Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

Ó, Istenem!

Ó, Istenem kérlek, segíts,

Kérlek, üzenj, neki!

Elment tőlem, elment messze,

Itt hagyott gondolataimba merülve…

Ó, Istenem kérlek, segíts,

Mióta elment tőlem,

Álmaimban őt keresem.

A hangja nagyon hiányzik nekem.

Ó, Istenem kérlek, segíts,

Szeretném, ha visszajönne,

Erős karjába felemelne,

megcsókolna, megölelne.

Ó, Istenem kérlek, segíts!

Elmondanám neki itt,

De ha a szó már nem segít.

Ó, ha láthatnám egy kicsit!

Ó, Istenem kérlek, segíts,

Annyira jó lenne érezni a testét,

Amit oly rég érintettem,

És soha el nem feledtem…

Ó, Istenem kérlek, segíts,

Kérlek, üzenj neki!

Jó lenne, ha Rád hallgatna,

Fájó szívem meggyógyulna.

(2005. febr.)

Hámori Zsóka

Cserébe egy csillagot.

Szeretlek!

Félek, Nagyon félek,

hogy elveszítelek!

Kérlek,

Kérlek, ígérd meg,

hogy örökké leszel!

Adok valamit Neked!

Cserébe! Titok, ezért elmondom:

Egy csillagot!

Egy igazi csillagot az égboltról!

Válasz, melyiket?

Nézd! Ott messze, a legmesszebb;

De a legfényesebb és a legragyogóbb!

Azt válaszd! Lehozom neked!

Az Angyalok Tisztása

Amikor az erdőre kimégy, figyelve lépj, és lábujjhegyen.

Mihelyt a fák alá belépsz, és felrebben előtted az első rigó:

akkor már tudnod kell, hogy az erdő észrevett.

Ha megállsz egy pillanatra, hallani fogod a szellőt,

ahogy a fák között tovaoson.

Te már tudod, hogy ezt a szellőt

az angyal rázta elő, köpenye ráncaiból.

Ha jól figyelsz, a manókat is hallhatod:

surrannak, matatnak itt-ott a sűrűben.

Sok dolguk van, igyekezniök kell.

A virágokat is láthatod majd,

és minden virág kelyhéből egy tündérke les rád.

Figyelik, hogy rontó-ember vagy-e? Azoktól félnek.

De te látó-ember leszel, és a tündérek ezt hamar felismerik.

Kiülnek a virágok szirmaira, és kedvesen reád kacagnak.

De akkor a patakot is meghallod, ahogy neked mesél,

csodálatos meséket az erdőről...

Csak haladsz csöndesen, gyönyörködve, céltalanul,

s egyszerre csak kilépsz az Angyalok Tisztására.

Nem is tudod, hogy ez az, mivel az angyalokat

nem láthatja a szemed.

Csak annyit látsz, csak annyit érzel, hogy csodálatosan szép.

És megállasz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved

és az angyalok észrevétlenül melléd lépnek,

egyenként, lábujjhegyen, és belerakják kincseiket a szívedbe.

A legnagyobb kincseket, amiket

ember számára megteremtett az Isten.

A jóságot, a szeretet és a békességet.

Te minderről semmit sem tudsz akkor.

Csak annyit hallasz, hogy a madarak

nagyon szépen énekelnek körülötted,

és a patak nagyon szépen mesél.

Csak annyit látsz, hogy nagyon szép az erdő.

A fák, a virágok, a fű, a moha,

a magas kék ég és rajta az a nagy, csillogóan fehér felhő,

amelyiken a Jóisten ül, bárányfelhőket pöfékel nagy kék

pipájából, és jóságosan mosolyog.

Csak, amikor visszatérsz újra az emberek közé,

a rontó-emberek és a gyűjtő-emberek közé,

és hiába gonoszak hozzád,

te mégis jóval viszonozod gonoszságukat,

szeretettel vagy mindenki iránt,

és az élet legsúlyosabb perceiben is

derű és békesség van a homlokodon:

csak akkor látják meg rajtad,

hogy az Angyalok tisztásán jártál, kedvesem.

