Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

Juhász Gyula:

Emlék

A szálló évekkel

Sok minden megy el,

De a szív, a koldus,

Tovább énekel.

Mi remény volt régen,

Emlék ma csupán,

De legalább sírhatsz

Tűnt szépek után!

Ami emlék, szebb is,

Mint az, ami él,

Romok is ragyognak

Hűs hold fényinél!

ROMHÁNYI JÓZSEF:

FOCIMECCS

Huszonkét esztelen,

félmeztelen

egyén,

egymás hátán-hegyén

nyüzsög lenn a pályán.

Mások mája táján

taposnak,

és, ha elég laposnak

lát a bíró minden egyest,

megítél egy tizenegyest.

S mert a szegény feje tizenegyest kirótt,

a fele közönség átkozza a bírót!

De senki sem csendes a nagy embertömbből,

mert a másik fele harsány éljent bömböl.

Ezalatt a meccsen

néhány sípcsont reccsen,

szerteszét vér freccsen.

Fel sem veszi egy sem

a fetrengő játékost.

Fontosabb a játék most.

A vad középcsatár átgázol a bekken.

Úgy esik az össze, hogy csak meg se

nyekken,

azután a labdát megcélozza jól:

goóóóóóól!!!!

Egy alacsony néző, ki oda nem lát át,

ordítva paskolja a szomszédja hátát:

vegye le a kalapját,

mert szétverem alapját,

azt a kerek tököt!

S feje felé bökött.

Erre az:

Ó! Te gaz!

Engem sértegetni mersz-e?

– Persze –

Mind a ketten szólnak egy-két havernek:

– Gyertek, fiúk segíteni, ha vernek!

Jöttek is mind verekedni,

úgyis kezdtek berekedni.

Buzgón verekedtek, bíz’ nem voltak restek!

S időnként a gyepre elnyűtt testek estek.

De a két okozót

rejti már a bozót.

S merre egy rést leltek,

gyorsan elszeleltek.

A többit azután alig egy-két nappal,

a derék rendőrség verte szét kardlappal.

Le a kalappal!

Gámentzy Eduárd

Hazudni szépet

-Hazudj már valami szépet!

Elhiszem majd az egészet!

Legyen kert, s benne virágok,

Törpe is kell, meg óriások!

És te is legyél ott kérlek!

Ha hívlak hazudni szépet.

-Csak igazat ne!...Az fájna!

Tedd meg!.. Csak egyszer, utoljára..

Gámentzy Eduárd

Látod!?

Lopjál el egy percet

Minden nap magadnak,

Mikor nem figyelnek!

Mikor elaludtak

Azok, akik őrzik

Előled,… hogy ne tedd!

Akkor kell csinálni

Úgy, hogy észre se vedd

te sem, csak érezzed!

Valamit most kaptál,

Még ha úgy loptad is

Mégis megmarad már

Neked mindörökké!

Csak neked!… Nem másnak!

- Ha keresnék rajtad,

- Mondd, hogy nem is láttad!

Ebből a pár percből,

Lesznek majd az évek,

Amiről utólag

Azt mondhatod: "/Szépek

voltak!"/… és már bánod,

Hogy csak ennyit tettél

el magadnak… Látod!?

Kányádi Sándor:

Álmodó

Várost álmodtam ide én;

fölraktam, itt van: az enyém.

Utat álmodtam, kész az út;

fürkészem: milyen messze fut?

Fényről álmodtam: fény ragyog.

És álmodtam egy ablakot,

ahonnan majd a végtelen

tavaszi eget nézhetem.

Megvan végre az ablakom,

van szobám, ahol lakhatom,

van alázatos szőnyegem,

naponta többször ehetem.

Mi kell még – kérdik –, nem elég?

Örülök persze – szólanék,

de csak a fejem ingatom.

Állok némán – és álmodom.

Kapocsi Annamária:

Ami nincs

Voltam hajadon,

hajdan hatalom

voltam szerelem

gyengéd érzelem,

voltam feleség,

vagyok anya még

voltam szerető

lettem temető

vagyok hitetlen

vakon hirtelen

voltam hívő,

vagyok mint nő

ki volt, hogy naivan

hitte ami van

látta ami jött

s mindent ami köt,

voltam valami

lettem az ami

hajdan hatalom

voltam? tagadom

vagyok ami nincs

semmi ez a kincs.

