Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

Blok

Oly ismerős vagy, mintha hajdan

éltél is volna már velem.

Másoknál, otthon, utcazajban

meglátom arcod hirtelen.

Te jössz, ha halk nesz kél mögöttem,

ott vagy te, bárhol is legyek.

Hallom kopogni éji csöndben

közelgő könnyű léptedet.

Nem te suhansz el láthatatlan

mellettem, ha ajtót nyitok,

légből, párából szőtt alakban,

te álmaimból támadott?

El-eltűnődöm néha: nem te

ültél a szérűskert alatt,

egy sír gyöpén, a cinteremben,

kartonkendődben hallgatag?

Egy pillanat - még ott pihentél,

s tűntél, suhantál már tova.

Dalolva a patakra mentél...

Az estharang szelíd szava

választ zúgott dalodra messze,

s én sírtam, s vártam csüggeteg,

hogy hallak-e, hogy szólsz-e, jössz-e,

de elhalt édes éneked.

Kartonkendőd egy percre túlnan

megvillan még a part felett,

s eltűnsz. De érzem szomorúan,

hogy még találkozom veled

Mennyi csoda van a világon!

Mennyi csoda van a világon!

A harmatcsepp a rózsaágon,

mint léleksírta tiszta könnycsepp,

mint szeretettől vérező seb.

Csodák a felhők is, amelyek

nyugodtan és fehéren mennek,

irányt nem mutat nekik senki

s mégis tudják: merre kell menni

Mindenütt csodák! Földtől égig,

világkezdettől világszélig.

Csoda a tűznek ezer lángja,

lobogva és semmivé válva.

Csoda a lelkünk, szívünk, agyunk,

csoda, hogy élünk, járunk, vagyunk.

Csoda, hogy sár lesz tiszta vízből,

hogy csúf halál lesz életekből.

Csoda, hogy Földünk tud forogni ...

És hogy van kihez imádkozni!

Szerző: Székely Beáta

Csak szelíden szólj

Ha velem beszélsz

Hangod halk legyen

Mint amikor a sírás fojtogat

Vagy amikor egy gyermek kéreget

Vagy amikor a miatyánk alatt

Ahogyan a hangod megremeg

Vagy ahogy egy könny csillan elő szemeden

Szelíden szólj, csak szelíden

Ha hozzám beszélsz

Ha van hozzám szavad

Szelíd legyél, mint a pirkadat

Mi télutón dereng a hegy felett

Elhessentve kissé a felleget

S remegve, mint első szeretőt

Szelíden öleli a hegytetőt

S aztán némán átfesti a tájat

Kell, hogy legyen egy kis alázat

Benned, ha tudod, hogy varázslat

Elfogadás és kis büszkeség, igen,

Szeretettel szólj, és szelíden.

A gyarlóság konok berkeiben

Hinni mindig az emberiben

Angyalként szólj, s csak szelíden.

/ism./

Ne kérj az élettől pénzt vagy gazdagságot,

hisz az nem hoz senkinek igaz boldogságot.

Nézd csak meg a fecskét és megérted a dolgot,

annak csak egy kis fészke van s mégis milyen boldog!

Szabó Lőrinc

KÉT ORSZÁG HATÁRÁN

Ha még megkívánsz,

megkívánlak érte,

kevés már a kedvem

földi jóra, szépre,

kezdek öltözködni

jégbe, hófehérbe.

Nem érek rá többé

könnyű ölelésre,

ha nagyon szeretsz,

hálás leszek érte,

ha nem csábítasz el,

magad vesztesége.

Én már csak az égre

nézek fel maholnap,

két ország határán

lábaim topognak,

az is csak búcsú, ha

szívedbe botolnak.

Ha még itt marasztalsz,

hálás leszek érte,

nagyon nehéz az út

az őszbe, a télbe,

nem kísérhet oda

nyarad édessége.

Megyek mégis. Kell a

béke tisztasága,

nem tudom, mit ér,

de ma még fáj az ára;

várjak, most, miattad,

várjak, utoljára?

Sírva így búcsúzom,

régi életemtől,

ha nem húzom is ki

kezed a kezemből:

nincs út visszafelé

e szomorú percből.

