Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

Szabadi Lívia: Döntések

Az út utánad, s előtted egyaránt szalad,

az élet csak előre, hátra sose halad.

A múlt ösvényein tekeregned de kár,

mert jelenedben mindig jövőd titka vár!

A szádba sült galamb magától nem repül,

a korsó kútról haza magától nem kerül,

a léted lelkedben jelent egész életet,

a világ forgásában csak egy lélegzetet.

Hinni hittel, tenni mindig csak tettel lehet,

hisz kaptál Istentől sorsot, egy röpke életet.

Végtelen időben a lét porszemnyi lehelet,

de rajtad áll, hogy hozod meg a döntéseket!

Múltad állóvizéről a hajó már kifutott,

s halad a cél felé, tudd meddig jutott...

mert az élet tengerén sok ugyan a hajó,

de kevés az olyan hely, ami kikötésre jó!

Szabadi Lívia: Kereslek...

Hajnal hulló harmatában,

Csillagfényes éjszakában,

Hullám törte tó tükrében,

Havas tájban, hóesésben,

Napsugarak melegében,

Árnyas fának levelében,

Vágyak sűrű erdejében,

Álmaimnak tengerében,

Madárdalos reggelekben,

Bíborvörös szerelemben,

Életemben, s életedben...

Megleltelek a szívemben!

Szabadi Lívia: Lényeg

Az élet olykor nagy gond,

de mindig igazat mond...

ha nem találod helyed,

felrázza bolond fejed,

ad egy pofont neked

és megmutatja, hogy

lehet tűz vagy ép jég,

szíved súgja mit lépj,

hogy itt vagy máshol

vagy a világon bárhol,

de megtalálod helyed,

s azt, ki szívből szeret!

Te vagy saját igazad,

mutasd meg magad!

És végül megérted...

Nincs rossz vagy jó,

csak néha egy szó,

ami ront vagy segít

vagy jókedvre derít,

mert itt vagy máshol,

vagy a világon bárhol

megérted a lényeget:

Te irányítod az életed!

Isten, hit, reménység segítse utadat,

szeretet érlelje benned a szavakat,

életed rajtad áll, találd meg önmagad!

Ma elmosogattam éppen este nyolcra,

Rakosgatom fel a bögréket a polcra.

Kettő van fületlen, de elölről szépek,

Egészen olyanok, mint a többi épek.

Csak a fületlen részt hátulra kell tenni,

S nem kell azt a hibát úgy szemügyre venni!

Mert hiszen töretlen használhatóságuk,

És csak szépséghiba ez a kis hibájuk.

Most az jut eszembe: sok felebarátom,

Hogyha képletesen fületleneknek látom,

Úgy teszem-e őket életem polcára,

Hogy ne lássak mindig arra a hibára?

Hanem csak a szépre, hanem csak a jóra,

Mert csak ha így térek egykor nyugovóra,

Akkor tesz el úgy az igazságos Isten,

Ahogy a bögréket rakosgattam itten:

A mennyei polcra nagyirgalmú szemmel,

Hátrafelé az én letörött fülemmel.

(Máriássyné Szemere Katinka: A fületlen bögre)

Várnai Zseni:Úgy megnőttél

Amikor még piciny voltál,

olyan nagyon enyém voltál,

engem ettél, engem ittál,

rám nevettél, nekem ríttál.

Mikor később nagyobb lettél,

mindig messzebb, messzebb mentél,

először csak a kiskertbe,

aztán a nagy idegenbe.

Ha itt vagy is, csak elnézel

akkor is nem engem érzel,

nem anyádat, nem apádat,

valami más csillagtájat.

Úgy megnőttél, szinte félek,

már a válladig sem érek,

alig-alig hihetem már,

hogy ölbéli bubám voltál.

Én voltam-e óriási,

vagy Te lehettél parányi?

Sosem voltál nehéz nékem,

nem éreztem gyöngeségem.

Melletted most kicsiny lettem,

ágaskodik hát a lelkem,

nőni akar, hogy elérjen,

homlokodig hogy felérjen.

Húzol engem TE fölfelé,

mint a napfény maga felé,

fát, virágot, lombos ágat-

fölemeled az anyádat

Elekes Ferenc: Sorsnak nevezi

Az ember jár-kél gyanútlanul,

meghall és meglát dolgokat,

megbotlik, s nem tanul.

Az ember olykor számotvet s keresztet,

ha van benne Isten,

az ember visszanéz, s lám,

ahányszor győzött, annyiszor vesztett.

Értelmét kutatja szónak, tettnek,

társakat keres, s ha befogadják,

úgy él akkor is, mint a kivetettek.