Buda Ferenc: Ne rejtőzz el...

Ne rejtőzz el, úgyis látlak!

Rádcsukom a szempillámat.

Benn zörömbölsz a szívemben,

s elsimulsz a tenyeremben,

s elsimulsz az arcom bőrén,

mint vadvizen a verőfény.

Nagyon jó vagy, jó meleg vagy,

nagyon jó így, hogy velem vagy.

Mindenekben megtalállak,

s öröm markol meg, ha látlak.

Nézz rám, szólok a szemednek,

ne fuss el, nagyon szeretlek!

József Attila: Amit szívedbe rejtesz

Amit szívedbe rejtesz,

szemednek tárd ki azt;

amit szemeddel sejtesz,

szíveddel várd ki azt.

A szerelembe -- mondják --

belehal, aki él.

De úgy kell a boldogság,

mint egy falat kenyér.

S aki él, mind-mind gyermek

és anyaölbe vágy.

Ölnek, ha nem ölelnek --

a harctér nászi ágy.

Légy, mint a Nyolcvan Éves,

akit pusztítanak

a növekvők s míg vérez,

nemz millió fiat.

Már nincs benned a régen

talpadba tört tövis.

És most szívedből szépen

kihull halálod is.

Amit szemeddel sejtesz,

kezeddel fogd meg azt.

Akit szívedbe rejtesz,

öld, vagy csókold meg azt!

Csukás István: Ülj ide mellém

Ülj ide mellém s nézzük együtt

az utat, mely hozzád vezetett.

Ne törődj most a kitérőkkel,

én is úgy jöttem, ahogy lehetett.

Hol van már, aki kérdezett,

és hol van már az a felelet,

leolvasztotta a Nap

a hátamra fagyott teleket.

Zötyögtette a szívem, de most szeretem

az utat, mely hozzád vezetett.

Váci Mihály: Ha elhagynál...

Ha elhagynál engemet, - jobban

mi fájna?

hiányod, vagy a szív megdobbant

magánya?

A csalódás kínjától félek,

vagy féltlek?

Szerelmünket szeretem jobban,

vagy Téged?

Pilinszky János: Azt hiszem

Azt hiszem, hogy szeretlek;

lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.

De láthatod, az istenek,

a por, meg az idő

mégis oly súlyos buckákat emel

közéd-közém,

hogy olykor elfog a

szeretet tériszonya és

kicsinyes aggodalma.

Ilyenkor ágyba bújva félek,

mint a természet éjfél idején,

hangtalanúl és jelzés nélkül.

Azután

újra hiszem, hogy összetartozunk,

hogy kezemet kezedbe tettem...

Radnóti Miklós: Két karodban

Két karodban ringatózom

csöndesen.

Két karomban ringatózol

csöndesen.

Két karodban gyermek vagyok

hallgatag.

Két karomban gyermek vagy te

hallgatlak.

Két karodban átölelsz te

ha félek.

Két karommal átölellek

s nem félek.

Két karodban nem ijeszt majd

a halál nagy

csöndje sem.

Két karodban a halálon,

mint egy álmon

átesem.

A kémény és a fa barátsága.

A távolban egy gyönyörű fa áll,

fázik, reszket szegény,

hisz ágai zúzmarától fehérek,

de felmelegedésre nincs remény.

Nem messze a didergő fától

egy piros tetős ház tetején,

olvadozó melegségében pompázik

egy füstölgő kémény.

Észreveszi a védtelen fát,

hogy mennyire fázik,

megsajnálja szegényt,

s reá meleg füstöt sugárzik.

Tetszik ez a fának,

ágai a fagytól felengednek,

s emígyen szól a kedves kéménynek:

"-Jól esik a meleged te kémény tudod-e?

Cirógatja ágaimat, simogat,

s hozzád egyre közelebb csalogat, hívogat.

Közelséged, melegséged álmot hoz a szememre,

de te csak fújd meleg füstöd, reszkető testemre !