Öltöztet az idő

jégbe, hófehérbe,

két országban járok,

mindegyiktől félve;

akármit választasz,

megszenvedek érte

Wass Albert: Örök búcsúzás

Akárhonnan jövünk, akármerre megyünk,

a búcsú mindig bánat,

és mindig fájnak a halk-szavú árnyak,

kísértetes csengés: talán soh’sem látlak...

Jöhet még egy este,

egy utolsó este, egy fekete este,

mikor váratlanul, furcsa Sors-szeszélyből

belehalkulunk a véghetetlen Csendbe.

Azért van ez nálunk:

akármerre megyünk, akármerre járunk,

a búcsúzásunk bánat,

s kísértetes árnyak halk-szavú csengése

a szívekbe fájnak:

talán soh’sem látlak... talán soh’sem látlak...

Azután végül ez lett belőle:

Ad astra per aspera… Nehézségeken át a csillagokig…

Csontos János: Egy mondat a hazugságról

Csontos János: Egy mondat a hazugságról

Hol hazugság van,

ott hazugság van,

nemcsak elit körökben,

nemcsak a közlönyökben,

a hajbókoló médiában,

nemcsak a vér szagában

galoppozó rendőrpatákban,

ott hazugság van

...

nemcsak a profi szinten

felrakott álca-sminkben

s a púder mögött csalárdan

futó megannyi ráncban,

a káosz

humuszán sarjadt pátosz

rokokójában,

szűkülő szemhatárban,

...

hol hazugság van:

ne higgy többé arányban,

szépség és jog kifárad,

magad is hazugság vagy,

nincsen becsed, se tiszted,

többé neked se hisznek,

kígyónyelv undok enyve

ragaszt a mennyre,

örvénylő szennye árad

elcsalt históriának,

szorongunk szűkös mában,

elfeledett imában,

mert ahol hazugság van,

a szív is hazátlan,

e vers is, az ilyen mantra,

nem hajaz dalra,

mert ott vár

e sátáni oltár,

övé e földi zsoltár:

az sem igaz, hogy voltál.

Hol hazugság van,

ott hazugság van,

nemcsak elit körökben,

nemcsak a közlönyökben,

a hajbókoló médiában,

nemcsak a vér szagában

galoppozó rendőrpatákban,

ott hazugság van

...

nemcsak a profi szinten

felrakott álca-sminkben

s a púder mögött csalárdan

futó megannyi ráncban,

a káosz

humuszán sarjadt pátosz

rokokójában,

szűkülő szemhatárban,

...

hol hazugság van:

ne higgy többé arányban,

szépség és jog kifárad,

magad is hazugság vagy,

nincsen becsed, se tiszted,

többé neked se hisznek,

kígyónyelv undok enyve

ragaszt a mennyre,

örvénylő szennye árad

elcsalt históriának,

szorongunk szűkös mában,

elfeledett imában,

mert ahol hazugság van,

a szív is hazátlan,

e vers is, az ilyen mantra,

nem hajaz dalra,

mert ott vár

e sátáni oltár,

övé e földi zsoltár:

az sem igaz, hogy voltál.

Buda Ferenc: Ne rejtőzz el...

Ne rejtőzz el, úgyis látlak!

Rádcsukom a szempillámat.

Benn zörömbölsz a szívemben,

s elsimulsz a tenyeremben,

s elsimulsz az arcom bőrén,

mint vadvizen a verőfény.

Születésnapra...

Lám, ma van a szülinapod

Ezt a verset ezért kapod

Így kívánom azt neked

Legyen boldog életed!

Kívánom e szép napon

Nevess csak a bánaton

Kergesd azt oly messzire

Ne találjon már ide!

Kívánom, hogy merj szeretni

S szíved tudjon boldog lenni

Mert ki szeret, s kit szeretnek

Az birtokosa mindennek! :)