Wass Albert

Mindigis ezt szerettem a legjobban, bár gondolom mindenki jól ismeri:Ballada a senki fiáról

Mint nagy kalap borult reám a kék ég,

és hű barátom egy akadt: a köd.

Rakott tálak között kivert az éhség

s halálra fáztam rőt kályhák előtt.

Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak,

s szájam széléig áradt már a sár,

utam mellett a rózsák elpusztultak

s leheletemtől megfakult a nyár,

csodálom szinte már a napvilágot,

hogy néha még rongyos vállamra süt,

én, ki megjártam mind a hat világot,

megáldva és leköpve mindenütt.

Fagyott mezőkön birkóztam a széllel,

ruhám csupán egy fügefalevél,

mi sem tisztább számomra, mint az éjjel,

mi sem sötétebb nékem, mint a dél.

A matrózkocsmák mélyén felzokogtam,

ahogy a temetőkben nevetek,

enyém csak az, amit a sárba dobtam,

s mindent megöltem, amit szeretek.

Fehér derével lángveres hajamra

s halántékomra már az ősz feküdt,

és így megyek, fütyülve egymagamban,

megáldva és leköpve mindenütt.

A győztes ég fektette rám a sátrát,

a harmattól kék lett a homlokom,

s így kergettem az Istent, aki hátrált,

s a jövendőt, amely az otthonom.

A hegytetőkön órákig pihentem

s megbámultam az izzadt kőtörőt,

de a dómok mellett fütyülve mentem

s kinevettem a cifra püspököt:

s ezért csak csók és korbács hullott árva

testemre, mely oly egyformán feküdt

csipkés párnák között és utcasárban,

megáldva és leköpve mindenütt.

S bár nincs borom, hazám, se feleségem

és lábaim között a szél fütyül:

lesz még pénzem és biztosan remélem,

hogy egy nap nékem minden sikerül.

S ha megúntam, hogy aranytálból éljek,

a palotákat megint otthagyom,

hasamért kánkánt járnak már a férgek,

és valahol az őszi avaron,

egy vén tövisbokor aljában, melyre

csak egy rossz csillag sanda fénye süt:

maradok egyszer, Francois Villon, fekve -

megáldva és leköpve mindenütt.

Váci Mihály : Gyalog szerettem volna jönni

Gyalog szerettem volna jönni

a porral lepett füveken,

mezítláb, hogy frissen érezzem,

ha felmelegszik a szülőföld

pora, mikor megérkezem.

Gyalog szerettem volna jönni,

hogy érezzem: - a telt kalász,

a rét sok térdeplő füve

elém borul, el nem eresztve,

s lábam kérve kulcsolja át.

Gyalog szerettem volna jönni

át a szorgalmas földeken,

mindenkinek által kiáltni,

mezsgyén átlépni, kezetrázni:

"Na és a munka, hogy megyen?"

Gyalog menni az utcán végig,

előre köszöngetni ott.

Tornácokon üldögélni, mint régen,

hogy mindenki arcomba nézzen,

s mondják: - "Semmit se változott!"

Én gyalog fogok hazamenni

a porral lepett füveken,

mezítláb, hogy sírva érezzem,

ha felmelegszik a szülőföld

pora, mikor megérkezem.

Wass Albert

... És jött az orkán.

A vén fenyő-Titán recsegve dőlt...

egy közel-álló átölelte őt.

S most áll tovább,

mint akire végetlen béke vár...

csak ők tudják ketten: hogy vége már.

Ha egyszer csöndes, fenyves életembe

nagy lelki harcok fergetegje jő,

tudom: gyöngébb leszek, mint ez a vén,

zúzmó-szakállú aszkéta-fenyő.

S ha lelkem akkor összeomlana,

titokban, csendben, hogy ne tudja senki:

ki fog majd engem karjaiba venni?

