Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

nagyképű egyedfajzatok

Rád vár,ott áll az ajtódban

Úgysem mozdul,mozdulatlan

Figyeli minden lépésedet,Te rettenthetetlen!

Minek képzeled magad?

Azt hiszed Te magad vagy?

Elárult a tekinteted:bűnös vagy!

Nézd csak,nyisd ki...majd elsápadsz

A mosolyt az arcodról lefagyasztja

És még Istent játszol?Te gyáva!

Bármikor elpusztulhatsz

S akkor a férgek rágják a húsodat

Akkor ő lesz a vadász,Te az áldozat.

Te is csak lettél,egy másolat vagy

Egy mozaik,egy kép,eredeti alany

Egy gépezet nap mint nap

Az Alkotó alkot,egyre csak fogy az anyag

Ne!Azt ne!Ígyis tele raktad kapzsisággal!

Mánia és fokozott leépülés

Lassan érted jön a csendes megőrülés

Akkor eszmélsz fel mit követtél el

Amikor az ajtó előtt állsz,s figyelsz

Kopog...hallod?Lépj oda

Átadom a kulcsodat!

Nyisd ki!Igen,ő az

Eljött hozzád is

Még mindig Istennek hiszed magad?

Pedig csak egy játékszer vagy!

barátnöm verse gondoltam berakom:)

Legyek tűzes Nap, ha fázol

útjelző, ha tétovázol

legyek felhő, mely eltakar

ha a világ sokat akar.

Legyek a föld, melyre könnyed

hullajtod, ha most úgy könnyebb

legyek hang, melyet kiejtesz

Holdas éjen elrejthetsz.

Legyek álmod és megfejthetsz

legyek rózsa, és szerethetsz

legyek az út, és elviszlek

legyél igaz és elhiszlek.

Kerekes László: Vágyvers

Szeretnélek még egyszer látni

A kertben, ott a fák alatt,

Hallgatni édes csevegésed,

Mint gyermek, úgy örülni véled,

Szakítva a virágokat.

Szeretnélek még egyszer látni

Homályos őszi délután,

Kandallódnál a karosszéken,

Ha mintegy elringatva, ébren

Alszol, s álmodva nézsz reám.

Szeretnélek még egyszer látni,

Midőn úgy várod jöttömet,

Megismersz immár a távolból,

S bár ajkad olyan hidegen szól,

Elárul néma örömed.

Szeretnélek még egyszer látni,

Szép csöndes nyári estvelen,

Holdfénynél az akászok árnyán,

Midőn fejed keblemre hajtván,

Így suttogsz: még maradj velem!

Szeretnélek még egyszer látni,

A vén udvarház csarnokán,

S ha elhangzott az isten-hozzád,

Még visszanézni utolszor rád

S először sírni igazán.

Szeretnélek még egyszer látni,

Meggyógyítna egy pillanat.

Mit szenvedtem, feledni tudnám,

S még egyszer örömest feldúlnám

Éretted ifjúságomat!

Manon:

Ha nem jössz el

Ha nem jössz el,

elszürkül a csillagok fénye

és fájón felsír majd a Nap.

Ha nem jössz el,

lelkem didergõ szentélye

könnyben fürdeti arcomat.

Ha nem jössz el,

rám hajolnak bús holnapok

és az idõt markomba szorítom.

Ha nem jössz el,

megkopik, mi egykor csillogott,

gyöngyszavak ölelnek titkon.

Ha nem jössz el,

vasszöget üt szívembe a bánat,

csókod emléke még mosolyog.

Ha nem jössz el,

az éjszakába suttogom imámat,

kristály múltam rabja maradok.

Ismeretlen/

Évszakváltás

Neked hoztam az ősz parazsát,

Szívedet vele újra gyújtanám.

Színeit szórnám a lelkedre,

Tarka ruhába öltöztetve.

Neked hozom a tél hidegét,

Régi kemence forró melegét,

Hópelyhek vakító fehérjét,

Gyermekek gyöngyöző nevetését.