Bánat és búcsuzás

A Bánat mint sötét lepel a szivemen űl

Súlyos titkot őrzök igy egyedü

Nincs barát ki megkérdezné mi bánt

Nincs kinek elmondhatnám szivem bánatát

Sötét az éjszaka a csend nyomaszt

Nincs kinek elsirhatnám bánatomat

Sirás fojtogat jövőm reménytelen

S nemtudom kiben bizhatok ki segithet nekem

Gyerekként álmodtam napsütéses kék eget

De az örök éjszaka vár s a feszület

Minek élek ha boldog nem lehetek

Hazugság,kétszinűség nemkell nekem

Kiben biztam mind elhagyott,becsapott

A sötétben járom utam és a kiutat nem kutatom

Nemkell már csak a sötét nyugalom

S remélem a fényes alagút végét láthatom

*-*

Christian Epidemic - Könnyek könyve

Már nem leszek néma szolga

Letépem magamról a maszkot

Egyetemes ez a küldetés

Ölni az életet, óvni a harcot

A könnyek könyvét írom

Halálos őszinte szerelemmel

A száztizenötödik szúrát

A könyörületesek vérével

Lökd el magadat a parttól

Dobd el, ami eldobandó

A szíved lüktető univerzum lesz

S a szemed örökké álmodó

Légy az ágyasom

Kit a jobbom birtokol

Nevek tudója légy

Ki előtt a világ térdre borul

Légy halhatatlan áldozat

Az álomlátók szemében

Halált hozó szárnyas küldött

Az édenkertjében

Hét új eget teremts meg

Hét új evangéliumot

Lásd, hogy üres az életed

S dobd el mit más már eldobott

Írd te a könnyek könyvét

Halálos őszinte szerelemmel

A száztizenötödik szúrát

A saját véreddel

Angyaleső

Angyalarcon angyalkönny,

öleli dermedt közöny.

Víg kacajnak nyoma sincs,

könnyé vált a drága kincs.

Angyal szárnyán puha toll,

világokon áthatol.

Bánattól nehéz szeme,

súlyos követ görget le.

Angyal ajkán néma csend

most értelemért eseng.

S ezer alvó gondolat,

vár még szárnyai alatt.

Bújtasd elő magadat,

ne ágyazzon pillanat.

S langyos nyári esőként,

hullj a földre víg őrként.

/szerző ismeretlen/

Szabó László Dezső

Éjszaka

Téli, havas éjszakában

Kopognak az ablakon:

Jégcsap lett a szívek helyén... „

Te csak pihenj, angyalom!”

’Öltözzön fel! Búcsúzkodjon,

aztán jöjjön énvelem!’

„Édes uram! Édesapám!”

Csak bátorság, kedvesem!

„Hová viszik apukámat?

Meg fog fázni éjszaka!

Azt a labdát megígérted,

Holnap este hozd haza!”

Könny pereg a férfiarcon,

Háta mögött fegyverek,

Ágyban, mosolygó szemekkel

Angyalarcú kisgyerek.

’Elég legyen! Sok a dolgunk!

Vár még sok ház éjszaka!’

Felberreg egy teherautó;

Sír a téli éjszaka...

ez nem vers de szeretném megosztani veletek nagyon megható ..

A neve:Szeretet

Egy kislány bement a szobájába és a szekrénykéje mélyéről előhúzott egy lekváros üveget. Kiöntötte a padlóra az üvegben lévő érméket és gondosan számolni kezdte. Háromszor is megszámolta, mert a végösszegnek nagyon pontosnak kellett lennie. Nem hibázhatott. Ezután óvatosan visszatöltötte a pénzérméket az üvegbe, rázárta a tetejét, és kisurrant a hátsó ajtón.

A hat háztömbnyire lévő patikába ment, amelynek ajtaja fölött a nagy vörös Indián Törzsfőnök képe volt látható. Türelmesen várt a patikusra, hogy szentelne rá egy kis figyelmet, de a patikus éppen nagyon el volt foglalva.

Tess - így hívták a kislányt - megcsoszogtatta a lábát a padlón. Semmi.

Megköszörülte a torkát úgy, hogy a legkellemetlenebb hangot adja, amit csak lehet. Ez sem volt sikeres. Végül kivett egy érmét az üvegből és megkocogtatta a pult üvegét. Ez használt!

- És te mit szeretnél? - kérdezte a patikus érezhetően bosszús hangon.

- Éppen a testvéremmel beszélek Chicagóból, akit már ezer éve nem láttam - tette hozzá a patikus, mint aki választ sem vár a kérdésére.

- Én pedig az én testvéremről szeretnék beszélni veled - mondta Tess a patikuséhoz hasonlóan bosszús hangon.

- Az öcsém nagyon beteg és . egy csodát szeretnék venni neki.

- Tessék? - fordult hozzá a patikus.

- A neve Andrew és valami csúnya dolog nő a fejében, és az Apukám azt mondta, hogy csak egy csoda mentheti meg őt. Hát tessék mondani, mennyibe kerül egy csoda?

