Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)
Li Sang-jin
A névtelen kedvesnek
Azt mondtad, eljössz s nem vagy itt, nincs semmi jel se
fent, se lent,
tornyod körül csak a fakó késői holdsugár dereng.
Sírok teérted hangosan, de mégsem ébredsz a szobán,
kusza leveled olvasom, de a tintája halovány.
...Jégmadár-tollal ékített lámpádba kék a gyertyafény,
bagollyal hímzett függönyöd lágy illatot röpít felém.
De jaj, az Elvarázsolt Hegy kegyetlen és határtalan,
én itt vagyok, te messze túl, köztünk tízezer szikla van.
Paudits Zoltán
A szerelem
A szerelem, csak egy szó,
a szerelem fáj, és mégis jó.
A szerelem élet és halál,
eltaszít magától, de mindig visszavár,
lelkembe túr, felborzolja,
majd megfésüli újra, és újra.
A szerelem csöndes, szerény,
gazdag, és koldusszegény,
nélküle kihalt, üres minden,
s fáj nagyon, hogyha nincsen...
Paudits Zoltán
Az álom majd befogad
Az álom majd befogad,
elolvadok benne,
kapaszkodom a fénybe
és a szerelembe,
kapaszkodom egy régi
bennem égő vágyba,
a folyton megszülető
lázas éjszakába.
Az álom majd befogad,
szeretőnek választ,
és majd gyermekünk fogan,
ki engem is feltámaszt.
Weöres Sándor:
Ha nézem a világot
Ha nézem a világot,
A világ visszanéz,
Azt mondom, összevisszaság,
Ő feleli, teljes egész.
Azt mondom, csupa valótlan,
A semmiség ragyog,
Ő feleli, nézz meg jobban,
A valóság én vagyok.
Azt mondom, merő idegenség,
Sok átsuhanó tünemény,
Ő feleli, nézz a tükörbe,
Amit ott látsz, az vagyok én.
Cso Gi Cson :
A patakkal beszélgetek
Fehér sziklán ülök a völgy felett,
s a patakkal beszélgetek.
A víz úgy suhan a köveken át,
selymesen, puhán, mint a fellegek,
s oly súlytalan, hogy szinte már lebeg...
Fodroz, iramlik, árad cseppre csepp,
a völgy hosszán, lejtős sziklákon át,
nappal meg éjjel, tovább és tovább...
Az útja még nehéz és meredek,
de ő csak mesél, csacsog és nevet,
s vígan, fürgén szeli át a hegyet...
Ó, te tiszta, áttetsző, kis patak,
hadd nézzelek még, hadd csodáljalak!
Tovasuhansz a fehér falakon,
s ezer szilánkokra osztod önmagad,
ezer tükör-szilánkra, mint a nap!
Dalolsz, dalolsz, tündöklőn, szabadon,
s dalomba ömlik a te éneked...
Egyek vagyunk, s nincs bennem semmi más,
csak árnytalan, nem-szűnő ragyogás!
Fehér sziklán ülök a völgy felett,
s a patakkal beszélgetek...
Osztás után
A kártya ki van osztva. Reszketünk,
Észak, Kelet, Nyugat és Dél kezében,
bubik, királyok, dámák jelmezében
s szótlanul várjuk, mit tesz végzetünk.
Ki vagyunk osztva. Megvan helyzetünk.
Mit tehetnénk a szabály ellenében?!
Mint mozdulatlan csillagok az égen,
változhatatlan rajzunk, jellemünk.
Vörösek és feketék, vérben, gyászban,
fényesre lakkozottan, lámpalázban
így kell kinek-kinek sorsára várni,
hogy boldogságunkat, mit rejt szerelmünk,
a gyönyörű sikert, mely megvan bennünk,
ki tudja-e a végzet licitálni.
József Attila
Kék rózsák kertje
Csodáknak kertjében jártam,
Hej de sok rózsafát láttam.
Gondoltam, szakítok néked,
Vöröset, fehéret, kéket...
Ámde, mily hamvas a sárga,
Aranyló szirmát kitárja.
Rózsaszín illata bódít,
Gyönyörű hölgyeket hódít.
