tudhatod veled mikor mi történik !
Tetszett a cikk, és nagyon aktuális.
Szerintem mindenkinek van a tarsolyában egy-egy történet a buszos esetekről. (öreg néni, kismama story)
Én a nemi másságról szeretnék pár szót ejteni. Van egy nagyon kedves fiú ismerősöm, aki a saját neméhez vonzódik, semmi bajom vele, bár netes ismeretség, nem midennap találkozom vele. Ettől függetlenül nagyon kellemesen lehet vele társalogni, értelmes fiú. Ezért nem is ítélem el, mert nem a lányokat szereti. Nagy kaland.
Így vagyok a fogyatékkal élőkkel is. Nem tudhatjuk mi történt velük, egy a lényeg, el kell fogadni őket olyannak, amilyenek és nem undorral nézni rájuk. Ennyire egyszerű. Ők is emberek!
Egyébként gyerekként én is céltáblája voltam a csúfolódásnak, engem mindig "dagadtoztak", akkor sokat sírtam miatta - szégyen, még anyám is ledagadtozott - azóta felnőttem, van két gyerkőcöm és egyáltalán nem vagyok dagadt:) Most meg a kicsi fiamat csúfolják:(( A gyerekek egyébként sokkal kegyetlenebbek tudnak lenni, ezért is kell őket már kiskorban megtanítani, ahogy nagypanka is írta, ők ilyen oviba járnak!
Kissé hosszúra nyúltam, bocsi:)
ha észreveszem javitom, ha nem úgy marad:))))
Másnál nem zavar a hiba, vagy az elütés , ha beszélgetek valakivel, akkor sem javitgatom állandóan:)))) Nem?:)))
Ez kulcsmondat: nem szocializálódunk a másságra. Sajnos...
Pici gyermekkortól kellene jó példát mutatnunk gyermekeinknek, megmutatni és ugyis élni, hogy ne befolyásolgóhassa értékrendűket, értékrendűnket a média.
Egy példa: a lányom olyan oviba jár ahova sérült gyerekek is járnak, ő kap egy példát hogyan kell viselkedni, elfogadni teljesen természetesen a "más" embert. Legyen az fogyatékkal élő, beteg vagy túlsúlyos....
Kitűnő az írásod.Nagyon igaz,hogy nem szocializálódtunk a másságra.Belénk súlykolta a média az elfogadni való életformát.
Milyen legyen a külsőd?
Mit egyél-igyál?
Szinte mindent:(
Aki ettől eltér már nem tudunk mit kezdeni a helyzettel:(
Annyira igazad van. Semmiből nem tartana felállni a buszon egy kismama vagy egy idős hölgy kedvéért, semmit nem számít, hogy valaki sovány vagy kövér, beszél vagy néma... attól még lehet ugyanolyan jó ember, mint az átlag.
Én évekig szenvedtem és szenvedek most is a kinézetem miatt, a sovány kategóriába tartozom. Nem lenne vele semmi bajom, ha nem szekálnának folyton, de gúnyos megjegyzéseket kapok, sőt olykor pont közeli ismerősöktől, barátoktól, családtagoktól, mert azt hiszik, ha viccesen megsértenek, azt lehet. Mert ugyan miért esne nekem rosszul a külsőmre tett megjegyzés, hiszen mindenhol azt lehet olvasni, hogy fogyókúrázni hogyan kell... belefáradtam én is és elengedem a fülem mellett a beszólásokat.
Viszont jó tapasztalatom is van: kismamaként nekem mindig mindenhol átadták a helyet, még ha szabadkoztam is, hogy csak egy megállót megyek és nem akarok leülni.
Mind olyanok vagyunk amilyennek a felmenőink és a környezet nevelt.
Általában pedig sohasem mi vagyunk a közömbösek,udvariatlanok,"parasztok"-a kritikáinkat is mindig másokkal szemben fogalmazzuk meg.
Egyre inkább a "normálissal"sem tudunk mit kezdeni,a világ változik körülöttünk-hátrányára ezért inkább begubózunk.
