Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

Hallgasd az ősz dalát, ahogy a fákkal énekel,

ahogy halk lépésekkel átsuhan a ház felett,

ahogy magával hordja az elhullott életet,

s otthagyja neked létét, a szomorú falevelet.

Hallgasd, mit susog a szellő szőtte lágy zene,

amit mond, az nem más, mint saját élete,

színekben pompázó falevél halk nesze,

erejét végleg elhagyó ősz éneke.

Elmondja virágzó ifjúsága fénykorát,

tündöklő napsütésben megkopott életet,

árnyékában szőtt szerelmek szép szavát,

az évszakok járta, örök földi életet.

Reményteli, színpompás dallam,

hallgasd, és tárd ki szívedet,

újra és újra, elharsogja halkan,

ősszel elsuhanva a ház felett."

Némethné Mohácsi Bernadett: Ősz éneke

Kányádi Sándor: Szemerkél az őszi eső.....

Szemerkél az őszi eső,

szomorkodik a diófa,

nem búsulna, ha a nyári

viselete most megvolna.

De letépte a cudar szél

pompázatos, szép ruháját,

pedig azt még a zuhogó

záporok is respektálták.

De leginkább azon búsul,

hogy azok is elszeleltek,

akik árnyas lombja között

nyáron által csiviteltek.

Se egy rigó, se egy veréb,

csak egy öreg, mindig álmos

varjú maradt hűséges a

lombja-vesztett diófához.

Ül, csak ül és hallgat bölcsen,

jól tudja, hogy nemsokára

lesz az öreg diófának

gyönyörűszép hósubája.

Zelk Zoltán: Nyár és tél között

Nyár és tél között úgy vándorol

Október, November,

mint a poros országúton

két szomorú ember.

Kertek, lankák körül jönnek,

mennek havas tájra,

búsan integet utánuk

egy kopár fa ága.

Mint rossz gyerek, a szél őket

sárral megdobálja,

utánuk fut, ruhájukat

s hajukat cibálja.

Nyár mögöttük, tél előttük,

néha meg-megállnak

s búcsút intenek a hervadt,

búslakodó tájnak.

Szöllősi Bernadett: Kipingált elmúlás

Nézd, térdig ér most a levélhullás

és a november is a nyakunkba liheg,

kicsit még ideköszön az indiánnyár,

lassan vége az évnek – el se hiszem.

Folyton-folyvást szakadó eső,

csoda hát, ha rozsdaszín az október?

De talán épp emiatt elviselhető

a folyton hideg láb és a kötött pulóver.

A világ most egy hatalmas vászon,

mindenki rajta barna, sárga, rezes –

és csak azért ilyen, hogy kevésbé fájjon

a kipingált elmúlás – ami így tökéletes.

Várnai Zseni

Vénasszonyok nyara

Talán egy kicsit magamról beszélek,

mikor szívem e fényért lelkesül,

végsõ sugára ez a nyár hevének,

mielõtt még az alkony rámterül.

Ez õszi nap a szõlõ érlelõje,

s piruló alma issza melegét,

e fénytõl várok én is új erõre,

magamba szívom forró delejét.

Fáradt szívem csókjától újraéled,

csontomig ér a gyógyító sugár,

talán bölcsebb ez õszbenyúló élet,

s mélyebb, mint volt a tűzitalú nyár.

" Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír,

Míg le nem teszi a művész a vonót. "

"Legyek a kendő, mely könnyet töröl,

Legyek a csend, mely mindig enyhet ad..."

Reményik Sándor költő, a két világháború közötti erdélyi magyar líra kiemelkedő alakja 1941. október 24-én hunyt el.

A gyönyörű sorokat az Akarom című verséből kölcsönöztem..

Kányádi Sándor: TUDOD

Tudod

soha nem bántam meg,

hogy megszerettelek,

pedig felbolygatta ez a szeretet

az egész életem,

Tudod,

soha nem csalódtam benned,

pedig sokszor nem értettem

a cselekedetedet,

sokszor féltettelek,

leginkább magadtól féltettelek,

Tudod,

lassan fogynak körülöttem a dolgok,

a dolgaim,

vagy messzire kerülnek tőlem,

vagy csak én távolodok,

ahogy szakadoznak a szálak,

az érzés egyre jobban magához láncol,

Tudod,

mikor megkönnyezek valamit,

ami szép volt,

megvigasztal a gondolat,

hogy lakozik bennem egy csoda,

ami nem hagy el,

amit nem vehet el tőlem

sem az irigység

sem a rosszindulat,

Tudod,

ebből az érzésből táplálkozom,

miatta össze sem csuklom,

ha elesek is, érte felállok,

ha sírok is elmosolyodok,

talán,

ha végleg elalszom,

érte akkor is felébredek.