Tépek egy vöröset néked,
Ennyire imádlak téged.
Fehéret, mert tiszta a szíved,
Én vagyok legnagyobb híved!
És szakítok kék rózsaszálat,
Üzenet gyanánt lesz nálad.
Mert ennyire csodás vagy nekem,
Kék a menny és kék a szerelem.
Kék rózsák kertjében járok,
Csodás, kék rózsafát látok.
De nincs szebb rózsaszál nálad,
Legjobban téged csodállak...!
"(. . . )Tán nem is voltam fiatal
És nem jött soha diadal,
Halálos volt a szerelem
Utódom sem lesz már nekem
És mégis, mégis jó dolog
Hogy élek és hogy dúdolok;
Magányos lelkem égre néz
És megszépül a szenvedés
Az égen örök csillagok,
Fényesek és fiatalok,
A földön is ifjú szemek:
Még egy ideig nem megyek. "
(Juhász Gyula - Még Maradok)
A Tisza partján él egy özvegyasszony;
Szeméből könnyet egyet se fakasszon
A nyomorúság, a gond és a bánat:
Ó áldd meg Isten, édes jó anyámat!
A Tisza partján él egy özvegyasszony. . .
Tudom, hogy bút hoz néki minden alkony,
Mert ő a jóság, szenvedés, a bánat:
Holtig siratja édes jó apámat!
Juhász Gyula:
ŐSZ
Opálos színei bágyadt ködében
Leszáll reám a kora alkonyat,
Kései tűzrózsák nyílnak a réten
S az égen a mély csöndesség fogad.
Nagy topolyafák gallya hullong gyéren
És sötétben hallgat a tó
S a kolomp úgy méláz a lomha légben,
Mint altató.
Hűs szele húz át az ősznek a réten,
Fázik a lelkem, érzi a deret,
Keresnék valamit a messzeségben,
Kihunyt fényt, elnémult üzenetet...
Oly hirtelen borult az est fölébem
S az ősz oly gyorsan rám talált,
Úgy állok itt a hervadó vidéken,
Mint a topolyafák.
Láss velem...
Szerettem volna, hogy láss velem,
lebbentse fátylát száz titok,
tükörként láthasd két szememben
amit én benned láthatok.
Butaság! mondtad, s felkacagtál,
nincs bennem semmi érdekes!
Nevettél, csak tekinteted lett
valahogy furcsán fényesebb...
Kormányos Sándor
Anna Ahmatova
A szerelem
Hol mint kígyó, lopakodik,
bűvöl-bájol, szívünkbe surran,
hol szelíd galamb, napokig
burukkol fehér ablakunkban,
violaillatként repül,
vagy csillanó szép jégciráda…
De vezet rendületlenül,
egy nyugtalan, nehéz világba.
Hegedű húrján sír-nevet…
S a szíved elszorulva dobban,
ha hirtelen fölismered
egy először látott mosolyban.
A szívem hoztam el. Csinálj vele
Amit akarsz. Én nem tudok mást tenni
És nem fáj nekem semmi, semmi, semmi,
Csak a karom, mert nem öleltelek.
Oly fényes az még, mint új lakkcipő
És lábod biggyedt vonalára szabták,
De ruganyos, mint fürge gumi-labdák
És mint a spongya, mely tengerbe' nő.
Két fájó karral nyújtom mostan néked
És fáradt barna szóval arra kérlek:
Ha eltiporsz is füvet, harmatost,
Ha elkopott a lakktopánka egyszer
S ki megfoltozza, nem terem oly mester,
Az utcasárba akkor se taposd...
(József Attila: Az én ajándékom)
Örökkön-örökké
Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz,
maradék szemérmem némasága ez,
úgyse hallanád meg, hangot ha adok,
sűrü panaszommal jobb ha hallgatok.
Tűrök és törődöm engedékenyen:
mint Izsák az atyját, én se kérdezem,
mivégre sanyargatsz, teszem szótalan,
szófogadó szolga, ami hátra van.
Keserüségemre úgy sincs felelet:
minek adtál ennem, ha nem eleget?
miért vakitottál annyi nappalon,
ha már ragyogásod nem lehet napom?