Nekem is vannak ilyen sztorijaim....Most hogy hazaköltöztünk anyuhoz és a 40 km-re lévő városba járok vonattal dolgozni most meg főleg....
Pár hete volt mikor mentem dolgozni.Minden nap jön 2 70 körüli nő.Már ültek többször hozzám nem érdekelt.Múltkor viszont 3an jöttek de ült velem 1 másik nő.Kérdezték,hogy szabad e a hej.Még el sem vettem a táskám már ült le rá a cuccaimra a kajámra mindenemre.Mikor leült kettő a 3. közölte velem álljak fel mert ők 3an beszélgetni akarnak...Nah hát nekem elpattant az agyam és közöltem vele hogy ha ledolgozza helyettem a 12 órát szíves örömest felállok.Ezek után a mellettünk lévő helyre le tudott ülni.
A másik tegnap előtt volt.Kivételesen 2 pénztár helyett 1 volt nyitva az állomáson.Beálltam a sorba.Jött 1 70 körüli nő és beállt elém.Mikor szóltam neki h előbb itt voltam közölte h kétli már 1 ideje itt áll(tényleg utánam jött be néztem is ilyen agyonmázolt nyanya volt...)Meg neki amúgy is csak regisztrációs jegy kell.Mondtam neki h azt a vonaton is megveheti nem kell itt mikor van 2 perc a vonatindulásig.Kiállt a sorból mikor sorra kerültem beállt elém és megvette a jegyét.Azt hittem felrobbanok.A másik meg 1 jól megtermett nő aki irodába dolgozik(ült már velem ismerősével beszélt hallottam....) kis híján fellök felszálláskor mert neki muszáj ülnie.Nah meg a sok diák róluk is lehetne mesélni.
mindenkivel előfordul persze h nem figyel oda, és akaratán kívül "bunkó", nem lehet mindig észrevenni h kinek mire hol van szüksége, akkor szuperemberek lennénk ha sikerülne :-D
Másik kedvencem, hogy szállok le a tömegközlekedésről, és már bent áll az ajtóban, jön befelé, mikor még le se szálltam...tegnap egy öregasszony majdnem így vágott hasba...mert ülni nagyon fontos nekik 2 megállót, és harcolni kell a helyekért.
A minap történt meg....ügyintézés,bank,ügyvéd,papírok rohanás.Az egyik körben loholunk be a bankba.Felső szint ,irodák,kitárt ajtó.
Egy hölgy épp kijönni készült ügye végeztével,mi épp akkor mentünk fel a lépcsőn ,közben beszélve egymással,mit hogyan ,mikor stb.A férjem ment elöl ,én szorosan utána és avval a lendülettel bemasíroztunk az ügyintézőhöz.
Szerintem a férjem nem vett észre semmit a jelenetből.
Férjem egy méteres lépteivel a csaj előtt ment be,a nő ránézett elkerekedett tekintettel ami azt mondta "ezt a bunkót?",aztán fejet ingatva előttem kiment,én csak utána mentem be.
Már láttam is lelki szemeim előtt egy fórum kiírást,hogy "miért veszett ki az emberekből az illem,az odafigyelés ?"
A poén az,hogy a férjemnél segítőkészebb,illemtudóbb embert keveset ismerek.
:)))))
No, ő nem értette meg. Maradt a gatya-tolás. Akkor már nem tudott mit mondani. Addig meg ment a "mai fiatalok"... jó hangosan. :)
Egyébként a folyamatos kínzó fájdalommal járó gerincproblémáimmal is képes vagyok átadni a helyemet. A gyerekeim azonnal ugranak, sőt segítenek leülni, szatyrot lábhoz tenni, buszra felemelni...
Egyáltalán nem. Én az ilyen busz után futni tudó, kisminkelt, magát 20 évesnek érző nyanyáknak azt szoktam mondani ha helyért versengenek, hogy ha annyira fiatalnak érzi magát, mint ahogy kinéz, nyugodtan álljon tovább. Nem voltál genya egyáltalán.
A kedvencem mikor felkapják a járókeretet és futnak a busz után...