Neked hoznám a tavasznak zöldjét,

Bimbózó virágát, fák rügyezését,

Frissen nőtt illatát egy új életnek,

Bársony simítását ébredő lelkednek.

Neked kívánom a nyár melegét,

Terítse eléd mézédes gyümölcsét,

Sárga kalásza ringassa lelked,

Szívednek békéjét tengerében leld meg.

Megkésett levél

Megkésett a levél,

benne az érzéssel

Megkésett a szó,

százezer kérdéssel.

Hogy mi lehettél volna

mi történt, lám szavak

el nem mondják, az időt

mik tovaszaladtak

Elrohantak a percek, az

órák a napok hetek teltek,

váltak honapokká, évekké

és a múltba vesztek.

Vissza nem adhatom, a

percet régről, de újat

hozhatok sokezrtet, tán

milliót, és gyógyultat.

Lehettem volna boldog,

és hiszem lehetek még.

Lehetnél a szerelem,

Igen, lehetsz az még.

Lehetnél a szó, én

lehetnék a hang,

lehetnél a szenvedély

lehetnék harang

Lehetnél a tett mi

újra összetart

Lehetnék szív mi szeret

vagy felkavart.

Megkésett a levél

benne az kérdéssel?

Lehetnénk együtt

Őszinte érzéssel?

A szó az csak szó marad

A szó, mely sebez összetör

ígéret szívbe markoló

hazugság: mélyről tör elő

támasz: mindig felkaroló

Szó: Mocskosan alljas, gonosz

Áhitattal átiatott galád

Kincs: nem oszt nem szoroz

Konok vég vár terád

szó: Tajtékos téboly itta

tévhit tépte gyalázat

igaz szóból majdnem tiszta

szinte isteni alázat

Szó: sebez, néha gyógyít

néha öl, vagy életet ad

Ezernyi furfangja kábít

megölel, vagy ellragadtat

Szó mely ezer, fáj és megcsal

kábításával elragad

a szó tett nélkül meghal

és a szó az csak szó marad!

Nagyon szeretem ezt a verset,kicsit olyan,mintha József Attila is besegített volna..:))

"Alvó szegek a jéghideg homokban

plakátmagányban ázó éjjelek,

Égve hagytad a folyosón a villanyt,

Ma ontják véremet"

P.J.

Az örök kedvenc... (bár meg kell hagyni, hogy eddig keveseknek tetszett rajtam kívül... van ez így)

Pilinszky János: Fabula

Hol volt, hol nem volt,

élt egyszer egy magányos farkas.

Magányosabb az angyaloknál.

Elvetõdött egyszer egy faluba,

és beleszeretett az elsõ házba, mit meglátott.

Már a falát is megszerette,

a kõmûvesek simogatását,

de az ablak megállította.

A szobában emberek ültek.

Istenen kívül soha senki

olyan szépnek nem látta õket,

mint ez a tisztaszívû állat.

Éjszaka aztán be is ment a házba,

megállt a szoba közepén,

s nem mozdult onnan soha többé.

Nyitott szemmel állt éjszaka,

s reggel is, mikor agyonverték.

Jöhet egy új világ, lehet másmilyen divat.

Történhet akármi, mely az életre kihat.

Érkezhet jobb pasi, születhet szebb zene.

Jöhet színesebb buli és egy új korszak kezdete.

Telhet az idő, lehet másik társaság.

Megértőbb barátok, egy újabb állomás.

Érdekesebb story, vagy élvezhetőbb anyag.

Szinte minden változhat, csak egy érzés marad.

Olykor erősen tör fel, amit semmi nem nyom el.

Ami mindenhol ott van, ami sosem múlik el...

*-*

Hajnal Anna: MONDD, MIT ADJAK NEKED

Mondd mit adjak neked, mi lenne méltó?

mondd mi lenne elég?

Boldog vagyok szegényes kincsemmel,

legalább mind tiéd.

Az első légy, ki mélyen vándorolva

a múltba jöjj velem,

gyerekkoromba mig csak vissszalátok,

a táj tied legyen.