Wass Albert - Őszi hangulat

Mikor a hervadás varázsa

megreszket minden őszi fán,

gyere velem a hervadásba

egy ilyen őszi délután.

Ahol az erdők holt avarján

kegyetlen őszi szél nevet,

egy itt felejtett nyár-mosollyal

szárítsuk fel a könnyeket.

Hirdessük, hogy a nyári álom

varázs-intésre visszatér,

s a vére-vesztett őszi tájon

csak délibáb-varázs a vér.

Hirdessük, hogy még kék az égbolt,

ne lásson senki felleget,

hazudjuk azt, hogy ami rég volt,

valamikor még itt lehet.

Ha mi már nem tudunk remélni,

hadd tudjon hinni benne más:

hogy ezután is lehet élni,

hogy tréfa csak az elmúlás.

A nyári álmok szemfedője

övezze át a lelkedet,

amíg a völgyek temetője

hulló levéllel eltemet.

Wass Albert:

Csillagvirágok

Mikor a tavasz osztja csókjait,

S a zöld erdőkön napsugár ragyog,

Felébrednek a nedves pázsiton

Piciny, fehér kis földi csillagok...

A harmatcseppes rétek bársonyára

Fehéren hull ezer csillagvirág,

Felette lágyan elsuhog a szellő,

S az erdő szélén intenek a fák...

Volt egyszer egy csillag... fényes... ragyogó,

Ezüst sugártól tündökölt az ég,

Reggel is sokáig oltotta

Erős fényét a kékes messzeség...

Egyszer meglátott valahol

Egy sápadt fényű testvér csillagot...

De elvesztette... s keserves bánatában

A horizonton végig vágtatott...

Aztán széthullott... ezer kis vadvirágra,

S a földre hullva többé nem ragyog...

A tölgyfaerdők pázsit szőnyegén

Keresik azt a sápadt csillagot...

Verseim piciny csillagvirágok,

S én egy olyan hulló csillag vagyok,

Ezer darabra tépve lelkemet

Keresem azt a testvér csillagot...

Őszentsége a Dalai Láma: Soha ne add fel

Soha ne add fel.

Nem számít, mi történik,

Soha ne add fel.

Tárd ki a szívedet.

Országod túl sok energiát fordít arra,

hogy fejlessze az elmét,

A szívek helyett.

Tárd ki a szívedet.

Légy együtt érző.

Nem csak a barátaiddal,

Mindenkivel.

Légy együtt érző.

Munkálkodj a világbékéért.

A szívedben

És a világban

Munkálkodj a világbékéért

És újra mondom:

Soha ne add fel.

Nem számít, mi történik,

Nem számít, mi zajlik körülötted,

Soha ne add fel.

József Attila

MINDEN RENDŰ EMBERI DOLGOKHOZ

Van egy színház, végtelen és mibennünk lakik,

Világtalan angyalaink játszogatnak itt,

Nyugtalanok, szerepük egy megfojtott ima.

És a dráma mindig mindig csak tragédia.

És az ember, szegény ember csak lapul belül,

Benn, magában s ezer arccal egymagában ül,

Három láng nő homlokából, zengő, mély virág

És zokognak, elzokogják a litániát:

,,Én csak voltam! - Én, jaj, vagyok! - Én meg csak leszek!

Leszaggattak, elültettek, fognak rossz kezek,

Életünk az ember kedve, hanem hol van ő,

Hol az ember? Hát hiába teremtett elő?"

És az ember, szegény ember, csak lapul belül,

Feje körül zengő szavak villáma röpül;

No most, no most fölszáll majd az igazi ima!

És a dráma mindig mindig csak tragédia.

Jön a gond és jön az asszony, jön a gyávaság,

Jön a kétség, jön a vágy és jön az árvaság

S valamennyi fölsikolt és eggyé alakul:

Magad vagy és magad maradsz magadnak rabul!..

.

Világtalan angyalaink sugárlábakon

Átugranak a világi köntörfalakon,

Fölkapják és fölhajítják hozzánk szíveink

S fölkapnak és eldobnak a szívünkből megint.

