Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

Aztán még ez is: (nagylánykaként szavaltam esküvőkön, és keresgetem az agyamban, hogy miket is... )

Kányádi SÁndor:

Két nyárfa

„Én sem volnék, ha nem volnál,

ha te hozzám nem hajolnál,

te sem volnál, ha nem volnék,

ha én hozzád nem hajolnék.

Osztódom én, osztódol te.

Só vagy az én kenyeremben,

mosoly vagy a bajuszomon,

könny vagyok a két szemedben.

Köt a véred, köt a vérem:

szeretőm vagy és testvérem.

Köt a vérem, köt a véred:

szeretőd vagyok s testvéred.

Szellőm vagy, ki megsimogatsz,

viharom, ki szerteszaggatsz,

szellőd vagyok, ki simogat,

viharod, ki szétszaggatlak.

Ha nem volnék, te sem volnál,

én sem volnék, ha nem volnál.

Vagyunk ketten két szép nyárfa,

s búvunk egymás árnyékába.”

Garai Gábor:

Mint kisgyermek

Mint kisgyermek egy nagy pohár tejet

úgy iszom tápláló szerelmedet

és szétterjedsz bennem, Te hófehér:

Te leszel már ereimben a vér

s Te az eszmélet, Te a kábulat

Te a világot rendező tudat

míg lassan végleg átalakulok

és élni már csak általad tudok:

járni csak úgy, ha Te is lépsz velem

szólni, ha Te szólítasz nevemen

látni, ha két szemed el nem bocsát

s kibírni ezt az örvénylő csodát

csak úgy, ha sodrását Te csitítod

Te bizonyos cél, Te tömény titok.

Simon István:

Virágzó cseresznyefa

Mandula-utcán az éjjel

láttam egy nyíló kicsi fát,

épp rásütött a Hold,

fehérlett rajta a virág.

Azt hittem, hogy mandulafa,

pedig cseresznye volt.

Magasbanyúló házfalak között,

fényes ablak alatt

lebegtette a szél.

Megálltam, néztem egy kicsit,

míg elsuhant a gépkocsi

az utca véginél.

Jólesett látni ezt a fát,

millió zsibongó virág

tündöklő seregét.

S egyszerre lassú, halk kopaj

susogó hullámaival jött

kúszott közelébb.

Két holdfénybe burkolt alak

épp a cseresznyefa alatt

állt meg s összebújt;

s a csillagos fehér szirom

ott pettyegett a vállukon,

ahogy libegve hullt.

Gyönyörű kép. A költő,

ha a boldogság hű piktora,

álljon meg, fesse le.

Két önfeledt, szép fiatal,

kiket virággal betakart

a tavasz éjjele,

a ringó fát, a fa alatt

testen a karnyi kapcsokat,

míg egymást ölelik.

Virágszóró cseresznyefa:

ő ringatja majd a tavasz

első gyümölcseit.

Holdfényben ballagtam tovább

s a szívemből a számon át

hullt ki pár tiszta szÓ:

hogy szorosan így álljanak

negyven év múlva is,

ha majd fejökre hull a hó.

Viktor Hugo

Mert minden földi lélek

Mert minden földi lélek

valakibe

átszáll, mint illat, ének,

láng vagy zene;

mert minden élet annak,

amit szeret,

rózsákat mindig ad, vagy

töviseket;

mert április a lombnak

víg zajokat

saz alvó éj a gondnak

nyugalmat ad;

mert vizet a virágnak

az ébredő

hajnal, cinkét a fáknak

levegő,

s mert a keserű hullám

ha partra hág;

a földnek, rásimulván,

csókokat ád;

és; csüggve karjaidban

az ajkadon,

a legjobbat amim van,

neked adom!

Gondolatom fogadd hát -

csak sírni tud,

ha nincs veled s tehozzád

zokogva fut!

Vágyaim vándorolnak

Mindig feléd!

Fogadd minden napomnak

árnyát, tüzét!

Üdvöm gyanútlanul és

Mámorosan

Hizelgő dalra gyúl és

Hozzád suhan!

Lelkem vitorla nélkül

Száll tétova,

S csak te vagy végül

a csillaga!

Vedd múzsámat, kit álma

házadba visz

s ki sírni kezd, ha látja,

hogy sírsz te is!

S vedd – égi szent varázskincs! -

vedd a szívem,

amelyben semmi más nincs,

csak szerelem!

Heltai Jenő: lelkem falám

Simon István: virágzó cseresznyefa

Viktor Hugo: Mert minden földilélek

Petőfi Sándor: Minek nevezzelek

Petőfi Sándor: Szeretlek kedvesem

Hirtelen nekifutásból... :o)

Sziasztok,

A legjobb barátnőmnek augusztusban lesz az esküvője, meglepetésként szeretnék egy verset szavalni nekik a polgári esküvőn!