Járj bennem úgy, mint ismerős vidéken,

hol nem riaszt sötét,

ahol öröm a patak halk folyása,

a tündéri nevetés.

Neked adom az erdők lehellését,

érezzed arcodon

a várakozó csöndet, amely ébreszt

s mely veled oly rokon.

Az el nem jött csodákért mind a könnyet,

a sok gyerekpanaszt,

eltitkolt kínt előtted mind kimondom,

te megbocsátod azt.

Ismerj meg így: a tisztaság csak vágyam,

s a rend csak ideál,

csak fegyelem, hogy nem inog a lábam,

bár roskadoz a váll.

S most kincsemmé vált minden, ami bűn volt,

mert neked vallhatom,

ítéletedre - vess el, avagy tarts meg -

magamat megadom.

Ady Endre: Õrizem a szemed

Már vénülõ kezemmel

Fogom meg a kezedet,

Már vénülõ szememmel

Õrizem a szemedet.

Világok pusztulásán

Õsi vad, kit rettenet

Ûz, érkeztem meg hozzád

S várok riadtan veled.

Már vénülõ kezemmel

Fogom meg a kezedet,

Már vénülõ szememmel

Õrizem a szemedet.

Nem tudom, miért, meddig

Maradok meg még neked,

De a kezedet fogom

S õrizem a szemedet.

Pár évvel ezelőtt egy honlapon olvastam. Talán nem haragszik meg a szerző, ha leírom.

Beszélnék, de a hang torkomban reked

Oly sok szép szót gondoltam neked,

De csak hallgatok.

Nem akarnak formálódni a mondatok.

Bántóan néma most a csend zaja,

Itt lüktet bennem hiányod sikolya.

Szétfeszít. Kínoz. Öl.

Felkavar. Meggyötör.

Szólnék. De nem tudok.

Zavartan hallgatok,

S tûröm, hogy magához húzzon az emlék.

Öleljen, súgja fülembe; Nemrég

Még nálad voltam. Nálad, Édesem.

Boldogságtól megittasulva, részegen

Ízleltem mézédes csókjaid,

S kutattam lelked rejtett titkait.

Most távol vagy. De mégis oly közel.

A szívemben. A lelkem átölel.

Szenvedély. Ünnep. Csoda. szerelem.

Csak Te vagy, kit akarok, csak Te vagy, ki kell nekem.

Mit érzek? Mondanám. De nincs rá szó.

Olyasmi ez, mi nem kimondható.

Mert szavakkal elmondani nem lehet,

Mily mérhetetlen a szeretet,

Mit irántad érzek.

Csak tétován nézek,

De szólni nem tudok.

Nem, nem állnak össze a mondatok.

Beszélnék, de a hang torkomban reked,

S csak annyit tudok suttogni neked;

Engedd, hogy szerethesselek

A legszebb virág

Egyedül ültem le, olvasni a parkban,

Szomorú fűzfának védő árnyékában.

A csalódottságra volt elég, jó okom.

Megbántott a világ, s ezt vettem én zokon...

Ha ettől nem lett volna még, elég rossz a napom,

Elém állt egy kisfiú, s izgatott volt nagyon.

Kipirult, s kifulladt a játék hevében;

Felhevülten így szólt: " Néni ide nézzen !"

Kezében elhervadt virág kornyadozott,

Lankadt szirmai tán, nem látták a napot.

Halott virágával, küldtem volna tova,

Mosolyt színleltem hát, s bámultam máshova.

Nem ment el, sőt inkább mellém ült a padra,

Virágját szaglászta, s mondta kisvártatva:

" Az illata csodás, s bizony szép is nagyon,

Itt szedtem magának, s bizony tiszta szívvel adom!"

Haldokló virág volt, mit átadott,

Ragyogó színe, már rég megkopott.

Tudtam azonban, el kell fogadnom,

A fiú különben tán, sosem hagy nyugton.

Nyúltam a növényért, hogy elvegyem tőle,

De ő csak tartotta....fel a levegőbe.

Eladdig nem tűnt fel....ekkor vettem észre,

A fiúcska nem lát, merthogy vak szegényke.

