Létezik a "nagy ő"? Hisztek benne vagy talán már ismeritek is? (beszélgetés)

Örök? Egy kis szabadalmi hivatalnok monda meg a "tutit".

"Két dolog végtelen: az emberi butaság és a világegyetem. Bár az utóbbiban nem vagyok biztos."

Én úgy hezitáltam 3 évig, hogy ez egy 7 éves kapcsolat volt összességében. Ma is azt mondom, hogy nagyon közel állt a tökéletes tökéletlentől, de talán fiatalok voltunk, talán más. :) Mindegy is. Nem ő volt az, de tanultam belőle, tőle. Talán azt nagy vonalakban, hogy egy hasonló tulajdonságokkal megáldott embert szeretnék magam mellé (dolgokhoz való hozzáállás, abban, ahogy hozzám állt, ahogy szeretett......), de a betegesen féltékeny embereket az első lépésnél száműzzem az életemből.

Aztán egy másikból megtanultam, hogy a szerelem fontos és abból nem lesz jó kapcsolat, ha úgy állok hozzá, hogy: "Ugyan. Mit nekem szerelem? Az a lényeg, hogy rendes legyen, mert úgysem leszek már szerelmes." Ez halott ügy volt. + 1 év tanulás.

Az utolsó mondatodra válaszolva: Nem mindig hagytam gondolkodási időt magamnak. Valamikor habzsoltam az életet, de ez is tanulságos volt. :)

pedig de... :D

nagyjából ugyanazt írtuk mint vélemény, csak más szavakkal... és azt hiszem mind2en ugyanazt tudjuk... mint már sokan mások... :)

nekem is tartott 3évig (se)kapcsolat... nem filóztam rajta, csak sodródtam, és vártam h. történjen v.mi, és történt... elváltak útjaink... viszont ma sem tudom, h. miért kellett, mert még mindig nem jöttem rá mit kellett volna tanuljak...

és mindig addig pörögtem, agyaltam, erőlködtem, míg elfáradtam... akkor leültem, és csak lestem bele a sötétségbe... és akkor felderengett 1nyitott ajtó a bezárt helyett... ami mindig ott van, csak amíg mással vagy elfoglalva nem tűnik fel... éppúgy mint a nagyŐ...

és gondolom az esélyesek kipróbálásai között te mindig hagytál elég időt kiértékelni a dolgokat...

Ez nyilván nem ilyen egyszerű. :) Alapjáraton nem vagyok optimista. Az adott helyzetet nagyon nehezen élem meg. Sokáig hezitálok, próbálom húzni-halasztani, de aztán egyszer csak borítom a bilit (volt már, hogy 3 évig gondolkoztam egy kapcsolatban, hogy lépjek-e ki). Visszanézve viszont azt látom, hogy meg kellett éljek mindent, hogy tisztában legyek vele mi az amit szeretnék és nem mellesleg fordítottan is így van. Valakinek az ez által kiforrott személyiségem a tökéletlen tökéletes.

Azt gondolom, hogy mindenkinek meg van az említett tökéletlen tökéletes párja, akiből pl Popper Péter szerint lehet 2-3 is, de hogy rátalálj és felismerd, ahhoz ismerned kell magad.

mázlista!

szóval ha már amúgy is a padlón voltál, mindig felszedtél onnan v.mit? szerencsés képesség... :)

tehát nem csak a jó pap, hanem a jó papnő is holtig tanul... ;)

Valahogy én ezt úgy szoktam megfogalmazni, hogy kapcsolataink során folyamatosan fejlődünk mi is. Megélünk jót és rosszat egyaránt. Aztán már kitudjuk választani, hogy mit szeretnénk és mit nem szeretnénk. Aztán jön egy ember, aki bár nem hibátlan, ahogy mi sem, de magában hordozza azokat a tulajdonságokat, amiket az addigra kialakult személyiségünk óhajt.

Mindig mondom is, hogy nem bántam meg egy zátonyra futott kapcsolatomat sem, mert mindig engem szolgált, mindegyikből tanultam és mikor szembejött Ő, akkor tudtam, hogy őt kerestem.

Erre éppen tegnap találtam egy idézetet. Mindig ezeket a gondolatokat fogalmaztam meg magamban, de itt van szépen összeszedve is:

“Mindnyájan keressük a tökéletes társat. De ha az ember elég sok kapcsolaton van túl, kezdi gyanítani, hogy nincs is tökéletes társ, csupán a tökéletlenségek fokozatai léteznek. Miért van ez így? Azért, mert mi sem vagyunk tökéletesek, és úgy válogatjuk meg társainkat, hogy a tökéletlenségeik kiegészítsék a mieinket. Csak ha megküzdöttünk legtitkosabb démonjainkkal – megoldhatatlan problémáinkkal, amelyek azzá tesznek, akik vagyunk – akkor találhatjuk meg életünk társát, mert akkor fogjuk csak tudni, hogy egyáltalán mit is keresünk. Ezt a tökéletlen személyt keressük, de nem az első szembejövő tökéletlent, hanem az ‘igazit’. Azt, akire szeretettel nézhetünk, miközben azt gondoljuk: ‘Pontosan ilyen problémát akarok magamnak!“ :)

/A. Boyd/

:o)

Tetszett, köszi! :o)

igenis létezik a nagy ő, és nem is messze... nézzetek szét 1kicsit! "shift+ő" és ott is a "Ő"... :D

na de viccet félre... mindenkié megvan v.hol... de olyan piszok huncut, h. minél jobban keresed, annál jobban elbújik... :) viszont a keresésnek van 1jó "mellékhatása" amíg nem találod, egész jól el lehet lenni az esélyesekkel... :D

és ha már meguntad a keresgélést, feltéve ha tanultál, formálódtál minden egyes hatásból/-ra, és magad vagy... egyedül... akkor fog rád köszönni... munkahelyen, utcán, bárhol... ma már akár otthon is (de jó is a net :D )...

de hogy legyen lehetőséged felismerni, bizony h. először magadat kell megismerni elég alaposan... mert ha nem tudod h. ki vagy, nem is tudod h. Ő, v. csak ő kell melléd... ha kész vagy, belebotlasz, és minden tuti... ha nem, akkor hasra is eshetsz benne, akkor sem fog feltűnni... :)

Az ország két legismertebb pszichológusa volt: Popper Péter, ő tavaly halt meg, és a másik: Dr.Ranschburg Jenő, ő most halt meg 1-2 hónapja...

Ők sokat tettek le az asztalra...

Akkor olvasd el az írásait...

Úgy is megtalálod, nagyon, nagyon tanulságos, hogy Popper Péter írásai...