- Kislányom, mi nem árulunk csodákat. Sajnos nem tudok neked segíteni - felelte a patikus, kissé megenyhült tónusban.

- Figyelj, nekem van pénzem, meg tudom fizetni. Ha nem lenne elég,

kipótolom. Csak mondd meg mibe kerül.

A patikus testvére, akivel eddig beszélgetett, jólöltözött férfi

volt.Lehajolt a kislányhoz és megkérdezte:

- Mondd csak, miféle csodára van az öcsikédnek szüksége?

- Azt nem tudom - válaszolt Tess könnyes szemmel - csak azt tudom, hogy nagyon beteg és Anyu azt mondta, hogy valami operációra volna szüksége De Apu nem tudja megfizetni, ezért szeretném odaadni az én pénzemet.

- Mennyi pénzed van? - kérdezte a Chicago-i férfi.

- Egy dollár és tizenegy cent - felelte Tess alig hallhatóan - Ez az

összes, ami van, de tudok többet is szerezni, ha kell.

- Nahát, milyen csodálatos véletlen! - mosolygott a férfi - Egy dollár és tizenegy cent - éppen az a pontos összeg, ami egy kisfiú csodájának az ára.

Egyik kezébe tette a pénzt, a másikkal kézen fogta a kislányt:

- Vezess engem haza hozzátok, szeretném látni az öcsédet és találkozni a szüleiddel. Lássuk, hátha van nálam egy olyan csoda, amit te szeretnél.

A jólöltözött férfi Dr. Carlton Armstrong volt, sebészorvos, aki

az idegsebészetre specializálódott. Ingyen elvégezte az operációt, és nem telt bele sok idő, amire Andrew ismét otthon volt, épen, egészségesen. Anya és Apa boldogan beszéltek arról az esemény-láncolatról, ami idáig vezetett

- Ez a műtét egy igazi csoda volt - suttogta Anya - vajon mennyibe került volna?

Tess mosolygott. Ő pontosan tudta, mennyibe került a csoda: egy dollárba és tizenegy centbe, no és egy gyermek töretlen hitébe. Egy csoda nem a természet törvényeitől függ, hanem magasabb törvények működésétől.

A neve:SZERETET ! ! !

Szeresd a fát

Szeresd a fát, hisz ő is érez,

Gyengéden nyúlj a leveléhez.

Ágát ne törd, lombját ne tépjed

Hagyd annak ami, épnek, szépnek --

Szeresd a fát !

Ő is anya, minden levele

Egy-egy gyermek, gonddal nevelve,

És gyermek minden ágacskája,

Szeretettel tekints föl rája --

Ne bántsd a fát !

Édes gyümölcsét várva várod

S te mégis letörnéd a virágot?

Szegény virág gyorsan elszárad

S te bánkódnál majd -- késő bánat --

Ne bántsd a fát!

Megtépett fának nincs virága,

Mint a vak, úgy néz a világba,

Oly bús a fa, a tördelt, tépett,

Mint anyád, ha elvesztene téged --

Szeresd a fát!

Falombok közt, viharba', vészbe',

Lám meg sem ring a madárka fészke;

Fáradt ha vagy leülsz alája,

S elszenderít madár danája -

Ne bántsd a fát!

Mind, akik ásóval ültetének,

Sírjukra szálljon hálaének:

Ásóval is költők valának,

Szép, lombos fákról álmodának -

Szeresd a fát!

Benedek Elek

Ady Endre

Két kuruc beszélget

"Merre, Balázs testvér, de merre, de merre?"

Azt mondom én, testvér, jobb lesz ha semerre.

Sorsunknak sorsával már régen számoltak,

Már nem a mi dolgunk, hogy mi lesz a Holnap.

"Hát várjuk pipogyán legcsúfosabb végünk?"

Öreg Balog testvér, ez nem a mi vétkünk.

Itt régik a bűnök, itt régik az átkok

S itt újak a bűnök s itt újak az átkok.

"De hogyha az ember mégiscsak dacolna?"

Igen, ha az ember igen erős volna.

Így a szegény ember megmaradhat veszteg,

Se nem nagyon hajráz, se nem nagyon reszket.

,Oh, jó kurucoknak ilyen rút, rossz végük,

Ennen-szíveikben lakik ellenségük.'