Hangom megremegett, szememben könny égett,

Megköszöntem neki, hogy talált ilyen szépet.

" Szívesen " - mondta, s vidáman elfutott,

Nem tudta, hogy bennem milyen mély nyomott hagyott.

Eltűnődtem rajta, vajon mint láthatta,

Hogy egy nő a fűzfa alatt, önmagát siratta.

Honnan vette észre borús keservemet?

Talán a szívével lát jól ez a gyerek?

A vak gyermek szemével, végre megértettem,

A világgal nincs baj, itt a hiba bennem.

Nem láttam meg eddig, milyen szép az élet,

Megfogadtam, hogy ezután élvezem a szépet.

A hervatag kórót orromhoz emeltem,

Gyönyörű rózsának illatát éreztem.

Közben a fiúcska új gazzal kezében,

Egy gyanútlan öregembert, készült felvidítani éppen.

/ Cherry L Costello- Forshey /

Petőfi Sándor: EST

A nap lement.

Eljött a csend.

Szellőűzött

Felhők között

Merengve jár

A holdsugár.

Mint rom felett

A képzelet.

A városi

Nem élvezi;

Falun keresd:

Mi szép az est.

Utcára mén

Leány, legény,

S dalolni kezd;

Hallván a neszt,

Dalol vele

A fülemile

Lágy éneket

A lomb megett.

A kert alól

Furulya szól;

A pásztor ott

Tüzet rakott:

S mig elterűl

A tűz körűl,

S megszólal a

Bús furulya:

Ökre, lova

Jár tétova,

És harmatos

Füvet tapos.

Akközben a

Kert ajtaja

Halkan kinyíl;

Miként a nyíl

Odasuhan

Vig-boldogan

A pásztor, és

Van ölelés,

Van csókolás -

Ki volna más,

Ki eljöve?

Mint szép hive.

Mulassatok,

Ti boldogok!...

Mért köztetek

Nem lehetek?

"szép Erdélyországba," bizony-bizony szép,sőt gyönyörű!

Aranyos,szép vers.

Azokon a szép kék hegyeken túl...

Azokon a szép kék hegyeken túl

Fogsz te élni, kedvesem, ezentúl,

Ott fogsz élni boldog férjed mellett,

Kit boldoggá egyedűl szived tett;

Napkeletről messzebb napkeletre

Jössz velem, hogy mulathass kedvedre,

Odaviszlek szép Erdélyországba,

Láposvölgyi regényes magányba.

Hiszem, hiszem, hogy vidáman élünk,

Mert ott csak a természet lesz vélünk,

A dicső, az örökszép természet,

Kinek arcát oly gyönyörrel nézed,

Mert tudod, hogy leghivebb barátom,

Kit sohasem kaptam hazugságon,

Ki elűzi a lélek kigyóit,

Ki sohasem sebesít, de gyógyit.

Ottan élünk a világtól távol,

Semmi sem jut el hozzánk zajábol,

Csak az a halk, tengerféle morgás,

Mely a zajnak csak viszhangja, nem más,

S mely meg nem zavarja álmainkat,

Sőt még költőibb álmakba ringat.

Odaviszlek, egyetlen virágom

A nagy földön, e nagy pusztaságon,

Ott gyakorlom én be ezt a régen

Óhajtott szót: kedves feleségem!

Szatmár, 1847. szeptember 1 - 7.

Petőfi Sándor

Juhász Gyula

Révület

Oly furcsa ez: szavak zengésein túl

Keresni titkot, mely bennük dereng.

Oly különös: rímünk az égbe indul

S örök jövőbe vonja a jelent.

Oly szomorú: az élet erdejében

Eltévedezni s nézni: hol kiut?

Mint a szökő rab, ki a ködben, éjben

Reméli, hogy őrt téveszt és kijut.

Oly gyönyörű e lét s a Léthe partján

Elrévedezni égen és mezőn

És nem találni társat, aki balgán

Velünk ballagna boldog könnyezőn.