/-s ahogy a fa ezeket a szavakat suttogta,

mély álomba merült./

Ez idő alatt a kis házikóban,

melyen kéményünk állott boldogan,

megrakták a tüzet, s ettől a füst

egyre sűrűbb, és sötétebb lett.

Meg sem gondolva a kémény

alvó kis barátjára, csak fújta,

fújta a füstöt, a nagy igyekezetben

még azt sem hallotta, hogy gomolygó

füstjétől a fa köhögött, prüszkölt.

"-Édes kéményem! - kiáltott a fa -

kérlek ne fújd rám füstödet,

mert már nem cirógat, nem ártatlan,

csúnya, sűrű, fullasztó lett,

mint a legzordabb katlan.

Ne haragudj rám ezért,

s füstödet fújd inkább az égre!

Maradjunk barátok!"- kérlelte a fa,

s könny szökött a szemébe.

A kémény csak állt megmerevedve,

lehorgasztotta a fejét:

"- Megint elrontottam mindent!" - szipogta,

s kinyújtotta remegő kezét.

Összerezzent, mikor tenyerében

érezte a fának könnyező ágát,

szerette volna füstjével megcirógatni,

de visszafogta "mérgező" vágyát.

Ám amikor eljött a Tavasz boldog lett,

mert a fa ágán megjelent az első virág,

s odakiáltotta önfeledten neki:

"- Szeretlek, míg a világ !"

Köztudott, hogy a kémény füstje

környezetére káros,

épp ezért csodálta

barátságukat az egész város !!!

Ezen nincs mit keresni.

József Attila: Szerelem ez?

"Ott benn tünemények suhognak,

lámpás éjszakában ragyognak,

a színek fémessé szépülnek,

szavakból paloták épülnek."

(Weöres Sándor)

Fodor Ákos

Egy Pilinszky-dallam

Mikor már csaknem elveszek:

hiányod megfogalmaz.

Két gyengeség beleremeg,

kettejük mily hatalmas!

Lehetetlenségünk ragyog!

Nincs szem, mely belenézhet.

Taglalhatatlan állapot

- nem része az egésznek.

Nincs időnk. Nincs történetünk.

S mi nincs, az múlhatatlan.

Nem ismerünk erényt, se bűnt

az Örök Pillanatban.

Csorba Piroska: Mesélj rólam

Mesélj anya,

milyen voltam,

amikor még kicsi voltam?

Az öledbe hogyan bújtam,

és tehozzád hogyan szóltam

amikor nem volt beszédem?

Honnan tudtad mit kívánok?

Megmutattam a kezemmel?

Mesélj rólam,

Hogy szerettél?

Engem is karodba vettél?

Meleg tejeddel etettél,

akárcsak a testvéremet?

Gyönyörködtél akkor bennem,

úgy neveztél: kicsi lelkem?

És amikor

még nem voltam,

a hasadban rugdalóztam,

tudtad-e, hogy milyen leszek,

milyen szépen énekelek?

Sejtetted, hogy kislány (fiú) leszek?

Mesélj anya!

Mesélj rólam.

milyen lettem, amikor már

megszülettem?

Sokat sírtam, vagy nevettem?

Tényleg nem volt egy fogam sem?

- Ha én nem lettem volna,

akkor is szerettél volna?

MAI GYERMEK HÁLÁJA

Balog Miklós

Mi csak a mesékből tudjuk, mi a szükség,

Mert a valóságban sosem éheztünk még.

Ruhánk, cipőnk mindig volt, amennyi kellett,

Sosem fagyoskodtunk hideg kályha mellett.

De jó, hogy ez így van! Legyen hála érte

Korunknak, mely a jót ránk ily bőven mérte!

Mégis akkor lennénk igazán hálásak,

Ha sosem éreznénk magunkat árváknak.

Szüleinktől csak ezt halljuk, mi gyerekek:

„megint nem érünk rá játszani veletek,

mert pénzt kell keresnünk autóra, lakásra,

új bútorra, tengerparti utazásra,

no meg játékokra, meséskönyvekre!”

Elhisszük, hogy jó ez, szükség van minderre.

Mégis jobban tudnánk örülni mi annak,

Amikor szüleink nekünk i d ő t adnak.