És muszáj és meg kell tenni, szólni valamit,

Ami vagyok, gyémánt, amely látóra vakit,

Az egyetlent, ezt a soha nem látott rabot!

S dadogok már, dadogok, de - magamban vagyok.

Ó angyalok, segítsetek. Hol van az a fény,

Amelyikről tudtam egyszer, hogy az az enyém,

Amelyik majd szól helyettem. Az álom fia!...

És a dráma mindig mindig csak tragédia.

S elmegyek és másik jön és az is én vagyok:

Elsiklanak talpam alatt sziklás századok -

Mit akarok? s akarjak-e? Mi az az örök?

S könnyű porban hullnak reánk az örök rögök.

Tiszta gyümölcs, férges gyümölcs egy ágon terem

S könnyen adják, könnyen veszik, de mi lesz velem?...

Pokolbeli gonosz tenger vonagló agyunk

S világtalan angyalaink mi magunk vagyunk.

Szép Ernő: A bánat útja

Egyszer csak felkerekedtem,

A hátamra zsákot vettem,

Botot vágtam száraz fáról,

Elmentem erről a tájról,

Mentem, mentem, mendegéltem

Mindenfelé ahol éltem.

Minden könnyem összeszedtem,

Kit szememből elejtettem

Harcmezőről vérből, sárból,

Hoteleknek vánkosáról,

Szép leány keze fejéről,

Hű könyveknek leveléről,

Temető hideg kövéről,

Szegényeknek küszöbéről.

Összeszedtem minden szómat,

Visszacsaltam minden óhmat,

Sóhajaim elkapkodtam

Mindent felgombolyítottam,

Boldog órám után jártam,

Boldog órám nem találtam,

Lépéseim mind megleltem,

A nyomát mind felemeltem.

Mindentől amihez értem

Sorba bocsánatot kértem,

Mindent megköszöntem híven,

Amitől csak fájt a szívem.

Elbúcsúztam a világtól:

A tengertől és a fáktól,

Kerti, mezei virágtól,

Kezemet nyaló kutyáktól.

Zsákomat hátamra véve

Mentem a világ végére,

A világ végén leültem,

A nagy csendnek úgy örültem

És azóta mind csak nézem

A felhőket fenn az égen.

GIM:

Egyszer...

Egyszer mégis meg kell majd tennem!

Egyszer nem lehetek tehetetlen!

Egyszer még megmutatom neked,

mi tölti a terhes felleget,

miből lesz a villám és a szikra –

egyszer rájössz, hogy mi a nyitja,

ha megelégelve bűnömet

rádtestálom a szellemet,

ha megtérek saját hitemhez,

nem kérdve, ki,miért és hol nemzett,

ha megtudom, bántásodat

milyen érv szülte, s mily tudat,

miért kellett nekem felelnem

a könnyem áztatta tengerben -

hiszen neked mutat utat

a gőzölgő fény és éntudat,

a levelek, melyek gyötörnek,

s lelkedben ellened törnek,

mind megnyugvást hoz majd nekem -,

ezért idézd fel szellemem,

s ha megmutatom majd új magam,

ölelj meg újra, hangtalan!

Szeress, mert nélküle nem lehetsz

teljes ember, hisz ne feledd,

hogy egy ember lelke majd szárad

a lelkeden, ha elmar a bánat!

GIM:

Nekem fáj

Nekem fáj, hogyha téged bántanak,

mert szívedből egy darab rám maradt.

Hiába tagadtam meg, és raboltad vissza -

könnyeken át szűrt érzésem oly tiszta!

Enyhíteni szeretném kínodat,

lágyan simítanám bús acodat,

halk csókokkal itatnám könnyeid,

hogy sose haljon meg benned a hit.

(Hazudsz a koldusnak...)

Hazudsz a koldusnak,

Hazudsz a rendőrnek,

Hazudsz anyádnak,

Hazudsz a barátnak.