Töltekezés

Még néhány óra jóidőre...

Ne légy lusta! Ne légy dőre!

Készülj fel a télidőre,

Szánj pár percet napfürdőre!

Nyáridéző őszi mustra,

Ne hallgass másra! Nem vagy lusta!

Az irigység a restek jussa,

Legyints hát a sok butusra!

A macskasors, nem leányálom...

Az ellenségnek sem kívánom!

Pusztulkodni' napvilágon,

Eltűrni terhét, bármi áron...

Mert töltekezni, nehéz munka,

A jólét dolgát hátrahagyva!

Ám vállaljuk, mert ez a szakma,

Csak macsekokra van kiszabva...

Molty

Csukás István: Ülj ide mellém.....

Ülj ide mellém, s nézzük együtt

az utat, mely hozzád vezetett.

Ne törődj most a kitérőkkel,

én is úgy jöttem, ahogy lehetett.

Hol van már, aki kérdezett,

és hol van már az a felelet?

Leolvasztotta a Nap

a hátamra fagyott teleket.

Zötyögtette a szívem,

de most szeretem az utat,

mely hozzád vezetett.

Kristina Calu - Tudod, én...

Tudod, én akkor is szeretlek

Ha csúnyán nézel rám

Ha mogorva pillantásodtól

Sírásra görbül szám

Ha kéretlen szavaid

Szívemet tépik

Ha makacs önfejűséged

Tanácsomat nem kéri

Ha veszekszem veled

És mindentől eltiltalak

Ha nem kérsz belőle

Akkor is tanítalak

Ha minden percben féltelek

Bár bőszen tiltakozol

Ha hanyagságod miatt

Rossz jegyet hozol

Ha válladat rántod

Kérdésre nem felelsz

Ha kizársz a világodból

S úgy tűnik, nem szeretsz

Mert tudom, csak néhány év

És megváltozik minden

Én is jártam ott

Ahol most te vagy, kincsem

Újra fontos leszek

A legjobb barátod

Míg eljön ez az idő

A partvonalon várok

Itt állok majd

Jól látható helyen

Megtalálsz bármikor

Megfoghatod kezem

Sírhatsz a vállamon

Ha úgy hozná az élet

Az anyukád vagyok

Míg élek szeretlek téged

Kristina Calu - Majd holnap

Majd holnap

Kidobok minden elhervadt virágot

Majd holnap

Elfogadom, hogy nem válthatom meg a világot

Majd holnap

Elsírom még megmaradt könnyeim

Majd holnap

Bánkódom a sors gonosz viccein

Majd holnap

Elengedem az összes dédelgetett álmot

Majd holnap

Már nem keresem a boldogságot

Majd holnap

Elhiszem, hogy nincsenek csodák

Majd holnap

Félelem nélkül nézem meg, mi van odaát

De most még ma van…

Nádasdi Géza: Várjatok még őszirózsák.....

Várjatok még őszirózsák,

Ne mondjatok búcsút a szép nyárnak.

Álmodozó árva szívek szerelemre, boldogságra várnak.

Én bennem is él egy álom, mindhiába sír a szél felettem.

Nem tudja más, csak én érzem,

Hogy még most is nyár van a szívemben.

Halkan síró őszi szellő,

Szeretném ha hírt hoznál felőle,

Várhatok-e több levelet, egyetlen szó üzenetet tőle?

Hogyha nem ír, nem is üzen, nem szeret már, elfelejtett engem,

Kinyílhattok őszirózsák, hiába van nyár az én szívemben.

Várnai Zseni: Őszi napfèny

Ne gondolj a télre

Ne hallgass a szélre

gyere velem sütkérezni

A sárguló rétre

Mondok neked szépet

ragyogó meséket

nap aranyát neked adom

s az eget, a kéket

Nézd, a nap sugara

ragyog még a tájra

édes-meleg búcsúcsókot

hint a fűre, fára

Arany most itt minden

osztozunk a kincsen

és akinek nincs belőle

adunk majd mi ingyen.