Olyat szeretnék ami nagyon szívhez szóló, megható, mindenki megkönnyezi és minden benne van amit ilyenkor az ember mondai akar!

Kérlek titeket ha valaki ismer ilyet, akkor írjon!

Több helyen is keresgéltem már a neten de mindenhol ezeket az elcsépelt szerelmes verseket találtam!

Kovács Zoltán: Csillag

Még mindig nem hiszem el, hogy élsz és létezel.

Vagy csak álmodom ezt a boldog életet.

Fontos vagy a szívemnek a lelkemnek,

nevetésed értelmet ad az életnek.

Szeretnék vigyázni rád a nap minden percében,

ha másként nem megy, nap leszek a kék égen.

Hűs szellő a vad szélben, mi megérint

és tovasuhan szépen.

Zöld fű a talpad alatt,

mi óvja minden lépted.

Jó lenne veled lenni, mikor a nap lemegy és felkel,

És minden percben látni gyönyörű szemed.

Kizárni a világot, ezt te jól látod,

és csak egymással foglalkozni, ezt nagyon várom.

Elkísérni téged az utadon, mi távolra megy, ezt jól tudom.

Elindulsz hát a végtelen hegyekbe, ott majd leülsz és megpihensz.

Ott leszek én is, fenn az égen egy csillag képében.

Mely lenéz és rád nevet, elűzi a nehéz perceket.

Leszáll hozzád és megérint, te egy csoda vagy ezt megérti.

Rád néz és azt kéri, fogd a kezem végig.

Gyere velem fel az égbe és tegyünk nagyon sok szépet.

Vele mész, mert érzed, az a csillag nagyon szeret téged.

Barna-Pőcz Matild Mária: Igaz szerelem?

Ha mindennél fontosabb,

Ha nélküle nem kel fel a nap,

Ha lelkeddel folyton látod,

Ha feltétel nélkül imádod,

Ha boldoggá tesz egyetlen mosolya,

Ha tündérzene minden szava,

Ha mennyekbe röpít egy pillantása,

Ha vágyódsz közelségére, illatára,

Ha vért zúdít szívedbe apró érintése,

Ha elvarázsolódsz közeledtére,

Ha képes vagy érte önmagad feladni,

Ha semmi mást, csak őt boldognak akarni,

Ha semmiért egészen törjön is darabokra szíved,

Ha mindezt észrevétlenül teszed,

Ha viszonzást nem vársz,

Ha kell, másnak engeded...

Igazán szereted.

Szabó Lőrinc: Szerelek

Szeretlek, szeretlek, szeretlek,

egész nap kutatlak, kereslek,

egész nap sírok a testedért,

szomorú kedves a kedvesért,

egész nap csókolom testedet,

csókolom minden percedet.

Minden percedet csókolom,

nem múlik ízed az ajkamon,

csókolom a földet, ahol jársz,

csókolom a percet, mikor vársz,

messziről kutatlak, kereslek,

szeretlek, szeretlek, szeretlek.

Cseh Katalin: Csönd és álom

Álomban születik a csönd

Csöndben születnek az álmok

Minden álmot mit örököltem

Belső csöndembe zárok

Álom partján kószáló csönd

Csönd peremén szepegő álom

Álom-parketten egyedül

Csönd táncát hajnalig járom

Álom ölében szundító csönd

Csönd-cipőben tipegő álom

Meddig kell még álmok mögött

Csönd-várószobában állnom?!

Nagy István Attila: Mert ami

mert ami fáj csak az dalol

sebet üt rajtad valahol

nyársra tűz mint egy kardvirág

a nyári kertek illatát

kihajt benned mint daganat

a görcsbe rándult pillanat

itt állsz magaddal vitázva

csak lobog benned a fáklya

unt fény korszerűtlen szerep

belesápadsz ki érti meg?

mert ami fáj csak az dalol

sebet üt rajtad valahol

Nagy István Attila: Válasz

Hiányzol.

Az életemből, az ágyamból,

a vonuló felhők futásából,

az ébredő nap első sugaraiból.

Hiányzol a tárgyakból,

amelyeket megérintek,

hiányzik a tükrömből az arcod,

a csészéből a teád,

a mosolyod, az ölelésed,

hiányzanak messze lóduló terveid.

Nem vagy mellettem:

kattognak a vonat kerekei,

hi-ány-zol, hi-ány-zol.

Valamikor így voltam én is -

szólal meg a telefon.

Nehéz csönd nyomja a szívemet.

