Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

Kedves Gyula, hát ennyi, talán most már vége lesz....

Wass Albert: Titok

Komor, fenséges sziklabérc fokán

márványba vésve áll egy nagy titok...

Hiába kérdi bárkinek fia,

a szirt örökre hallgatag, konok...

Körös-körül éles tarajok nyúlnak,

összeolvad ember, állat vére,

s a kit kísért a rejtelmes homály,

szörnyű halál lesz annak büntetése...

Én láttam egyszer, sötét éjszakán

átvillanni hóvihar felett;

a felvésett mondatból csupán

egy szócskát értettem meg: szeretet...

A természetben ennyit megtaláltam,

miért küzdöttek hosszú századok...

Komor, fenséges sziklabérc fokán

márványba vésve áll a nagy titok...

Megint egy szép-szomorú vers.

Petőfi Sándor: Az árva lyány

1

Csak egy lénnyel van kevesebb,

Mint tennap volt,

S nekem ugy tetszik: az egész

Világ kiholt.

Meghalt anyám, le is tevék

A sírba őt:

Lelkemből varrtam én reá

A szemfedőt.

Anyám, miért nem vitted el

Életemet,

Ha már belőle elvivéd

Az örömet?

Te nap valál, én sugarad.

Itt mért hagyál?

Hisz sugarát elviszi a

Nap, ha leszáll.

Beszélek hozzád; hallod-e

A bús panaszt?

Hiába van szóm, te, anyám,

Nem hallod azt.

Itt állok, ahol rajtad a

Sír halma kél.

S messzebb vagy mégis a világ

Legvéginél.

Midőn koporsód szögezék,

Ezt rebegém:

"Ébredj föl, kedves jó anyám,

Édes szülém!"

Fölkelt-e a föltámadás

Majd tégedet,

Kit gyermeked siralma sem

Ébreszthetett?!

2

Virasztánk kínosan

Anyám, te s én;

Kis mécsünk reszketett,

Haldokló éltedet

Jelképezvén.

Magam valék anyám

Fájdalminál;

De nem soká közénk

Egy vendég érkezék...

Jött a halál.

Anyácskám, édesem,

Jó szívedet

Keze megérinté,

S verése szűnt belé

S hidegedett.

Midőn közel vala

A szörnyü vég,

Mint hervadt fára le

Az ősz esős köde

Rád borulék.

Beléd akartam én

En éltemet

Csókolni... s oh szülém,

Te csókolád belém

A tiedet!

3

Virágot ültettem

Anyám sírhalmára,

Harmat nem is kell, mert

Könnyem csorog rája.

Még holta után is

Kedvét keresem én,

Ezen virágokat

Csak azért ültetém.

Kedvelője volt a

Virágoknak anyám,

Szép intését mintha

Még most is hallanám:

"Szeresd a virágot

És ne féltsd szívedet,

Mert, ki ezt szereti,

Rosz ember nem lehet;

A virág s az erény

Két atyafi-gyermek,

Egy szívben egymással

Nem ellenkezhetnek.

Tudod, mi a virág?

A földnek jósága;

Tudod, mi a jóság?

A lélek virága."

Virágot ültettem

Anyám sírhalmára.

Le az égből anyám,

Tekintesz-e rája?

Látod-e az égből

Viruló sírodat,

S viruló sírodnál

Hervadt leányodat?

/Staub Dezső/

Mama ne menj át mert veszélyes nagyon

Mama ne menj ne hagy a másik oldalon

Vigyázol azt én jól tudom de álljon le minden forgalom

Ha az én kis anyukám átszalad az úton

Mennyi sok év szállt el azóta, nam is számolom

Kis hajlott háta csendesen átkarol

Látod felnőtt a kis fiad hát bízd csak rá magad

Nincs kéz amelyik jobban símogat

Mama ne menj át mert veszélyes nagyon

Mama ne menj had várjanak a túloldalon

Vigyázol azt én jól tudom de álljon le minden forgalom

Ha az én kis anyukám áttipeg az úton

Hosszú és nehéz volt az életed

Szegénység háború és három rossz gyerek

Azt mondod várnak már nagyon amott a túlsó oldalon

Ahová nem hallatszik át az én dalom

Mama ne menj át itt kellesz még nagyon

Mama ne menj had várjanak a túloldalon

Egy kicsit fogd még a kezem belőled dobbant a szívem

Nélküled mit ér az életem

Mama ne menj át itt kellesz még nagyon

Mama ne menj had várjanak a túloldalon

Vigyázol azt én jól tudom de álljon le minden forgalom

Ha az én kis anyukám átlibben az úton

Ne lépj hogyha fáj én viszlek bárhová

Csak vihesselek még nagyon soká

Megrágok minden falatot ha fáj a fogad

Ahogy te is régen helyettem mikor sírt a kis fiad

Mama ne menj át itt kellesz még nagyon

Mama ugye_... megvársz majd a túloldalon

Vigyázol azt én jól tudom de álljon le minden forgalom

Mikor az én kis anyukám átlibben azon az úton...