Aranyosi Ervin: Merengés az őszben

Még néhány kedveset mosolyog ránk a Nap,

amíg mosolyogni még ereje marad.

Gyakran, szégyenlősen felhők mögé bújik,

s tán ott is maradna a zord télen túlig.

Mikor látjuk arcát, szívünk átmelegszik,

s akkor ébredünk rá, hogy mennyire tetszik,

ha éltető fényét szórja a világra,

mikor levelet fest bokorra, faágra.

A szeretet fénye árad ránk felőle,

s jobb, ha a szívünkbe elteszünk belőle,

hiszen a jeges szív könnyebben felenged,

ha a napsugárral másik szív melenget.

Szél jön, s erőszakkal tépkedi a fákat,

jeges kezeivel simít minden ágat,

didergő levelek bele is pirulnak,

ahogy hideg kezek a testükhöz nyúlnak.

Megborzong némelyik, de mind útra készül,

általuk a vén ősz színarannyá szépül.

Levelek felszállnak, pillangókká vállnak,

majd a szél dalára, körben táncot járnak.

Gyönyörködünk benne, az ember csak ámul,

csodás színkavalkád, ami elénk tárul.

De nem haldoklás ez, csak az élet része,

s tavasszal megújul a világ egésze.

Addig, itt az idő, lelkünknek pihenni,

kicsit begubózni, pillangóvá lenni,

mire jön a tavasz a csodás kikelet,

újra táncra keljek, szeretettel veled.

Még néhány kedveset mosolyog ránk a Nap,

s érezteti velünk, hogy az idő szalad.

Ám itt van az idő, le kell hogy lassuljunk,

hogy jövőt teremtő merengésbe hulljunk.

Palotás Petra: Szeretem az őszt

Szeretem az őszt, ahogy méltóságteljesen

átveszi a hatalmat az elhervadt nyár után.

Szeretem az esőt az avaron koppanva,

lágyan, szelíden, puhán.

Az aranyat, a bronzot, a bíbort, a sárgát

és mind e színeket,

hogy öltöztessék díszbe az álomra éhes,

megkopott szíveket.

Hogy megmutassák, nincs még itt a búcsú ideje,

csak most egy kicsit más a természet ölelő, óvó szerepe.

Most nem csobbani hív, nem is hócsatára,

a szüret mi csábít, a bor a mámor ára.

Szeretem az őszt, és az ősz is szeret engem,

ketten lépdelünk a ködös végtelenben...

Hajtsd le párnádra kócos kis fejed.......

Hajtsd le párnádra kócos kis fejed,

Enged, hogy az álom játszhasson veled.

Rajzoljon a képzelet szívnek tetsző képet,

Aludjál nyugodtan s álmodjál szépet.

Holdsugár fonja álmodat majd körbe,

S vágyadat mutatja, mint egy tükörbe.

El suhan az éj, szinte észre sem veszed,

Álmodat vigyázva fogják a kezed.

Meg nyugszik a szív, de az álomnak nincs vége,

Létünknek ez, a legszebb szenvedése.

Mert az álom sokszor oly szép is lehet,

De tudjuk, csak játszik velünk a képzelet.

És így nehéz szívvel ébredünk,

Hogy tovább éljük rohanó életünk.

S ha nyújtanak feléd egy segítő

kezet,fogad el, és Estére

nyugodtan hajtod álomra fejed.

(Ismeretlen)

Ölelés világnapján - október 15.

Aranyosi Ervin: Baráti ölelés

Mit szólnál egy öleléshez,

jól esne az te neked?

Bele lenne csomagolva

barátság és szeretet.

Az ölelés azért csodás:

szívünk, lelkünk benne van.

Nem is értem, miért félnek

kipróbálni annyian?

Poller Ildikó: Vers egy baráthoz

Amikor az élet meggyötör,

gond és bánat sokszor összetör,

szomorúság ül az arcodon,

fojtogat a sírás már nagyon...

Ne feledd, én itt vagyok neked,

együtt sírok, s nevetek veled!

Amikor már nem bírod tovább,

olyankor kell egy igaz barát.