Hazudsz,mert hazugság

nélkül nem tudsz élni.

Hazudsz, mert hazugság

nélkül rémít az igazság.

Hazudsz mindenkinek,

Hazudnál mindent,

Hazudnád a világot,

Hazudnál menyországot.

Hazugság van, ha haza mész,

Hazugság van az ajtók mögött is,

Hazugság van, mely elemészt,

Hazugság van, mi körülötted tenyész.

Hazudsz másnak,

mert így könnyebb.

Hazudsz magadnak,

mert másképp nem megy.

Hazudsz magadnak,

mert megváltozni nem tudsz.

Hazudsz hát magadnak

,,igaz" álmokat.

Hazudsz gyönyört,

Hazudsz boldogságot,

Hazudsz hűséget,

Hazudsz égi Szerelmet.

Hazudsz míg meg nem érted,

Hazudsz míg fel nem éred,

Hazudsz míg csak rá nem jössz,

Hazugság az egész Élet.

Reviczky Gyula

Jó lelkek

Vannak jó lelkek még a földön;

De elrejtőznek a világ elül.

A csacska hír hallgat felőlük,

Élnek s meghalnak ismeretlenül.

Éltük szerény, csöndes, magányos,

Dobszóval, vak lármával nem dicsért.

Erényüknek czégére nincsen;

Ha jót tesznek, nem kérdik, hogy miért.

Vásári zajt, hühót kerülnek.

Nem lökdösődnek lármás utakon.

Lelkük zománcát féltve őrzik.

A merre járnak, csend van s nyugalom.

A sors csapási, szenvedések

Között értékük legszebben ragyog.

A rózsa is, ha eltiporják:

Akkor terjeszt legédesebb illatot.

Vannak jó lelkek még a földön!

Vigasztalásul vallom és hiszem.

Megtűrve, mint árvák, úgy élnek,

És nem irigyli sorsuk' senki sem.

Torma Judit: Mondd...?

Mondd, van olyan, hogy bocsánat-raktár?

Mondd, miért van, hogy nekem nem jut,

mikor te az előbb kaptál?

Mondd, van olyan, hogy elfogy a bocsánat?

Mondd, mit kap akkor az, aki csak

ennyit kér magának?

És mondd, van a bocsánatnak ára?

Meg tudja fizetni, akinek nem telik ruhára

cipőre, kenyérre, ételre, italra,

-mondd, az ilyennek meg lesz-e bocsátva?

És mondd, mennyi időre kapod, hogyha kéred?

Örökké tied lesz, vagy csak egy időre bérled?

És mondd, mi van, ha lejár az időd?

Hogy állsz meg akkor az emberek előtt?

Vagy, ha végtelen a bocsánat joga:

minden bűnöd meg van bocsátva?

Mondd, a bocsánatot kitől kell kérni?

És aki adja, mindenkinek

egyforma mértékkel méri?

Mondd, miért nehéz megbocsátani?

Mondd, kitől lehet az ilyet tanulni?

Mondd, a megbocsátást ő hol tanulta?

S mondd, nem felejthette el már

régen azóta?

Mondd, a bocsánatot elveszteni lehet?

S, ha találtam, tovább adhatom neked?

És, ha én valaha elvesztem, ha kaptam,

kérhetek megint, vagy örökre elhagytam?

Mondd, lehet-e több adagot kérni,

hogy, ha tőlem kérnek, én is tudjak adni?

Mondd, egy embernek hányszor jár bocsánat?

Mondd, a bocsánattal véget ér a bánat?

Mondd, - és bocsáss meg, hogy ennyit kérdezek -

ez tényleg ilyen nehéz, vagy én vagyok gyerek?