Hurcolj engem, testvér, az Isten trónjáig,

Ott is csak ezt mondom halálig, halálig.

Ha az Isten látna, látná az én gondom,

Látná, hogy ezeket keservesen mondom.

"Hát így lakik benned a jóságos Isten?"

Hát hogyha jóságos, jöjjön és segítsen.

Addig pedig, testvér, amíg álljuk, álljuk,

Kuruc életünket megállván csináljuk,

Lehet, hogy az Isten nem engedi vesztünk,

De már ne rohanjunk és ne lelkendezzün.

HIMNUSZ AZ ÉLETHEZ

Az Élet egyetlen esély - vedd komolyan

az Élet szépség - csodáld meg

az Élet boldogság - ízleld

az Élet álom - tedd valósággá

az Élet kihívás - fogadd el

az Élet köteleség - teljesítsd

az Élet játék - játszd

az Élet érték - vigyázz reá

az Élet vagyon - használd fel

az Élet szeretet - add át magad

az Élet titok - fejtsd meg

az Élet ígéret - teljesítsd

az Élet szomorúság - győzd le

az Élet dal - énekeld

az Élet küzdelem - harcold meg

az Élet kaland - vállald

az Élet jutalom - érdemeld ki

az Élet . . . élet - éljed!

Lukátsi Vilma: BEHAVAZOTT LÉPCSŐK

Valaha úgy örültem a hónak,

ma már csak nézem s elgondolkozom,

hogy szüleim örökre elmentek

a behavazott lépcsőfokokon.

Nem magas ám, mindössze öt grádics,

mégis belefért egész világunk,

ezen tipegtek gyermekcipőink,

mi álmunkban is ide találunk!

Jöttek az utak - mentek az utak,

kopott a lépcső. Ki gondolt vele?

Hiszen nyár volt, nyírfaszösz fehérlett,

a fáknak nem hullt még a levele...

Vihar csapott örjöngőn az útra,

harctérbe torkollt, temetőbe vitt,

úgy rohant át a mi lépcsőnkön is,

hogy megtördelte a kő széleit.

Mostanában - milyen különös -

rövid a nyár és hosszú az ősz,

köd mossa szét a látóhatárt is,

és az eső-nesz régi ismerős...

Valaha úgy örültem a hónak,

ma már csak nézem s elgondolkozom,

hogy mindnyájan hazafelé megyünk

a behavazott lépcsőfokokon.

Radnóti Miklós:

HIMNUSZ A BÉKÉRŐL

Te tünde fény! futó reménység vagy te,

forgó századoknak ritka éke:

zengő szavakkal s egyre lelkesebben

szóltam hozzád könnyüléptü béke!

Szólnék most ujra, merre vagy? hová

tüntél e télből, mely rólad papol

s acélt fen szívek ellen, - ellened!

A szőllőszemben alszik így a bor

ahogy te most mibennünk rejtezel.

Pattanj ki hát! egy régesrégi kép

kisért a dalló szájú boldogokról;

de jaj, tudunk-e énekelni még?

Ó, jöjj el már te szellős március!

most még kemény fagyokkal jő a reggel,

didergő erdők anyja téli nap:

leheld be zúzos fáidat meleggel,

s állj meg fölöttünk is, mert megfagyunk

e háboruk perzselte télben itt,

ahol az ellenállni gyönge lélek

tanulja már az öklök érveit.

Nyarakra gondolunk s hogy erdeink

majd lombosodnak s bennük járni jó,

és kertjeinknek sűrű illatában

fáján akad a hullni kész dió!

s arany napoknak alján pattanó

labdák körül gomolygó gombolyag,

gyereksereg visong; a réteken

zászlós sörényü, csillogó lovak

száguldanak a hulló nap felé!

s fejünk felett surrog és csivog

a fecskefészkektől sötét eresz!

Így lesz-e? Így! Mert egyszer béke lesz.

Ó, tarts ki addig lélek, védekezz!

1938

Karinthy Frigyes: Előszó

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek

Próbáltam súgni, szájon és fülön,

Mindnyájatoknak, egyenként, külön.

A titkot, ami úgyis egyremegy

S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.

A titkot, amiért egykor titokban

Világrajöttem vérben és mocsokban,

A szót, a titkot, a piciny csodát,

Hogy megkeressem azt a másikat

S fülébe súgjam: add tovább.