Mondd el, ami fáj és megsebez,

dobd le magadról a terheket.

Ne feledd, én itt vagyok neked,

együtt sírok, s nevetek veled!

Amikor a kedved oly vidám,

örömöddel mindig hatsz reám.

Lelked boldog béke járja át,

legyen nyugodt minden éjszakád.

Ne feledd, én itt vagyok neked,

együtt sírok, s nevetek veled!

Itt leszek, mint csendes lelki társ,

szeretném azt adni, amit vársz.

Akkor leszek boldog majd nagyon,

mikor mosolyt látok arcodon.

Ne feledd, én itt vagyok neked,

együtt sírok, s nevetek veled!

Ady Endre:

Párisban járt az Ősz

Párisba tegnap beszökött az Ősz.

Szent Mihály útján suhant nesztelen,

Kánikulában, halk lombok alatt

S találkozott velem.

Ballagtam éppen a Szajna felé

S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:

Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,

Arról, hogy meghalok.

Elért az Ősz és súgott valamit,

Szent Mihály útja beleremegett,

Züm, züm: röpködtek végig az uton

Tréfás falevelek.

Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé

S Párisból az Ősz kacagva szaladt.

Itt járt s hogy itt járt, én tudom csupán

Nyögő lombok alatt.

Halvány őszi rózsa.........

De szomorú, ha nyár után

sárga levél zizeg a fán.

A fülemben az őszi szél

édes emlékekről mesél.

Kis szobámban minden olyan kihalt, üres,

találok bent egy bús szívet.

Felnyitom a vén zongorát,

eljátszom a szívem dalát.

Halvány őszi rózsa,

mondd el, hogy imádom őt!

Halvány őszi rózsa,

mért nem jön sosem felém?

Mondd el, hogy rab vagyok,

azt is, hogy meghalok,

ha mást szeret.

Halvány őszi rózsa,

gyógyítsd meg a szívemet!

Mondd el, hogy rab vagyok,

azt is, hogy meghalok,

ha mást szeret.

Halvány őszi rózsa,

gyógyítsd meg a szívemet!

Majd, ha újra eljön a nyár,

a boldogság reám talál.

Visszahozza egy perc alatt

mindazt, ami úgy elszaladt.

Virág nyílik kis szobámnak az ablakán,

eljön hozzám az én babám.

Virág lesz majd a fájdalom,

virág lesz majd a buzgalom.

Halvány őszi rózsa,...

...gyógyítsd meg a szívemet!

Gyógyítsd meg a szívemet!

(Ilniczky László)

Őszirózsa

Fehéren és lilán búsong a kert mélyén,

Mint esküvő előtt elhagyott ara.

Szegény őszirózsa, tavaszt sohse látott,

Az őszirózsának ősz a nyara.

A télnek csontkeze ott setteng körötte,

Ökörnyál hurkolja, mint ezüst bilincs.

Holnap a tél, s a szél ront rá, hogy letörje,

Az őszirózsának még csak ősze sincs.

Falu Tamás

Somogyi Zsolt : HOGYHA ÚGY ÉRZED...

Hogyha úgy érzed, hogy rossz hozzád az élet

Mert a boldogságról nem mond szép meséket

Van, hogy másnak nyílnak néhanap a rózsák

Nem kerülheti el senki sem a sorsát

Hogyha fáj a szíved, jusson az eszedbe

Mindenkinek megvan a maga keresztje.

Minden nagy bánatnál van egy nagyobb bánat

Hiszen az embernek annyi minden fájhat

El nem ért nagy álmok s elveszített társak

Sebek amelyek egy életen át fájnak

Annyi minden csalfa, könnyek a szemekbe

Mindenkinek megvan a maga keresztje.

Túl leszel majd egyszer minden csalódáson

Nem azért van a szív, hogy örökké fájjon

Akármilyen hosszú nem örök a tél sem

És a legszebb rózsák neked hullnak végre

Hogyha fáj a szíved, jusson az eszedbe

Mindenkinek megvan a maga keresztje..

Kovács István: Ládák és polcok...

Egy nagy ládában

cipeljük magunkkal a múltat.

Kidobni őket nem lehet,

életünk részei voltak.

Az emlékeket szelektálni

lehet, de feledni nem,

mert ott hátul a kis polcon,

minden- minden ott pihen.