:((((

Ugye tudod hogy szerettünk mert ajándék mi voltál

Felriadok esténként és úgy érzem hogy szóltál

Én még nézem az ajtót várom hogy belépj rajta

Csak a keserűség mi a szívemet marja

A szép emlékek mint a könnyek az út porát mossa

Nincsen ima nincsen Isten ki nekem őt visszaadja

Még elhiszem hogy felveszed és tárcsázom a számodat

Aludj drága kisöcsém én majd őrzöm az álmodat... :'( *-* (ma 1 éve)

Minden kedves nőnek, édesanyának

Kosztolányi Dezső

Akit az istenek szeretnek,

Örökre meghagyják gyereknek,

Bizakodónak, nevetőnek,

Az élet útja annak puha szőnyeg,

Útravalója sugaras derű,

Mely ólmot színarannyá aranyoz,

Széppé a rútat, jóvá ami rossz

És nagyszerűvé azt, mi egyszerű,

Újjá az ócskát, tengerré a tócsát.

A világ annak micsoda?

Mindennap millió új csoda,

Sok tarka álom és kevés valóság.

Tündérek és mesék víg birodalma,

Amelyben győz a jó, kárt vall a gaz, hamis,

Amelyben minden alma aranyalma

És az marad befőtt korában is,

Játék az élet, élet csak a játék

S élet, halál egyformán szép ajándék.

Maradj gyerek te is hát kis leányom,

Mosolygó lelkű, üde, friss,

Maradj gyerek, szívből kívánom,

Még nagymama korodban is.

E.A. POE

ÁLMOK

Bár volna örök álom életem!

S ne kelnék fel, csak majd, ha reggelem

Az öröklétnek hozza egy sugára.

Sőt! Ha e hosszú álom kínra válna,

Az is jobb volna, mint a lét rideg,

Éber világa, annak, akinek

Szíve ez édes földön csupa mély

Érzés káosza volt s lesz, míg csak él.

S ha lehetne ez örökkévalón

Sodró álom, akár gyerekkorom

Szép álmai, ha épp olyan lehetne:

Balgaság volna vágynom szebb egekbe.

Hisz örvendeztem én - míg nap tüzelt

A nyári égen - vágyakkal-betelt

Hő álmaim közt, s szívem ott maradt

Az álmok tájain - otthonomat

Messze-hagyva - oly lényekkel, kiket

Enlelkem szült, s ennél mi volna szebb?!

S egyszer volt bár - egyszer! -, azt a vad órát

Sose felejtem el; varázs karolt át,

Bűvös erő, a hűvös szél, talán

Az volt, mely rám fuvallt egy éjszakán

Lelkemen hagyva képét, vagy a hold,

Mely - delelvén - túl hűs fénnyel hatolt

Álmomba, vagy a csillag: meglehet,

S ha szellő volt is álmom, egyremegy.

Mert bár álmok közt: boldog voltam ott!

Boldog, s ezért szeretem ezt a szót:

Álom! - míg benne eleven szinek

Kuszán, ködben, árnyban tülekszenek

Valónak látszani, s e forgatag

Kábult szememnek sokkal többet ad

Mennyből, vágyból - mely mind csak az enyém! -

Mint legszebb órán az ifjú Remény.

(Tellér Gyula fordítása)

Dobrosi Andrea:

Csak...

Csak szeretni hívlak,

gyémántok lehetnénk -

csillagtalan létben

nap-szemed ragyogna.

Csak szeretni hívlak,

kezemben kezeddel -

szívünkben lüktetés

lenne valahára.

Csak szeretni hívlak,

az nem lehet kevés -

duplán élni vágyna

általunk a csoda.

Csak szeretni hívlak,

a szeretet elég -

ne hallgattasson el

önzőn a hangulat.

Csak szeretni hívlak,

az űrt betöltenéd -

hangomból sebesen

menekülne a "csak".

Szerintem is. Az anyám egyik kedvence volt annak idején. A másik pedig ez:

Mióta a világ varázstalanítva lett,

mióta minden banális óraszerkezet,

megfejtett világból csak téged nem értelek,

a megfejtett égbolt miattad maradt végtelen.

Mindennek árát mióta jól tudom,

a te értéked messze van, túl a számokon.

Kívánom a tested, csak azt nem érthetem,

minden részéből miért az arcod kell nekem.