Az ember hányódik,

tegnap ott, ma itt,

az ember gyáván sorsnak nevezi

gyarlóságait.

Devecseri Gábor: Ha elmész

Ha elmész, ne mondd azt, hogy „Elmegyek.”,

még azt se, hogy „Megyek, de visszajövök.”,

csak „Visszajövök.”. Azt az undokságot,

hogy közben elmész, ebből is tudom.

Lásd, a temetők kapuján

ízlésesen, és a közbeeső

halálra való minden célzás nélkül

csak ennyi áll: „Feltámadunk”.

Czuczor Gergely: Sóhajtás a távolba

Susogna az erdő,

ha szellőcske szállna,

volna szép galambom,

csak messze ne járna.

Távol van ő, távol,

bár közelebb volna,

hogy könnyem annyiszor

utána ne folyna.

Fölülről folydogál

a Duna lefelé,

én visszasóhajtok

szép galambom felé.

Sóhajtok, epedek,

tán enyhül kebelem,

vagy hiú képzelet,

csak te játszol velem?

Ámde ha játszol is,

csak vigasztald szívem,

ha nincs is úgy, csak mondd,

hogy szeret ő híven.

1830

Bella István: Most csak

Most csak melléd fekszem és nézlek,

de nem szememmel, nézlek a számmal,

nézlek bőrömmel, kezemmel,

nézlek kigyúló szempillámmal.

Vakok látnak úgy, ahogy én nézlek.

A föld az eget így betűzi.

Így tapogatják világtalan fények

csillagok borzongó betűit.

Saját vers:)

Ha csak arra gondolhatok,

Hogy életemben van egy csoda,

Ha csak arra gondolhatok,

Hogy életem csodája, az Te vagy.

Hogy miért, hogy miért éppen te?

Nem tudom a választ, de nem is keresem,

Mert, elég a tudat, és a képzelet,

Hogy téged választott kicsiny szívem.

Ha egyszer se fog szíved viszont érezni,

Ha egyszer se fog szemeid felém szikrázni,

Akkor is megérte, akkor sem bánom,

Bármit tettem, vagy harcoltam érted, e világon.

S nyugodt akkor is a lelkem,

Ha lehunyom fáradt, gyönge szemeimet,

Mert előttem látlak, érezlek...

Ilyenkor csak te vagy, s semmi sem létezhet.

Baranyi Ferenc: Mindkettő emberül

Szeretlek. Tőlem el ne várd

szokott módját a széptevésnek,

téged aláznának meg a

bókká butított esküvések,

mért mondjam: csodaszép a szád,

mikor csak oly szép, mint az átlag,

te is tudod: az úgyse vagy,

akinek vágyra gyúlva látlak.

Egérfogáshoz épp elég

egy csöpp szalonna – macska sem kell,

cincogó lányokat szokás

lábról levenni közhelyekkel,

az ő receptjük ismerős:

célzás ruhára, hajra, gyengéd

figyelmességek közt nehány

jól időzített szemtelenség -

ez csapda csak s nem taktika,

nem bámulat, de szánalom kél

az áldozat iránt, kiért

fölös hűhó a macskafortély,

mikor csak bársony bőrödért,

s csodás ívű szádért dícsérlek:

arcod ne fesse hálapír,

Inkább haragpiros önérzet.

Tedd, hogy remek melled mögött

bonyolult szívedig találjak,

s ha szíved méltónak ítél,

fizesse értem meg az árat,

nászunk legyen ellenfelek

vívás utáni kézfogása,

egymás próbáját miután

mindkettő emberül kiállta,

amikor már nem érdekes

ki nyert, vesztett, hol több a sebfolt,

amikor csak egy lelkesít:

kettőnkhöz méltó küzdelem volt.

1963

Baranyi Ferenc: Mulasztás

Nem csókoltalak szájon. Még át se fogtalak.

Kezed se volt kezemben. S jártunk a fák alatt.

Vártad, hogy én, a férfi, derékon kaplak és

magad megadni késztet a férfiölelés.

A támadásra vártál, hogy megadhasd magad.

De mindhiába vártál. Meg nem támadtalak.

Én nem tudom, de nékem oly szép az út a csókig!

Mikor csípődre még csak a képzelet fonódik,

mikor számban csupán még jövendő íz zamatja

édesíti a nyálat, indít meleg szavakra!

Jobb az ajándék-várás, mint maga az ajándék.

Majd holnap megcsókollak. Majd holnap este. Várj még!

Baranyi Ferenc: Egyszer majd minden összeköt

Ölelésünkben összeér:

talán a szív, talán a vér.

Az éjszakában összeköt:

talán a fény, talán a köd.