A jelenünk?

Az egy kisebb láda.

Teteje soha nincs zárva,

Rendezkedünk mindig benne,

bár szinte hiába.

Mert a mát holnap át tesszük,

a ?múlt? feliratú ládába.

És a holnap?

Egy kicsinyke doboz,

inkább csak egy zárt boríték.

Tervek vannak benne,

vágyak és titkok,

ezért ők a holnapok.

Reggelente,

ahogy nyílnak a borítékok,

lassan fogynak a holnapok,

rájövünk, már mi is múlt vagyunk.

És ha az utolsó láda is bezárul,

talán emlékei leszünk valakinek,

a polcon, ott, leghátul!

Pál Anna Claudia: Megtanultam..

Megtanultam, hogy aki nem keres, annak nem hiányzom...

De az ember mégis remél, mert az igazság fáj nagyon.

Megtanultam, hogy ki elenged, igazán sohasem szeretett,

Mert akinek igazán számítok, szorítja mind két kezemet.

Megtanultam, hogy akiért küzdenem kell, kár minden lépés

Mert ha fontos lennék, nem kellene, így minden csak tévedés.

Tanulhattam volna a könnyekből, de az ember míg él,

Sohasem képes elengedni az álmait, s örökké csak remél..

ŐSZI CSENGŐ

Babits Mihály verse

A drótcsengő a parkban megszólal

lágyan, halkan,

mert rázza az őszi szél;

zöld fönn a kapubálvány, de sárgul,

hulldogálván fáról a gyenge levél.

A drótcsengő a szélbe

oly szomorún zenél be

s a szívnek bánata kél.

Fenn zöld a kapu rácsa,

de zörg az év harácsa a földön:

őszi levél.

S a csengő csengve

mindég mert rázza durva vendég,

hívatlan északi szél,

bejő a zárt kapun át,

s hordozva hosszú gúnyát söpörget,

sárga levél.

Rudyard Kipling: Ha....

Ha nem veszted fejed, mikor zavar van,

s fejvesztve téged gáncsol vak, süket,

ha kétkednek benned, s bízol magadban,

de érted az ő kétkedésüket,

ha várni tudsz és várni sose fáradsz,

és hazugok közt se hazug a szád,

ha gyűlölnek, s gyűlölségtől nem áradsz,

s mégsem papolsz, mint bölcs-kegyes galád,

ha álmodol - s nem zsarnokod az álmod,

gondolkodol - s becsülöd a valót,

ha a Sikert, Kudarcot bátran állod,

s úgy nézed őket, mint két rongy csalót,

ha elbírod, hogy igazad örökre

maszlag gyanánt használják a gazok,

s életműved, mi ott van összetörve,

silány anyagból építsék azok,

ha mind, amit csak nyertél, egy halomban,

van merszed egy kártyára tenni föl,

s ha vesztesz és elkezded újra, nyomban,

nem is beszélsz a veszteség felől,

ha paskolod izmod, inad a célhoz,

és szíved is, mely nem a hajdani,

mégis kitartasz, bár mi sem acéloz,

csak Akaratod int: "Kitartani",

ha szólsz a néphez, s tisztesség a vérted,

királyokkal jársz, s józan az eszed,

ha ellenség, de jóbarát se sérthet,

s mindenki számol egy kicsit veled,

ha a komor perc hatvan pillanatja

egy távfutás neked s te futsz vígan,

tiéd a Föld és minden, ami rajta,

és - ami több - ember leszel, fiam.

Aranyosi Ervin: Úgy kellene a szeretet

Úgy kellene a szeretet,

mint utolsó darab kenyér,

mit odalöknek teneked:

– Nesze koldus, ma még egyél!

De hová lettek álmaink,

az igazak, a közösek,

mit megálmodtak nagyjaink,

kik nem voltak még gőgösek?

Hát csak a küzdelem marad?

A “bízva bízz” frázis csupán?

A világ nélkülünk halad,

s mi bámuljuk csak ostobán?

Úgy kellene a szeretet,

mint utolsó kenyérdarab,

mely csillapítja éhedet,

s az illúzió fennmarad.

Hogy élünk még a mában itt,

hogy van miért és van kiért,

s van még ki jóérzést tanít,

egy eljövendő holnapért.