Oly isteni: heverni gyenge fűre,

Bámulni: jönni, menni felleget,

Míg sors borúja és öröm derűje

A semmibe szelíden ellebeg.

Egy kis szeretet kéne még

Nádudvari Nagy János: Óhajtás ősszel

Egy kis melegség kéne még

a gyorsan tűnő nyári fényből,

a lelkem borzadva fél a közelgő

tél zord hidegétől.

Egy kis gyöngédség kéne még,

felvidító, igazi jóság,

hiszen élni kell akkor is,

ha nem hajt a vágy, a csók-mohóság.

Egy kis megértés kéne még,

nem zord szavak hideg pengéje,

amik úgy döfnek belém, mint

bárány szívébe a hentes kése.

Egy kis szeretet kéne még,

hisz ez az élet íze, sója:

mi lényünket a végső úton

a nagy bukásoktól megóvja.

A sziréna hangja visít a fejedben

Üres tekintet törött tükre a szemedben

Bõrödet sós könnyek patakja marja

Csakhamar rájössz, te voltál a marha

Lyukas hálóval kék lepkéket kergettél

Csalódtál annyiszor, s újra remélni mertél

Megint átélted a bánat minden kínját

Régi ismerõs már az önvád férge, s szétrág

Hibáztál-e vajon? Ezen gondolkozol

Nem remélek többé!dühösen fogadkozol

De belül tudod, hiába az "intelem"

Inkább újra a csalódás, mint a félelem!

ez a mostani szombat után..

Csak feketét látok, nincsenek már színek.

Elveszve esõben, nincsenek már könnyek.

Esõ után nem süt ki többé a nap,

Szivárványt se lát többé... Mert

Szem felakad, lélegzet megszakad,

De nem, nemszabad, nemszabad...

Feladni soha, küzdeni tovább,

Küzdeni mindig, egy életen át.

Egyedül, nem gondolni másra,

Szívemben csak szeretet árnya,

Talán soha nem lehet egészen

Teljes, amíg az élet tart... Mert

Szem felakad, lélegzet megszakad,

De nem, nemszabad, nemszabad...

Soha többé, gondolat most elapad,

Különben szívem talán megszakad.

Mint egy koszos kis ajtó

Kívülrõl, s mi belül zajló,

Az csak mögötte van, nem látod,

Keresed, csak keresed álmod... Majd

Szem felakad, lélegzet megszakad,

De nem, nemszabad, nemszabad...

Nyisd ki szemed, és láss kérlek,

Lásd szívem, még dobog, de csakis érted!

*-*

Mikor azt gondolod, nem bírod tovább

Mikor azt érzed, csalódtál

Mikor tudod, hogy nincs rájuk szükséged,

De mintha az életed tőlük függene

Mikor már naivnak érzed magad,

Annyiszor megbocsájtasz

S mindig, mikor szemet hunysz felettük

Szívedre újabb seb kerül

Mikor érzed, menned kell innen,

De nem tudsz, mert legyőz a félelem

Mikor már nem számít semmi,

Csak önmagad szeretnél lenni

Akkor kell azt mondani: ki fogok tartani!

*-*

Móra Ferenc: A szív

A szív a legfurcsább csavargó,

Vigyázzatok reá nagyon!

A megszokás halála néki,

De mindig kész van útra kelni,

Ha nyílik raja alkalom

A szív a legfurcsább csavargó,

A tolvaj-utat kedveli,

Hiába tiltja tilalomfa,

Nem hajt veszélyre, tilalomra,

Még vakmerőbben megy neki.

A szív a legfurcsább csavargó,

Minden lépése uj talány:

Onnan szalad, hol rája várnak

S hivatlanul oson be másnap

Pár ragyogó szem ablakán.

A szív a legfurcsább csavargó,

Ne bánjatok durván vele!

Mert ahonnan elüzték egyszer,

Hívhatják vissza bár ezerszer,

Nem látják többet sohase.

A szív a legfurcsább csavargó -

Dölyfös kacajjal elszalad,

Hogy megalázva, elgyötörve

Visszalopódzzék a küszöbre,

Hol csupa dacból megszakad.