Toldi estéje (hatodik énekből az egyik rész)

"Szeresd a magyart,de ne faragd le"-szóla,

"Erejét,formáját,durva kérgét róla:

Mert mi haszna símább, ha jól megfaragják?

Nehezebb eltörni a faragatlan fát."

Dsida Jenő:Hálaadás

Köszönöm Istenem az édesanyámat!

Amíg ő véd engem, nem ér semmi bánat!

Körülvesz virrasztó áldó szeretettel.

Értem éjjel-nappal dolgozni nem restel.

Áldott teste, lelke csak érettem fárad.

Köszönöm, Istenem az édesanyámat.

Köszönöm a lelkét, melyből reggel, este

imádság száll Hozzád, gyermekéért esdve.

Köszönöm a szívét, mely csak értem dobban

– itt e földön senki sem szerethet jobban! –

Köszönöm a szemét, melyből jóság árad,

Istenem, köszönöm az édesanyámat.

Te tudod, Istenem – milyen sok az árva,

Aki oltalmadat, vigaszodat várja.

Leborulva kérlek: gondod legyen rájuk,

Hiszen szegényeknek nincsen édesanyjuk!

Vigasztald meg őket áldó kegyelmeddel,

Nagy-nagy bánatukat takard el, temesd el!

Áldd meg édesanyám járását-kelését,

Áldd meg könnyhullatását, áldd meg szenvedését!

Áldd meg imádságát, melyben el nem fárad,

Áldd meg két kezeddel az Édesanyámat!

Halld meg jó Istenem, legbuzgóbb imámat:

Köszönöm, köszönöm az édesanyámat!!!

/ismeretlen/

Ne lássa senki könnyeid hullását

Ne sejtse senki kebled vívódását

Ha egyedül víívod kegyetlen csatádat

Minek mutogatnád sebeidet másnak

Borulj a néma éjszaka keblére, s ha húll,... húlljon titokban szived vére

Ne lássa senki ha fejed lehajol,egy húr pattant el, egy szív haldokol

Wass Albert: Üzenet haza

Üzenem az otthoni hegyeknek:

a csillagok járása változó.

És törvényei vannak a szeleknek,

esőnek, hónak, fellegeknek

és nincsen ború, örökkévaló.

A víz szalad, a kő marad,

a kő marad.

Üzenem a földnek: csak teremjen,

ha sáska rágja is le a vetést.

Ha vakond túrja is a gyökeret.

A világ fölött őrködik a Rend

s nem vész magja a nemes gabonának,

de híre sem lesz egykor a csalánnak;

az idő lemarja a gyomokat.

A víz szalad, a kő marad,

a kő marad.

Üzenem az erdőnek: ne féljen,

ha csattog is a baltások hada.

Mert erősebb a baltánál a fa

s a vérző csonkból virradó tavaszra

új erdő sarjad győzedelmesen.

S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda

a gyilkos vasat rég felfalta már

s a sújtó kéz is szent jóvátétellel

hasznos anyaggá vált a föld alatt...

A víz szalad, a kő marad,

a kő marad.

Üzenem a háznak, mely fölnevelt:

ha egyenlővé teszik is a földdel,

nemzedékek őrváltásain

jönnek majd újra boldog építők

és kiássák a fundamentumot

s az erkölcs ősi, hófehér kövére

emelnek falat, tetőt, templomot.

Jön ezer új Kőmíves Kelemen,

ki nem hamuval és nem embervérrel

köti meg a békesség falát,

de szenteltvízzel és búzakenyérrel

és épít régi kőből új hazát.

Üzenem a háznak, mely fölnevelt:

a fundamentom Istentől való

és Istentől való az akarat,

mely újra építi a falakat.

A víz szalad, a kő marad,

a kő marad.

És üzenem a volt barátaimnak,

kik megtagadják ma a nevemet:

ha fordul egyet újra a kerék,

én akkor is a barátjok leszek

és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.

Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk

és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:

a víz szalad, de a kő marad,

a kő marad.

És üzenem mindenkinek,

testvérnek, rokonnak, idegennek,

gonosznak, jónak, hűségesnek és alávalónak,

annak, akit a fájás űz és annak,

kinek kezéhez vércseppek tapadnak:

vigyázzatok és imádkozzatok!

