Mások vagyunk... (beszélgetős fórum)
Ez a fórum a következő íráshoz nyílt: Mások vagyunk...
És többek között nem tanulják sem az iskolában, sem otthon azokat a régi dolgokat, amik nem is az úttörő élethez, hanem egyáltalán a jólneveltséghez kapcsolódnának.
kivéve ahol mégis, azaz a gyevi bírót :D
Nagyon jó a cikked Adél, tudod valamikor nem volt ez így ennyirre, nekünk még tanították, hogy egy úttörő ahol tud segít, helyet átadani a buszon, csomagot felsegíteni a buszra, vagy haza az idős néninek, és a fogyatékosság nem volt kizáró ok.
De 20 éve minden felborult, semmire és senkire nem maradt időnk és türelmünk.
Tudod a szakításnál soha nem lehet tudni ki fog megsértődni, ha mellé állnak.
Anyukám barátai is elváltak, Ők voltak az egyetlenek, akik nem választottak, továbbra is ugyanúgy véleményt mondtak mindegyikről és Őket tartották meg életük végéig igaz barátnak, hiába mentek szét, anyuméknál mindig összetalálkoztak :)
örülök, hogy megtaláltad a helyes utat a barátokhoz, jól tetted :D
nekem Ő jutott eszembe, hogy Róla is írhatnál, azért mondtam, hogy próbálkozz még :D
Köszönöm neked,hogy elolvastad.Csak azt írtam le ami a fejemben volt.:D))Örülök ha tetszett.Nagyon is igazad van abban ha bajban van az ember jól esik ha beszélgethet.Nemrég estem át én is egy szakításon,és a volt párom barátai akiket nagyon szeretek,nem kerestek.Nagyon rosszul esett,de elfogadtam,én távoztam ő maradt,így mellé álltak(gondoltam én)aztán csak írtam nekik egy emailt,úgy örültek nekem,kiderült azt hitték nekem jobb ha nem keresnek.
Most esetleg ami a fejemben van amit leírhatnék Dávid,ebből lehetne egy jó cikk esetleg.Vagy nem?Nem is tudom.
Trimama, nem is tudtam erről a cikkről, csak Katácskák említette, hát gyorsan nekiültem elolvasni.
Csoda jó! Gratulálok és milyen kényes témát feszegettél, de sikeresen, ahogy látom :D
Nekem is vannak történeteim, de a legutolsó engem is mellbe ütött.
Aki nem tudja, eü-ben dolgozom. Haldoklott a barátnőm, aki már nem lakott itt, de hazajött elmenni.
Ahogy megtudtam, bár már nem láttam egy ideje, elrohantam. MInden nap ott voltam Vele, ha már nem segíthettem semmit, legalább fogtam a kezét és dumáltunk .
Nevettem, vicceket mondtam, nem hagytam elgondolkozni, megköszönte, örült neki, mindig is locska voltam, most ezt kihasználtam.
Többen a kollégáim!!!!! közül, kérdezték, hogy mit tudok beszélgetni és miről?
Mindenről lehet egy haldoklóval, mert minden érdekli, a régmúlt éppen úgy, mint a jelen, hiszen már csak ez maradt nekik. A beszéd, a szó, a másikról való szóbeli gondoskodás érzése.
Ezt arra fel írtam, hogy többen mondjátok, nem mindig lehet tudni, hogy viselkedjen az ember bizonyos betegekkel, vagy helyzetekben.
Ugyanúgy, mintha semmi nem történt volna, pont azokat lehet kérdezni,mint mástól. Nem haragszik meg érte, sőőőőt.
Szóval jó nagyon az írásod, máskor is írhatnál, lenne miről ennyi gyerek mellett és ahol dolgozol, szerintem :D Puszi
Nagyon Igazad van Neked,mint Trimamának is.
Ahogy viselik a "Keresztjüket" csodálatra méltó. Mi a Vakok Intézetéhez, és az Értelmi Akadályozottak Intézményéhez közel dolgoztunk,sokat tanultunk Tőlük az Életvitelüktől, ennek elfogadásából...
Igen!Teljes mértékben igazad van trimama!
Mikor külföldön jártam,épp ezeken a gondolatokon elmélkedtem,hogy itt Mo.-on milyen begyöpösödött emberkék élne(tisztelet a kivételnek!!!!!!!!!!!!).A rohanó világunk, a múltunk,az érdekeink,és még sorolhatnám....,nem engedik meg nekünk itthon ,hogy valakin is önzetlenül segítsünk.Csak úgy a mindennapokban.Mert persze a vészhelyzet más kategória.Tényleg mért kell megvárni,hogy megtörténjen a baj és addig nem segíteni egymáson.
Kis hazánkban még nem terjedt el a megelőzés technikája:(
A változtatásban én is benne lennék!!!Nagyon megváltoztak az emberek!!Ennyi önzés..stb valahogy nem volt régen....
Az élet lehetne szép is..csak egy kicsi odafigyelés lenne meg . Neveljük úgy a gyerekeinket ,hogy ők már ilyenek legyenek. De tudom..nem csak ezen múlik...Sajnos. Neked gyógyulást kívánok!!!
Én azt gondolom, mindez a neveltetésen múlik leginkább. Terhesen nagy pocakkal én is mindig álltam a buszon, ráadásként a beteg nagytesó is ott volt babakocsiban, hogy még nehezebb legyen, a suttyó kölkök meg röhögcséltek a széken, én meg a lépcsőn álltam. De olyan is volt, amikor a buszsofőr közölte, hogy nem szállhatok fel babakocsival a buszra. Rohadtul nem érdekelte, hogy kb. 7 hónapos terhes voltam, a már meglévő gyerekem meg 1 évesen nem állt meg a lábán sajna, mert beteg. Ráadásul tél volt, nagykabát, cucc....stb. Szerencsémre elém jött egy ismerős a buszról és segített.