Halálom után majd örök öleden,
fölpanaszlom akkor, mit tettél velem,
karjaid közt végre kisírom magam,
csillapíthatatlan sírok hangosan!
Sohase szerettél, nem volt pillanat,
ennem is ha adtál, soha magadat,
örökkön-örökké sírok amiért
annyit dideregtem érted, magamért!
Végeérhetetlen zokogok veled,
ahogy szoritásod egyre hevesebb,
ahogy ölelésem egyre szorosabb,
egyre boldogabb és boldogtalanabb.
Pilinszky János
:) :)
...elmaratam,mert nem vettem észre a beírásodat...sajna :)
Húsz év múlva
Vajda János
Mint a Montblanc csucsán a jég,
Minek nem árt se nap, se szél,
Csöndes szívem, többé nem ég;
Nem bántja újabb szenvedély.
Körültem csillagmiriád
Versenyt kacérkodik, ragyog,
Fejemre szórja sugarát;
Azért még föl nem olvadok.
De néha csöndes éjszakán
Elálmodozva, egyedül -
Mult ifjuság tündér taván
Hattyúi képed fölmerül.
És ekkor még szivem kigyúl,
Mint hosszu téli éjjelen
Montblanc örök hava, ha túl
A fölkelő nap megjelen...
VERS RÓLAD!
Egyszer, nagyon-nagyon régen,
amikor az Isten egy pillantásra
megálmodta a világot,
igen, pont abban a pillanatban Rád
is gondolt.
És elmosolyodott.
Örült neked.
Az Isten, már akkor hallotta
az összes gyermekkori
gügyögésedet;
látta az első bizonytalan lépéseidet
a fűben,
és az első "a" betűt amit
belerajzoltál az elemista füzet
csíkjaiba.
Isten tovább mosolygott,
és szívesen nézett téged.
Ő már akkor előre látta
a durcás sértődéseidet,
a toporzékolós kiabálásodat,
a barátaid melletti kiállásodat,
az első szerelmes pillantásodat...
Minden percedet előre látta,
hallotta, érezte és értette.
És minden perced szépségéért előre
lelkesedett.
Az Isten jól megfigyelt téged.
Megnézte a kezed, a vállad és a
lábaidat.
Megnézte hátad ívét, gerinced
vonalát, csigolyáid alakját és
erejét.
Ebben az ősrégi teremtő pillanatban,
őszinte szeretetből teremtett
neked egy pont a hátadhoz illő,
keresztet.
Amilyet senki másnak nem
adott.
Rád nézett az
Isten, és tetszettél neki a
kereszteddel.
Örömmel látta,
hogy mindaz amit alkotott jó.
Búcsúzóul, amikor még egy röpke mosoly erejéig
visszapillantott rád,
megerősítette a lábadat, hogy
könnyebben vidd a
kereszted.
Arra gondolt, hogy ha majd eljön az
idő és világra jössz,
akkor szívesen segít majd Neked,
ha kéred.
Mert ezalatt a teremtő pillanat alatt még jobban
megszeretett a kereszteddel együtt.
W.H. Auden: Temető blues
Állj meg óra, hallgass telefon!
Kutya, ne örvendj ízes csontokon!
Csendet most zongora, s puffogó dobok!
Hozzák a koporsót - jöjjetek gyászolók.
Szálljon az égre a gép, és sírja el ott,
Vésse az égre a hírt: Ő halott.
Fehér galambnyakat gyászszalag övezzen,
A rendőr is fekete kesztyűt viseljen.
Ő volt észak, dél, kelet és nyugat,
A dolgos munkahét, pihenő vasárnap,
Éjjelem, nappalom, szavam és énekem.
Hittem, örök a szerelem. Tévedtem.
Nem kell már a csillag, kinek ragyog?
Oltsátok ki a holdat, takarjátok el a napot!
Kiszáradhat az óceán, elpusztulhat az erdő.
Úgysem hoz már semmi jót a jövendő.
..és képzeld el, hogy ezt egy 12 év körüli kislány könnyek között szavalta el, ott a kopjafák között..
Háát olyan nehéz csöndet még nem hallottam!!!