Valahol fönt a magos ég alatt

mozdulnak már lassan a csillagok

a s víz szalad és csak a kő marad,

a kő marad.

Maradnak az igazak és a jók.

A tiszták és békességesek.

Erdők, hegyek, tanok és emberek.

Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!

Likasszák már az égben fönt a rostát

s a csillagok tengelyét olajozzák

szorgalmas angyalok.

És lészen csillagfordulás megint

és miként hirdeti a Biblia:

megméretik az embernek fia

s ki mint vetett, azonképpen arat.

Mert elfut a víz és csak a kő marad,

de a kő marad.

Bajorerdő, 1948.

Nekem örök kedvencem:

József Attila: Mama

Gondolj rám, ha már nem leszek veled,

Gondolj arra mennyire szerettelek.

Gondolj a sok szép időre mit együtt töltöttünk,

S az utolsó napra, mikor kimondtad: végeztünk.

Gondolj arra a fájdalomra, amit akkor átéltem,

Nem is sejtetted, mit jelentettél nekem.

A legjobb barátomat, az egész életemet,

A boldogságom, a végzetemet.

Te voltál az, kire életemet bíztam volna,

Te voltál, kiért a pokolba is mentem volna.

S íme e könnycsepp miattad folyik arcomon,

Tudd, hogy hiányzol nagyon.

Gondolj erre, ha már máshol leszek,

S más teszi szebbé életemet.

Emlékezni fogok rád, mint egy régi barátra,

Kiért életemet áldoztam volna.

S idővel gondolsz rám, mikor már nem leszek veled,

S arra mennyire szerettelek.

Gondolsz a sok szép időre mit együtt töltöttünk,

S arra a napra mikor kimondtad végeztünk.

Egy rózsát helyezel kezeddel síromra,

Szemedből egy könnycsepp folyik arcodra.

Sírva kéred bocsássak meg neked,

S én a túlvilágról válaszolok: érted mindent megteszek.

Ez olyan szép...

Lassan aktuális lesz :-)

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: TÉLI ALKONY

Aranylanak a halvány ablakok...

Küzd a sugár a hamvazó sötéttel,

fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel,

a hósík messze selymesen ragyog.

Beszélget a kályhánál a család,

a téli alkony nesztelen leszállott.

Mint áldozásra készülő leányok,

csipkés ruhába állanak a fák.

A hazatérő félve, csöndesen lép,

retteg zavarni az út szűzi csendjét,

az ébredő nesz álmos, elhaló.

S az ónszin égből, a halk éjszakában

táncolva, zengve és zenélve lágyan,

fehér rózsákként hull alá a hó.

Szél suhan a fák között

Susogva ring a lomb szét

Sétálok lassan,....rád gondolok

Míly zord is most _e szép vidék

Eszembe jut az életem,

Melyet én rontottam el csupán

Búsan szegem föl fejem régmúlt emlékek nyomán

Mindenki nevet körülöttem , minden ember boldog mosolyog

Csak nekem van mindig könny szememben,

Felém rohannak a gyűlölt holnapok

Kányádi Sándor : Két nyárfa

Én sem volnék, ha nem volnál,

ha te hozzám nem hajolnál,

te sem volnál, ha nem volnék,

ha én hozzád nem hajolnék.

Osztódom én, osztódol te.

Só vagy az én kenyeremben,

mosoly vagy a bajuszomon,

könny vagyok a két szemedben.

Köt a véred, köt a vérem:

szeretőm vagy és testvérem.

Köt a vérem, köt a véred:

szeretőd vagyok s testvéred.

Szellőm vagy, ki megsimogatsz,

viharom, ki szerteszaggatsz,

szellőd vagyok, ki simogat,

viharod, ki szétszaggatlak.

Ha nem volnék, te sem volnál,

én sem volnék, ha nem volnál.

Vagyunk ketten két szép nyárfa,

s búvunk egymás árnyékába.

Üvegmadárka

Darabokra törött egy üvegmadárka,

Csak kicsi szíve dobog még csendesen,

Összetörött üvegmadárka,

Nem rak már össze senki sem.

(saját)

Nekem ez a kedvencem:

Minden rendű emberi dolgokhoz

Van egy színház, végtelen és mibennünk lakik,

Világtalan angyalaink játszogatnak itt,

Nyugtalanok, szerepük egy megfojtott ima.

És a dráma mindig mindig csak tragédia.