Az én gyermekeim olyan oviba járnak, ill. a nagyobbik már csak járt, ahol vannak speciális nevelési igényű gyerekek is. Kezdetektől megtanulják az egészséges gyerekek, hogy hogyan is kell elfogadni őket, és az ovónénik is rengeteget beszélgetnek a gyerekekkel ezekről a dolgokról. Sőt megtanulnak egymásnak segíteni is. Én azt gondolom, nagyon fontos, hogy ezt a gyerekekben már kicsiként tudatosítsuk, hiszen nem tudhatjuk, mi történik velünk a jövőben.
Egy mozgásában korlátozott, vak, süket stb. nem vár el semmit, csupán azt, hogy ugyan úgy bánjanak vele, mintha egészséges lenne, hisz ezt ő is így gondolja. A vakoknál értelemszerűen a határozottság mozgás, hangok a lényegesebbek, de ők is ugyan olyanok mint mi.
Aki elveszíti a hozzátartozóját, családtagját, semmi másra nem vágyik egy ideig, minthogy kibeszélhesse a bánatát. Soha nem kell egyiktől sem kérdezni, mi a baja, vagy miben segíthetsz.
Ezt egyik sem akarja, és nem is várja.
Az empátia, és szeretet mindent megold, szavak nélkül.
A halál nagyon szomorú. Az életben maradt családtaggal arról lehet beszélgetni amiről ő akar, ha akar hallgat, ha akar beszél. Ilyenkor szerintem az a fontos, hogy ráhangolódjunk.
Lehet, hogy csupa hétköznapi dologról szeretne beszélni...Miért érezhetjük kinosnak az ilyen szituációkat? Mert nem tanultuk meg, hogy a halál , bármilyen fájdalmas is a része életünknek. Ugyanúgy kell kezelni, mint minden történést az életben. Ez nagyon nehéz dolog ezért jó lenne erről többet beszélni...
Képzeljétek el, kisfiam 2008. márciusában lett (kisrohamos, abcence) epilepsziás. Egy ideig a Heim Pál kórházban kezelték, de egyszerűen nem találták neki a megfelelő gyógyszert és nem tudták megállítani a rohamokat. Nagyon nehéz volt vele közlekedni. Aztán addig kutattam a net-en, míg a Budai Gyerekkórházba rátaláltunk egy nagyon jó doktornőre, csütörtökön odaadta neki a gyógyszert, pénteken már tünetmentes volt:)
De előtte egy darabig szteroid kezelést kapott a fiam. Aki ismeri csak az tudja, milyen durva mellékhatásai vannak ennek a gyógyszernek:( Ő 17 kg-t hízott tőle, a feje olyan volt, mint egy hörcsögnek...borzasztó volt még anyaként is látni, hátmég a kívülállók hogy bámultak metrón, buszon. Többen be is szóltak, miért etetem így ezt a gyereket:S
Akik kedvesek voltak, szóba elegyedtek velünk, azoknak persze elmeséltük mi is zajlik a mi kis életünkben, aztán egész más szemmel néztek már.
Azt akartam ebből az egészből kihozni, hogy nem írhatja sokszor az ember a homlokára, hogy mi a baja, de elsőre ne ítéljünk. (Emlékeztek a reklámra, Csokito - ronda és finom:DD)
A haláleset a másik nagyon kellemetlen dolog. Hiába tudod, hogy magányos, beszélgetnél vele, de miről? Önkéntelenül is a szerettét juttatod eszébe. Kedves lehetsz, de a társát nem fogod tudni pótolni. Nem biztos, hogy lesz kedve a gyászában olyasmikhez, amiket eddig szeretett csinálni, inkább beletemetkezik a fájdalmába. Persze különbözőek vagyunk, itt sem lehet általánosítani.
Húúúú ez nagyon jó cikk!
Nagypanka gondolom erről írtál!
Én is voltam már hasonló helyzetben és nagyon szégyenlem magam.Egy ismerősünk meghalt a családját rettenetesen megviselte.Én a temetés óta elkerülöm Őket mert nem tudok mit mondani.A férjem szokott néha beszaladni hozzájuk de őt is megrázza minden alkalommal,hogy a felesége még mindíg pityereg ha szóba kerül.Szégyenlem magam de nem tudom,hogy hogyan viselkedjek.Nagyon szeretnék segíteni de ezen nem lehet és nem akarom fetépni a sebeket.
Nem tudom,hogy ez a képesség vagy a helyes viselkedés elsajátításának a hiánya,de tény,hogy ilyen helyzetekben zavarbajönnek az emberek.Szerintem az iskolában szituációs játékokkal oktatni kellene ezt mert hiába szeretnénk segítő kezet nyújtani vagy hiába érzünk részvétet ha nem tudjuk kifejezni.
Senkinek sem kell, és nem is tudja megváltani a világot. Mindenkinek csak annyit kell beledobni a közösbe, hogy ő maga "rendesen" vileskedik :)
In your life expect some trouble
But when you worry
You make it double
Don't worry, be happy......
Don't worry don't do it, be happy
Put a smile on your face
Don't bring everybody down like this
Don't worry, it will soon past
Whatever it is
Don't worry, be happy :))))