Időt az övékből, és türelmet hozzánk,

Jobb ez nekünk, mintha a pénzüket hozzák.

Akkor lennénk tehát igazán hálásak,

Ha ilyen alapja lehetne hálánknak.

Jobban felfigyelnénk akkor az Istenre,

Akinek Jézusban ránk is volt ideje.

Jobban hinnénk akkor, hogy nagy jövő vár ránk,

S mindezért akkor lesz igazi a hálánk..

AKINEK ANYJA VAN :

Oh gyermekek, akinek anyja van

Vígan dalolhat, élhet boldogan.

Áldva ejtse ki mindig a nevét,

És csókolja meg áldott jó kezét.

Ha felzokogsz szomorú éjjelen,

Ő rád hajol: miért sírsz gyermekem?

Könnyezik, ha könnyes a szemed,

S ha öröm ér Ő is örül veled.

De az árvára vajon ki vigyáz?

Ha téli estén üres lesz a ház,

És ha beteg, kis ágyánál ki van?

Ki kérdi tőle: Hol fáj kisfiam?

Kitől kérdezze, ha itt a tél

Édesanyám, ma mért nincs kenyér?

Ki marad velem itthon délután?

Ki varrja be, ha rongyos a ruhám?

Az árva vajon kinek kesereg?

Ma bántottak rossz utcagyerekek,

Bármit kérdez rá senki se felel.

Jaj Istenem: Anyám miért vitted el?

Oh gyermekek, akinek anyja van

Mindig dalolhat, élhet boldogan,

Áldva ejtse ki mindig a nevét,

És csókolja meg áldott jó kezét.

(Ismeretlen író )

Anya kérlek...

Életed percei serényen peregnek,

Nem törődsz vele, száma tömérdek.

Mintha a tieid nem közte lennének,

Vársz egyre, remélve új eseményeket.

S egyszer csak gyermeked már nem gyermek,

Ne babusgass annyit anya, kérlek!

Pedig ehhez szoktam, kis kéz nyúlt felém,

Itt vagy anya? Gyere egy kicsit mellém.

Hol a cumim? a macim? A zsepim?

Rosszat álmodtam, dörög és villámlik,

Maradj itt, mert akkor, a rossz elmúlik.

Kérlek anya, babusgass egy kicsit!

Máskor iskolából haza jövet,

Panaszkodtál, fáj a torkod s a fejed,

Lázas szemeid bágyadtan néztek fel rám,

Ugye meggyógyulok Édesanyám?

Ha fogom a kezed, az engem gyógyít,

Kérlek anya, babusgass egy kicsit!

Kamaszkorod összekuszált perceiben,

Kételkedtél az anyai szeretetben.

Néha úgy gondoltad, örökbe fogadtalak,

Ugye ez nem igaz? Én a tied vagyok?!

Lested „igen” válaszom, mely felvidít,

Kérlek anya, babusgass egy kicsit!

Talán az érettségi napjára is emlékszel még,

Biztató szavakat papírra raktam ki eléd,

Végig a lépcsőn, hogy míg a földszintre érsz,

Nőjön benned titáni erő és „zseniális” ész,

Hatott a varázs, széles mosollyal közölted,

Megy ez nekem anya, ez ötös, az, négyes!

Mert én reggeltől őriztem vizsgáid perceit,

Szeretlek anya, szeretlek, míg élek!

Babusgass egy kicsit, kérlek!

S aztán, egy pár, nehéz éven át,

Felváltva jártad a főiskolát, Angliát.

De, tudtad, akár az élet, akár az iskola,

Eléd gátat emelő, leküzdendő vizsga,

Nincs emberi erő, ami téged megállít,

Gyere mellém egy kicsit, s bátoríts!

Anya kérlek, babusgass még egy kicsit!

Felnőttél, megalkottad egyéniséged,

Magasra ívelő szárnyaid nőttek,

Ne hagyd soha, hogy elgyengüljenek.

Szeld hát vele bátran, az élet egét,

Feléd tárulnak a babusgató kezek,……

Ne babusgass annyit, anya, kérlek!

Rendben, hát magam visszafogom,

Üres maradt, az egykor mozgalmas otthon.