Mi hát – mi egybetart – lánc?

Talán szeretsz. Tán csak kivánsz.

Mindegy. Most hozzám tartozol.

S enyém leszel valamikor.

Egyszer majd minden összeköt:

a szív, a fény – a vér, a köd.

Baranyi Ferenc: Vallomás

Belátom, nincs menekvés. Veled kell végigélnem

- ha van még – hátralévő harminc vagy negyven évem,

s ez nem beletörődés. Törvény, mit – félredobván

hűlt viszonyok receptjét – létezésed szabott rám,

kenyérhéj vagy, mit éhes vándor szorít a zsebben:

kevés és íze-vesztett – de nélkülözhetetlen.

Miért léptél be orvul szeretteim sorába?

Szükségem úgy tapad rád, mint kisdedként anyámra,

ó, lennél már közömbös! Elválnánk, mint sokezren

teszik e kontinensnyi érzelmi jégveremben,

akadna magyarázat: a költő szárnyalását

ódon kalitba zárja kicsinyes monogámság…

Nem a közös nyomorral kiböjtölt kedves otthon

ölel panel-falával, hogy véled összefonjon,

nem kényelem bilincsel, meleg fészek-közösség,

miért a csontig ázott madár felejti röptét,

nem is hála láncol, miért esett koromban

szegődtél életemhez, amikor senki voltam,

és nem a megszokás tart, amely lázadni pattant

idegeket csitítva nem vállal már szokatlant,

s a meglevő csekélyért – mit marka bizton érez -

a többnek csöpp esélyét gyáván feladni képes.

Beléptél – mit tehetnék? – szeretteim sorába,

anyámmal és húgommal egy sorban állsz – hiába,

ezernyi összenőtt szál kötöz az életemhez,

mégsem merném mesélni olykor susogva: Kedves,

megint beleszerettem egy röpkevágyú lányba,

haja akár a tűzláng, gazellaláb a lába -

mert már az ösztönökben szavam bátortalan kong,

mert bűn ma még alázni baráti szóval asszonyt,

szokásból sem viselnéd. Mégha rosszul sem esne,

törvénysértő beszédem elmenni kötelezne,

s én meghalnék utánad. Inkább heves szerelmest

mímelek éjjelente, csak végleg el ne kergess,

hidd el: rakéta-korban a frigy még ősi, félvad.

Te nélkülözhetetlen, de kár, hogy feleség vagy!

1966

Baranyi Ferenc: Hétköznapi istenhozzád

Nincs mit mondanom,

nincs mit mondanod.

Szemed jégvirág borítja,

már mögé nem láthatok.

Nincs mit mondanod,

nincs mit mondanom.

Párosan viselt magányunk

súlya nem megosztva nyom:

egészben a válladon,

egészben a vállamon.

Ne értsd félre, ha kereslek:

rádtalálnom nem öröm,

tűnt ölelés emlékétől

únt öleléshez szököm.

Varázsod szét így töröm.

Válni kell.

Önvédelemből hagylak el,

s fel nem cseréllek senkivel.

Válni kell.

A szív nem nézi, mit cipel,

csak éppen már nem bírja el.

Baranyi Ferenc: Egyszerű

Oly egyszerű ez: ha elvesztelek -

belepusztulok. Bármi lesz veled:

autó üt el, cserép zuhan le rád,

vagy ravatalod lesz a betegágy -

én utánad halok, nincs más utam.

A sorsomat kezelni egymagam

már túlontúl önállótlan vagyok,

élek, ha élsz – s ha meghalsz, meghalok.

Oly egyszerű ez. Semmi komplikált

nincs abban, hogy csakis harmóniát

fog fel fülem, hangom is puszta csend,

ha nincs másik hang, mellyel összecseng.

Megírták mások már, mi vagy nekem:

lányom, anyám, húgom és kedvesem,

testnek s kenyér, parasztnak a föld,

prófétának ige, mely testet ölt,

te vagy a fény az éjszakában – oly

banális mindez s mégis oly komoly.

Nekem te vagy a velem-futó magam:

kétágú útnak egy iránya van

s ágaink párhuzama oly szoros,

hogy a tekintet szinte összemos.

Értsd meg tehát, hisz olyan egyszerű:

mikor magadhoz – hozzám vagy te hű,

magaddal azonos csakis velem

lehetsz mindig már.

Ez a szerelem.

Ernest Hemingway: Soha ne légy szomorú

Soha ne légy szomorú, ha a valóság túl rideg,

s ne keseredj el, ha nem találod helyed.

A valós élet olyan, mint a csörgedező patak,

előfordul néha, hogy nehezebben halad.