Magasba száll a kenyér ára,

ólommal telve a pára,

de azt, hogy téged nem értelek,

hogy is köszönjem meg neked

azt, hogy szeretlek.

Mióta a világ varázstalanítva lett

Csak te maradtál titkos értelmű képzelet

Tested, a gazdag, mindent kínál nekem,

De én csak az arcod, az arcod kívánom végtelen.

Mióta a világ saját eszébe szállt,

te vagy az, akinek nincsen értelme egyáltalán.

Mióta a világ varázstalanítva lett,

végre miattad nincsen értelme semminek.

Mióta a világ titoktalanítva lett,

már mindent értek, egyet kivéve - tégedet..

Presser Gábor : Hűségdal (Jó Veled)

Fenn a fán és a fáról leesve

Négykézláb a diót keresve

Almalopás és menekülés közben

Lihegve, röhögve, kéz a kézben

Jó veled!

Színházban, templomban, moziban, boltban,

Az utcákon és a kék alagútban,

Taxiban, biciklin, mezítláb porban,

Izzadva, fázva, jóban-rosszban

Jó veled!

Ezt én mondom, akinek elhiheted,

Aki tudja, hogy milyen volt nélküled.

A folyóparton, térdig a vízben,

A víz alatt vagy a víz fölött éppen,

A híd alatt, mikor szegények leszünk,

A pálmák alatt, mikor gazdagok leszünk,

Jó veled!

Ezt én mondom, akinek elhiheted,

Aki tudja, hogy milyen volt nélküled.

Mert a szerelmem voltál, a szerelmem vagy,

A szerelmem leszel, és szeretve, szeretve vagy.

Munka előtt és munka helyett,

Mikor reggel az ágyban kávéhoz tejet,

Gömbölyödve és félig kinyúlva,

Évek óta és évek múlva,

Jó veled!

Csőbe húzva, esőben, hóban,

Sírva vigadva, nyakig a bajban,

Álmodozva, úgy lassan szépen,

Akkor is, ha nem szeretsz éppen,

Jó veled!

Ezt én mondom, akinek elhiheted,

Aki tudja, hogy milyen volt nélküled.

Mert a szerelmem voltál, a szerelmem vagy,

A szerelmem leszel, és szeretve, szeretve vagy.

Tévedsz...

Tévedsz,ha azt hiszed,a szerelem csak játék,

Vagy lobogó fáklya,mely az ujjadra ráég.

Ketten ülni kéz a kézben,a kispadon este,

Vagy sétálni a patak parton,a csillagokat lesve.

Szombat este kedveseddel vígan táncba menni,

Tévedsz,ha azt hiszed,a szerelem csak ennyi.

Nagy dolog a szerelem,s ahogy múlnak az évek,

Még nagyobb lesz,s mint meleg kendő,

Úgy betakar téged.

Idő múlik,szépség hervad,jön az ősz,a tél is,

Aki szeret melletted lesz,s megbecsül majd mégis.

Az Életet véges-végig eggyütt kell leélni,

Úgy válik el mit ér a Nő,és mit ér a Férfi.

Jót és rosszat megosztani,kacagni és sírni,

A szerelem dal,melyet eggyütt kell megírni!

Hogy hogyan szeretlek?

Hogy hogyan szeretlek? Hadd soroljam el.

Ameddig lelkem ér, oly messze forr

Szerelmem, s mélybe és magasba, hol

A Lét s a Menny határaira lel.

Szeretlek, mint ha hétköznap lehel

Békét - ha nap süt, gyertya haldokol.

Ahogy a Jogért harcol-robotol

A hős, akinek dicséret se kell.

Oly lángolón szeretlek, oly vadul,

Mint búm tüzelt, mint hisz-vall kicsi lány,

S ahogy szerettem vesztett, szomorú

Szentjeimet - szeretlek én vidám

Vagy könnyes arccal, mindig! - s ha az Úr

Hagyja, még jobban halálom után.

Elizabeth Barrett-Browning