Reményik Sándor: A menekülő

Ha menni kell, magammal sokat vinnék.

Az egész édes, megszokott világot.

Rámástul sok, sok kedves drága képet

és egy pár szál préselt virágot.

Vinnék sok írást, magamét, meg másét

sok holt betűbe zárt eleven lelket

s hogy mindenütt nyomomba szálljanak:

megüzenném a hulló leveleknek.

Vinném az erdőt, hol örökké jártam

hintám, amelyen legelőször szálltam

a keszkenőm, mivel rossz másba sírni

a tollam, mert nem tudok mással írni.

Vinném a házunk, mely hátamra nőtt

az utca kövét küszöbünk előtt!

Vinném... én Istenem, mi mindent vinnék!

Én Istenem, mi minden futna át

gyötrődő lelkem alagútjain.

Olvasgatnám az ablakok sorát

simogatnám a fecskefészkeket

s magamba színék minden verkliszót

mint bűbájos, mennyei éneket...

Utánam honvággyal tekintenének

az ajtók mind, és mind a pitvarok

szeretnék mindent, mindent magammal vinni

és mindent itt hagyok.

Szépséges! :o))

***

Falu Tamás

Szavam...

Szavam selyemmé lágyul,

Hogy válladat befedje.

Szavam csónakká mélyül,

Hogy ringatózhass benne.

Szavam virággá nyílik,

Hogy szíved fölé tűzzed

És legyezővé hajlik,

Hogy unalmad elűzzed.

Szavam balzsammá olvad,

Hogy ami fáj, ne fájjon,

S mint hintó áll elébed,

Hogy lelked beleszálljon.

Szavam keleten jő fel,

Hogy álmod elorozza,

Szavam nyugaton száll le,

Hogy álmod visszahozza.

Szavam csókká parázsul,

Hogy végigfusson rajtad,

S a szavam szó lesz újra,

Ha akarod, hogy halljad.

József Attila: Kopogtatás nélkül

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,

de gondold jól meg,

szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.

A kancsóba friss vizet hozok be néked,

cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,

itt nem zavar bennünket senki,

görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.

Nagy csönd a csönd, néked is szólok,

ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,

melegben levethetsz nyakkendőt, gallért,

ha éhes vagy, tiszta papírt kapsz tányérul,

amikor akad más is,

hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké

éhes vagyok.

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,

de gondold jól meg,

bántana, ha azután sokáig elkerülnél.

Gámentzy Eduárd: Legyél te!

Legyél te sóhaj...

S én vigasz...!

Vagy görcsbe rándult... torz grimasz!

Hogy én lehessek majd a kéz,

Ki érintésével becéz...

Legyél te mosoly,

Én a könny...!

S ha jönne öngyilkos közöny,

Keress a szívemben helyet!

Ne hagyd, hogy elveszítselek!

Legyél te gyertya...

Én a tűz...!

Kit olthatatlan vágya űz...

Két végén égő... szörnyű... tánc...

- Kegyetlen... gyönyörű románc...

Hervay Gizella: Két vers

l.

Annyira kellesz, hogy - látod -

megtanultam hallgatni érted,

annyira kellesz, hogy

álmaimból könnyedén kilépek,

annyira kellesz,

hogy téged kereslek, nem a szerelmet,

gondolataidba vegyültem,

mint anyja könnyeibe a gyermek.

II.

Fáradt szemünkön összefogódzva guggol a szorongás.

El ne menekülj, mert most kezdjük csak látni egymást.

A mámor - rikító selyem volt csak - elszakadt -

téged szeretlek immár, nemcsak magamat.

Hamvas Béla: Barátság

„Minden barátság azzal a homályos érzéssel kezdődik, hogy valahol már találkoztunk. Mintha régen testvérek lettünk volna. Még inkább, mintha ikrek lettünk volna. S ezért a találkozás, csak visztontlátás. Amikor pedig az ember barátjától elszakad, tudja, hogy ez a távozás csak látszat. Valahol együtt marad vele úgy, ahogy együtt volt vele a találkozás előtt.”

S ha azt érzed, hogy senki sem gondol Rád,

ha azt érzed, hogy egyedül vagy,

valaki akkor is figyel és szeret a távoli ismeretlenség homályából...

Sétáltunk szőke lombú fák alatt

elváltunk, de az álmunk megmaradt.

Olysok könny annyi szenvedés után

Kell egy vágy, melyben megpihen összetört szivem

Hogyha vársz majd rám mindent elborít a fény

Új harc vár,és az élet újra szép

Téged vár most is összetört szivem szeretlek én jöjj velem kedvesem

Ha majd a csillagok,fénye felragyog leszünk boldogok

Kéz a kézben ketten együtt a fényben

Hogyha vársz majd rám........