És az ember, szegény ember csak lapul belül,

Benn, magában s ezer arccal egymagában ül,

Három láng nő homlokából, zengő, mély virág

És zokognak, elzokogják a litániát:

"Én csak voltam! - Én, jaj, vagyok! - Én meg csak leszek!

Leszaggattak, elültettek, fognak rossz kezek,

Életünk az ember kedve, hanem hol van ő,

Hol az ember? Hát hiába teremtett elő?"

És az ember, szegény ember, csak lapul belül,

Feje körül zengő szavak villáma röpül;

No most, no most fölszáll majd az igazi ima!

És a dráma mindig mindig csak tragédia.

Jön a gond és jön az asszony, jön a gyávaság,

Jön a kétség, jön a vágy és jön az árvaság

S valamennyi fölsikolt és eggyé alakul:

Magad vagy és magad maradsz magadnak rabul!...

Világtalan angyalaink sugárlábakon

Átugranak a világi köntörfalakon,

Fölkapják és fölhajítják hozzánk szíveink

S fölkapnak és eldobnak a szívünkből megint.

És muszáj és meg kell tenni, szólni valamit,

Ami vagyok, gyémánt, amely látóra vakit,

Az egyetlent, ezt a soha nem látott rabot!

S dadogok már, dadogok, de - magamban vagyok.

Ó angyalok, segítsetek. Hol van az a fény,

Amelyikről tudtam egyszer, hogy az az enyém,

Amelyik majd szól helyettem. Az álom fia!...

És a dráma mindig mindig csak tragédia.

S elmegyek és másik jön és az is én vagyok:

Elsiklanak talpam alatt sziklás századok -

Mit akarok? s akarjak-e? Mi az az örök?

S könnyű porban hullnak reánk az örök rögök.

Tiszta gyümölcs, férges gyümölcs egy ágon terem

S könnyen adják, könnyen veszik, de mi lesz velem?...

Pokolbeli gonosz tenger vonagló agyunk

S világtalan angyalaink mi magunk vagyunk.

1924 első fele

/ Petőfi sándor/

"Füstbe ment terv

Egész úton hazafelé azon gondolkodám,

Miként fogom szólítani, rég nem látott anyám

Mit mondok majd először is kedvest szépet neki

Midőn mely bölcsőm ringatá ,a kart terjeszti ki

Jutott eszembe számtalan szebbnél szebb gondolat,

S míg állni látszik az idő bár a szekér szaladt

A kis szobába toppanék röpült felém anyám

S én csüggtem ajkán szótlanul

Mint a gyümölcs a fán."

ŐRIZZ MEG SZÍVEDBEN!

(ez is saját versem)

Őrizd meg emlékem,

s szívedbe zárj be.

Hogy onnan kitöröljenek,

ne engedd senkinek.

Őrizd az álmot,

őrizd a vágyat,

amely egyszer még-talán-,

valósággá válhat.

Őrizd szemem kékjét,

őrizd csókom ízét,

és őrizd meg a percet,

mikor a tiéd lehettem.

Őrizd meg az érintést,

a legvadabb szenvedélyt,

melytől tested izzik,

s szíved forró lánggal ég.

Őrizd meg a reményt,

lesz még szép a holnap,

és őrizd a titkunk,

hogy egyszer a tied voltam.

Őrizd meg emlékem,

és soha ne feledd,

hogy szívem legmélyén,

TE mindig ott leszel!

Szabó Lőrinc:

Neved

Kiáltani szeretném, s nem lehet,

még súgni se szabad a nevedet,

még gondolni se, - jaj, elárulom,

pedig belül csak azt visszhangozom,

a hangos titkot, mely életem

úgy édesíti, édes nevedet:

nevedet, édes, a pár szótagot,

mely tündéri burkoddá változott,

röpítő kőzegeddé, nevedet,

mely körém gyújtja az emlékedet,

fűszerként csendít a nappalon át

s beillatosítja az éjszakát,

s úgy tapad a számba,tüdőmbe, hogy

már majdnem Te vagy, amit beszívok,

már majdnem Te: minden lélegzetem

veled itat és zsongat édesen:

édes neved betölti szívemet

s csak titka, te, vagy nála édesebb.

NÉZZ RÁM

írta szerény személyem :)

Nézz rám

Mélyen a szemembe

Láss be a szívembe

Én nem ezt akartam

De így kellett lennie

Nézz rám

Hidd el végre

Így volt ez megírva

Pedig pont úgy szerettelek

Ahogyan Te engemet

Nézz rám

És emlékezz

De csak a szépre

Mosolyogj,ha meglátsz

S nem felejtlek el sohasem

Remélem még nem írta senki:

József Attila - Kései sirató