A kezek megmaradtak, bár öregek,

De mindig készek babusgatni téged.

Megtörténhet, hogy rideg veled az élet,

Csak egyszer simogass még, anya, kérlek!

Palocsay Erzsébet

Végh Mónika Kitti: Vannak gondolatok...

Vannak gondolatok, melyek nem hagynak nyugodni,

Vannak érzések, melyeket nem tudok feledni.

Bár csak gondolatban, de játszom a képekkel, hisz oly sok jó van az életben mi téged és engem érdekel.

Gondolok a testedre, mely hatalmába kerít

Gondolok egy csókodra mely érzelmekkel telít.

Tiszta érzések, melyekkel rád gondolok,

Félek, hogy élni nélkülük nem tudok.

Így amíg csak tehetem neked adom szívemet,

És kihasználok mindent amit csak veled tehetek.

Móra Ferenc - A szív

¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤

A szív a legfurcsább csavargó,

Vigyázzatok reá nagyon!

A megszokás halála néki,

De mindig kész van útra kélni,

Ha nyílik rája alkalom.

A szív a legfurcsább csavargó,

A tolvaj-utat kedveli,

Hiába tiltja tilalomfa,

Nem hajt veszélyre, tilalomra,

Még vakmerőbben megy neki.

A szív a legfurcsább csavargó,

Minden lépése új talány:

Onnan szalad, hol rája várnak,

S hívatlanul oson be másnap

Pár ragyogó szem ablakán.

A szív a legfurcsább csavargó,

Ne bánjatok durván vele!

Mert ahonnan elűzték egyszer,

Hívhatják vissza bár ezerszer,

Nem látják többet sohase.

A szív a legfurcsább csavargó -

Dölyfös kacajjal elszalad,

Hogy megalázva, elgyötörve

Vissza lopodzék a küszöbre,

Hol csupa dacból megszakad.

Weöres Sándor

Ha nézem a világot

Ha nézem a világot,

A világ visszanéz,

Azt mondom, összevisszaság,

Ő feleli, teljes egész.

Azt mondom, csupa valótlan,

A semmiség ragyog,

Ő feleli, nézz meg jobban,

A valóság én vagyok.

Azt mondom, merő idegenség,

Sok átsuhanó tünemény,

Ő feleli, nézz a tükörbe,

Amit ott látsz, az vagyok én.

Wass Albert - Mert szeretlek nagyon

Könnycsepp a szempilládon este:

én vagyok.

És én vagyok az a kíváncsi csillag,

mely rád kacsingat

és rád ragyog.

A csók, a csókod, az is én vagyok.

Végigálmodom az álmodat,

ölelésedben én epedek el,

csak én tudom minden kis titkodat.

A kulcs vagyok,

mely szíved rejtett zárjait kinyitja,

s a nyíl vagyok, amely sivítva

holttá sebzi vágyad madarát.

A dal vagyok, mely belőled zokog

holt mámorok tört ívén át az éjbe:

s én vagyok az a sápadtság, amit

éjfél után, ha bálból jössz haza,

rád lehel a sarki lámpa fénye.

Őri István – Döbbenés

Néha rádöbbenek, hogy

bármikor elveszthetlek

s arra, hogy nem elég

ha csak egyszer mondom,

hogy szeretlek.

Hogy bármikor történhet Veled

vagy velem valami,

hogy milyen jó hangodat hallani.

Arra, hogy milyen nehéz

néha őszintének lenni

és milyen könnyű

egy szóval megbántottá tenni.

Hogy meg kell mondani

ha valami fáj,

arra, hogy mindent tönkretehet

egy összeszorított száj.

Hogy túl rövid az élet

arra, hogy veszekedjünk

s, hogy mindig csak

jobb sorsot reméljünk.

Arra, hogy mindig kell,

hogy legyen erőnk arra,

hogy nevessünk

s mindig kell idő arra,

hogy szeressünk.

Hervay Gizella –

Annyira kellesz, hogy - látod -

megtanultam hallgatni érted,

annyira kellesz, hogy

álmaimból könnyedén kilépek,

annyira kellesz,

hogy téged kereslek, nem a szerelmet,

gondolataidba vegyültem,

mint anyja könnyeibe a gyermek.