De jaj, ha elvész az a hit,

ha bennünk szakad az a szó,

mit nem merünk kimondani,

mert lázadozni nem való!

Úgy kellene a szeretet,

a pénz, a vagyon mit sem ér!

Jó lakatni a lelkeket,

ha van még szóból gyúrt kenyér!

Őszi chanson (1864)

Chanson d' automne (1864)

Ősz húrja zsong,

jajong, busong

a tájon,

s ont monoton

bút konokon

és fájón.

S én csüggeteg,

halvány beteg,

míg éjfél

kong, csak sirok,

s elém a sok

tűnt kéj kél.

Óh, múlni már,

ősz! hullni már,

eresszél!

Mint holt avart,

mit felkavart

a rossz szél...

(Ford.:Tóth Árpád)

Les sanglots longs

Des violons

De l' automne,

Blessent mon coeur

D' une langueur

Monotone.

Tout suffocant

Et bleme, quand

Sonne l' heure,

Je me souviens

Des jours anciens

Et je pleure;

Et je m' en vais

Au vent mauvais

Qui m' emporte

Deça, dela,

Pareil a la

Feuille morte.

Zelk Zoltán : Őszi mese

Egy magas fa legfelső ágán élt a kis falevél. Mostanában nagyon szomorú volt. Hiába jött játszani hozzá a szellő, csak nem vidult fel.

– Miért nem hintázol velem? – kérdezte a szellőcske.

– Láttam, most mindig egy kismadárral beszélgetsz. Ugyan, mennyivel mulatságosabb ő nálamnál? No, de találok én is más pajtást!

A falevél erre sírva fakadt.

– Ne bánts, szellőcske, tudhatnád, mennyire szeretlek, és láthatod, milyen szomorú lett a sorsom. Azelőtt reggelenként arany napsugárban fürödtem, és fecskesereg köszöntött vidám jó reggelt. Most se napsugár, se fecskék. Hová lettek, miért hagytak el? Nézd az arcom, a nagy bánattól egészen megöregedtem, már ráncos is, az esőcseppek naphosszat elülhetnek benne!

A szellő megsajnálta a falevelet. Megsimogatta, vigasztalta, de az zokogott, hogy leszakadt az ágról, és hullt a föld felé.

Nem baj, ha meghalok – gondolta – úgysem ér már semmit az életem.

De a szellő nem hagyta kis barátját: szárnyára vette, s azt mondta:

– Oda viszlek, ahová akarod! Merre repüljünk?

De a falevél bizony nem tudta.

Éppen akkor egy kismadár szállt a fára. Csodálkozott, hogy nem találta ott a falevelet; máskor már messziről integetett neki, alig várta, milyen híreket hoz.

– Ott van a kismadár – ujjongott a falevél, – akivel beszélgetni láttál. ő megígérte, hogy hírt hoz a fecskékről, talán már tudja is, merre kell utánuk menni!

Odarepültek hát hozzá. A kismadár elmondta, hogy egyik pajtása látta, mikor a fecskék összegyűltek s elhatározták, hogy itt hagyják ezt a vidéket, s elindulnak tengerentúlra. Azt beszélték: ott mindig aranyos napsugár ragyog.

– Menjünk utánuk-könyörgött a falevél.

A szellő nem kérette magát. Szálltak hegyen-völgyön, erdőkön, mezőkön, míg csak a tengerhez nem értek. Azon is átszálltak, mikor egy fecske suhant el mellettük. Rögtön észrevette a kis falevelet, aki több társával együtt olyan kedves házigazdája volt. Örömében gyorsan összehívta a fecskéket; de mire odaértek, a falevél már nagyon fáradt volt. A fecskék szépen rátették a csillogó tenger hátára. Ott himbálódzott a ragyogó napsütésben. A fecskék énekeltek, a napsugár mosolygott, a szellő duruzsolt.

– Most már boldog vagyok – sóhajtotta a kis falevél, aztán álomba ringatta a tenger.

Aranyosi Ervin: SZERETET

Van egy érzés a világon,

– úgy hívják, hogy SZERETET.

Ami nélkül boldogulni,

szépen élni nem lehet.

Nem számít a mennyisége,

– pénzben nem is mérhető,

s bárhol élnél a világban,

mindenhol elérhető.