Grigo Zoltán: Utolsó ölelés

Látod Kedves? Kertek alatt

Szendergő bokrok tövére

Hogy hajlik rá csendben a nap,

Hogy fon koronát föléje?

Narancsvörös fénynyalábbal

Még öleli, körbefonja,

Egy utolsó lángolással

Sugarait belé oltja.

Én téged hogy öleljelek,

Ha tán utolsó akarat

A feléd kitárt kezekben,

Hogy téged átkaroljanak.

Még mielőtt lemegy a nap,

Én téged hogy öleljelek,

Mint a réteket lágy patak,

Vagy fákat a langyos szelek?

Szívemben szunnyadó parázs,

Hordom magamba temetve,

És még nem tört meg a varázs,

Még égnek fények szememben,

Akkor miért így öleljelek?

Leszek én tomboló vihar,

Leszek száguldó fergeteg,

Feléd rohanó vad szilaj

Gátakat szaggató vizek,

Engedd, hogy elragadjalak,

Ahogy a rablók a kincset,

Hogy téged átkaroljalak,

Hogy tépjelek, szaggassalak,

Mint a sas az áldozatát,

Mert már csak téged akarlak

És nem fog rajtunk a halál.

Látod Kedves, fent az égen

A két magányos csillagot?

Mielőtt végleg elégnek,

Fényük még egyszer felragyog.

Grigo Zoltán: Nem adlak

Nem adlak fának, nem adlak földnek,

Bilincset verek, múló időnek,

Apró porrá zúzom a köveket,

Helyettem téged ne őrizzenek,

Ereimben a vér mint tűz lobog,

Száguld bennem, ahogy a nagy folyók,

Feléd rohanó, zúgó áradat,

Magasba emel téged, elragad,

Tisztítótüzet, lángot lehelek,

Hogy megremegjenek az ős hegyek,

Felettünk magasodó nagy falak,

Lábaink elé leomoljanak,

A múltamból én mindent, ami rossz,

Kivetek magamból és itt hagyok,

Egy új világként, mely most született,

Ott álljak veled pőrén, meztelen,

Tőled mást nem kérek, csak add magad,

És simítok testedre szárnyakat,

A kenyered minden nap én leszek,

Hordozom ereimben véredet.

Grigo Zoltán:Szavaim

A szívemben hordom kincseim,

Ez minden, mit neked adhatok,

Szerelemmel megírt szavaim,

A lelkemmel vésett mondatok.

Úgy óvtam én neked magamban

Ahogy barlang mélye a csendet,

Most téged is ide zártalak,

Magamnak én így őrizlek meg.

A szívemben, csend és béke van,

Hiába dúl ott kint a világ,

Ahol szeretet, ott élet van

És nem csak nyáron nyílik virág.

Van aki gyűjti az aranyat,

A pénzen vehető kincseket,

Én csak ezeket a szavakat,

Csak ezeket őrzöm meg neked.

Rásimogatom a szívedre,

Lázas homlokú szerelmemet,

Neked adom én most mindenem,

Neked adom az életemet.

Hogyha egyszer eldőlnek a fák,

Akkor majd meghal a szeretet,

Ha a földön arat a halál,

Szavaim életre keltenek.

Képzelet

Nevetnék a napsütéssel,

Szárnyalnék a képzelettel,

Körültáncolnám a Holdat,

Megcsókolnám csillagokat!

Elénekelném a villámlást,

Átölelném a gyanta-csendet,

Mosolyognék fenyőágnak,

Simogatnám álmos hajnalt.

Szabad lennék a kismadárral,

Sétálnék a fénysugárban,

Szállnék, lebegnék Föld felett,

Aludnék zöld gyöngy-tengeren...

Boldogan én nevetnék,

Tavaszban vidáman szaladnék,

Szeretnélek oly nagyon,

Csak mondd, hogy nem álmodom!

Amikor meg nem érdemlem,

Engem igazán akkor szeress,

Amikor bűnömet vétem,

Énrám igazán akkor nevess,

Amikor Lelkedet sértem,

Karoddal óvón akkor ölelj,

Amikor haragom érzem,

Akkor engedj igazán közel,

Amikor dühömet féled,

Szívem akkor vágy égőn Téged,

Távolodásom, ha érzed,

Láng akkor gyúl igazán Érted,

Amikor vérem túl heves,

Szíveddel féltőn akkor keress,

Mikor kegyelmem nem érzem,

Szükséged fájón ekkor tör rám,

Amikor meg nem érdemlem,

Szerelmed akkor kell igazán.

Koródi Sándor: Amikor meg nem érdemlem