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

Mert félig már ki is bukott, tudom

De mindig megrekedt a féluton.

Az egyik forró és piros lett tőle,

Ő is súgni akart: csók lett belőle.

A másik jéggé dermedt, megfagyott,

Elment a sírba, itthagyott.

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

A harmadik csak rámnézett hitetlen,

Nevetni kezdett és én is nevettem.

Gyermekkoromban elszántam magam,

Hogy szólok istennek, ha van.

De nékem ő égő csipkefenyérben

Meg nem jelent, se borban és kenyérben,

Hiába vártam sóvár-irigyen,

Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak

És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,

Mert álom a bűn és álom a jóság,

De minden álomnál több a valóság,

Hogy itt vagyok már és még itt vagyok

S tanuskodom a napról, hogy ragyog.

Én isten nem vagyok s nem egy világ,

Se északfény, se áloévirág.

Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,

Mégis a legtöbb: ember, aki él,

Mindenkinek rokona, ismerőse,

Mindenkinek utódja, őse,

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

Elmondom én, elmondanám,

De béna a kezem s dadog a szám.

Elmondanám, az út hová vezet,

Segítsetek hát, nyujtsatok kezet.

Emeljetek fel, szólni, látni, élni,

Itt lent a porban nem tudok beszélni.

A csörgőt eldobtam és nincs harangom,

Itt lent a porban rossz a hangom.

Egy láb mellemre lépett, eltaposta,

Emeljetek fel a magosba.

Egy szószéket a sok közül kibérlek,

Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek.

Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,

De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.

Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt

Nektek, kiket szerettem,

Állván tátott szemmel, csodára várván.

Amit nem mondhatok el senkinek,

Amit majd elmondok mindenkinek.

Amíg vannak, akik szeretnek....

Örülj a mának!

Amíg vannak, akik szeretnek,

van értelme az életednek.

Mindegy, hogy rohannak az évek,

ha érzed melegét egy kéznek.

Még érdemes reggel felkelni,

ha van kinek kenyeret szelni.

Örülj a percnek!

De ha mégis magány a sorsod,

ha a gondot egyedül hordod,

erőt is ad hozzá az élet.

Találd meg mindenben a szépet.

A nap rád is úgy süt, mint másra,

ne gondolj hát az elmúlásra.

Örülj, hogy élhetsz!

Nincs fekete és nincs fehér

De az elmúlás mindent elér

Nincs tűz, mely örökké lobogna

Fényét más világok felé ontva

Nincs folyó, mely örökre megmarad

Előbb-utóbb minden forrás elapad.

Nincs érzelem, mely örökké él

A harag idővel megbékél

Nincs az a szerelem, ami el nem vetél

Gyűlölet, melyet nem koptat a szél

Öröm, melyet nem sápaszt a tél

Bánat, melyet nem gúnyol a remény

A fény kialszik, s helyén a sötétség sem örök

Élet, halál - ők is csupán eszközök

Mert a Változás az egyetlen,

Mely mindig tombol szüntelen

Ami meg nem alkuszik soha

Hiába hiszi a sok ostoba--

Hogy bármi, ami létezik, úgy marad

Mert mindig lesz új a nap alatt!

/ism./

Radnóti Miklós: Bájoló

Rebbenő szemmel

ülök a fényben,

rózsafa ugrik

át a sövényen,

ugrik a fény is,

gyűlik a felleg,

surran a villám

s már feleselget

fenn a magasban

dörgedelem vad

dörgedelemmel,

kékje lehervad

lenn a tavaknak

s tükre megárad,

jöjj be a házba,

vesd le ruhádat,

már esik is kint,

vesd le az inged,

mossa az eső

össze szivünket.

Dsida Jenő:

Az én kérésem

Az ábrándok, mik itt élnek szívemben

Immár tudom, hogy nem maradnak itt

Minden, ami szép, gyorsan tovalebben

Az élet erre lassan megtanít

Mert mi az élet? Percek rohanása

Fagyos viharként száguld mindenik

Mögöttük sír a kertek pusztulása

S a rózsabokrot földig letörik

Illatos szirmok, zöldellő levélkék

A vihar szárnyán mindez elrepül

Aztán ragyoghat, nevethet a kék ég

Ott áll a kert siváran, egyedül

Én sem számítok semmi kegyelemre

Én felettem is végigzúg a szél

Lelkemnek alvó, rózsaszirmos kertje

Jobban megvédve nincs a többinél

Én készen állok minden fájdalomra

Nem hall ajkamról senki sem panaszt

De most szívemnek még egy vágya volna

S ha jó az Isten, meghallgatja azt

Ne vágtassanak szegény rózsakerten

Az összes szelek, mind, egyszerre át

Ne várjon rájok elfásulva lelkem

Ne törjenek le minden rózsafát

Tépjék szirmait egyenként le, lassan

Mind külön fájjon, sajogjon nekem

És mindegyiket nagyon megsirassam

És minden könnyem egy-egy dal legyen

Ölelést nem lehet pazarolni, szeretetet nem lehet pazarolni: minél többet adsz, annál több van!

Igen, a gyerekek... fáj a szívem értük... és a harmadik világ éhezőiért és a "mi világunk" szegényeiért... :(( Szomorú, hogy itt tart a világ...

Igyekszem nem belegondolni és mindig megtenni, ami tőlem telik.

Ölellek mégegyszer szívem minden szeretetével!

Cara

Kedves Caravell

Nagyon köszönöm az ölelést, és a aranysugarat, de ne rám pazarold hanem azokra az ártatlan védtelen gyermekeknek küld, akiknek esélyük sincs az életben maradáshoz, vagy a jobb élethez.

Tájékozódj naponta mennyi ártatlan gyermek hal éhen, szomjan, betegségben, amit meg lehetne akadályozni, de sem ember, sem Isten nem teszi meg.

Pedig az Ő kis szivük még tele van hittel, és reménnyel.

Az aranysugár a kisleányom, a szivemben.

Egy biztos ha mindenki ilyen ember volna mint Te lehetsz, jobb lenne a világ.

A szeretet a legbiztosabb út

Tudod, sokáig nem értettem,

milyen lehet,

ha valakinek fáj mindene,

talán el se hittem, lehetséges,

hogy egyszerre fájjon minden,

és most mégis is úgy érzem,

fáj minden porcikám,

talán a fáradtság terjedt szét,

az ujjam is fáj, a hajam is fáj,

mindenem fáj,

de legjobban a lelkem fáj,

ott lehet a gennyes seb,

a fájdalom központja,

lehet, hogy a boldogság következménye

a mérhetetlen szomorúság,

az ember hiába találja meg a lelke békéjét,

a nyugalmát, a boldogító szerelmét,

hiába tudja túltenni magát a támadó rosszon,

aki szeret, a túlvilágon se lehet boldog,

ha tudja, rossz úton indult el az,

akit szeret,

ha nem vak az ember,

ha kinyitja a világ felé a szemét,

akkor mérhetetlen fájdalom önti el a szívét,

nem a sok hazugság, nem a sok betegség,

bánat láttán,

az mind lehet egy kiindulópont,

onnan már lehet felfelé,

de addig, az odavezetõ út iszonyatos annak,

aki látja annak az útnak a végét,

ahol elindítanak el egy egészséges szívû,

egészséges lelkû emberkét

a betegség felé vezetõ,

a boldogtalansághoz vezetõ,

az alakoskodás felé vezetõ úton,

mindhiába a féltés, a szeretet,

nem kiabálhatja, súgnia se súghatja,

vigyázzatok, mert közel van a szakadék,

úgyse értik a szavát, idegen a nyelvezete,

annak, akinek az ideje majdnem lejárt,

hiába is mondaná,

ez a sérült lelkû emberek utcája,

erre ne menjetek,

sokan mentek már végig ezen,

és vagy így, vagy úgy,

de mind bele betegedtek,

semmi se új,

minden csak ismétlõdik,

olyan õ, az öreg,

mint akit megkötöztek,

szerethet, ennyi, amit tehet,

hiába tudja, biztosan tudja,

az út rossz irányba vezet,

nem, mert okosabb lenne,

csak egy kicsit öregebb,

s ezért sokat látott már,

mindenki jobban szeretné tenni,

mint az elõdök csinálták,

és mégis ugyan azt, ugyan úgy teszi,

a tapasztalatról nem adnak diplomát,

aki csak tapasztalt,

azt nem kérdezi senki,

s papír nélkül mit sem ér az ember,

aki akár még boldog is lehetne,

a szeretet a legbiztosabb út

a boldogsághoz,

meg talán a boldogtalansághoz is.