Ha nem találod céljaid, ne gyötörd magad,

idővel majd alakul, mi e percben csak gondolat.

Kérdezhetnéd, miért élünk, de senki nincs, ki választ ad,

minden napunk küzdelem, mely mindhalálig megmarad.

Ha csalódott vagy, s úgy érzed, hogy minden hullám összecsap,

gondolj bele, mennyi ember vállalná sorsodat.

Mindig csak a jóra figyelj, s hibáidat elfeledd,

ha önmagadat elfogadod, könnyebb lesz az életed.

Ha nem látod a fényt, a Napot, nyisd ki jobban a szemed,

gondjaid közt tartogat még csodákat az életed.

Mindig csak a mának élj, s az örök szabályt ne feledd:

A holnap mindig tiszta, mivel nem szennyezi semmi tett.

Ady Endre: Félig csókolt csók

Egy félig csókolt csóknak a tüze

lángol elébünk.

Hideg az este. Néha szaladunk,

sírva szaladunk

s oda nem érünk.

Hányszor megállunk. Összeborulunk.

Égünk és fázunk.

Ellöksz magadtól: ajkam csupa vér,

ajkad csupa vér.

Ma sem lesz nászunk.

Bevégzett csókkal lennénk szívesen

megbékült holtak,

de kell az a csók, de hí az a tűz

s mondjuk szomorúan:

holnap, majd holnap.

Reményik Sándor: Szív

Szív – emberszív.

Csak olyan, mint a másé.

De mégis másnál rokontalanabb.

A végzet jegyese,

s az elhagyottságé.

Szív – magyar szív.

Szív-alakú sziget.

Körülnyaldossa bánat-óceán.

Körültombolja sötét gyűlölet.

Szív – figyeld a rendhagyó verését:

néha szinte eláll.

Aztán jön egy óriási dobbanás

a csillagokig fel,

azért sem a halál!

Szív – árva szív,

hogy fogták két marokra

ezt a szívet vaskesztyűs századok!

Hogy szorították irgalmatlanul!

És íme: mégis, azért is dobog.

Nézd meg ezt a szívet,

immáron teste sincs.

Csak csupa szív, kitépett szív,

de éppen így lett mérhetetlen kincs!

Ha bűne volt:

a testével elmúlt, megsemmisült.

A pusztában önmagára talált

a szegény szív,

s minden vadrózsája megnemesült.

Vedd ma körül áradó szerelemmel

ezt a szent, szív-alakú szigetet!

Magyar szív az,

sokat szenvedett szív :

az én szívem, a te szíved.

Wass Albert: Igazgyöngyök

Egyszer régen, mikor még nem volt bánat,

s a kék vizeken tündökölt a hold,

tündér leány állott a tenger partján,

s a hab lágyan, szerelmesen dalolt…

De egy este… messze észak felől

orkán hadával érkezett a tél,

a tündér sírt és fényes könnyeit

zúgó tengerbe hullatta a szél…

Aztán elment… a tenger várta, várta,

és fodros habja többé nem dalolt.

Ködös, borongós, néma éjszakákon

sötét vizén nem tündökölt a hold…

S a mélybe hullott tündér-könnyekből

lettek a fényes igazgyöngy szemek…

A gyöngyhalász néha megtalálja

a mélybe rejtett tündér-könnyeket…

Én is ilyen gyöngyhalász vagyok,

és verseim az igazgyöngyszemek…

Egyszer lelkembe zokogott egy tündér

s azóta néha gyöngyszemet lelek.

Reményik Sándor: Eredj, ha tudsz!

Eredj, ha tudsz… Eredj, ha gondolod,

hogy valahol, bárhol a nagy világon

könnyebb lesz majd a sorsot hordanod,

eredj…

Szállj mint a fecske, délnek,

vagy északnak, mint a viharmadár,

magasából a mérhetetlen égnek

kémleld a pontot,

hol fészekrakó vágyaid kibontod.

Eredj, ha tudsz.

Eredj, ha hittelen

hiszed: a hontalanság odakünn

nem keserűbb, mint idebenn.

Eredj, ha azt hiszed,

hogy odakünn a világban nem ácsol

a lelkedből, ez érző, élő fából

az emlékezés új kereszteket.

A lelked csillapuló viharának

észrevétlen ezer új hangja támad,

süvít, sikolt,

s az emlékezés keresztfáira

téged feszít a honvágy és a bánat.

Eredj, ha nem hiszed.

Hajdanában Mikes se hitte ezt,

ki rab hazában élni nem tudott

de vállán égett az örök kereszt

s egy csillag Zágon felé mutatott.

Ha esténként a csillagok

fürödni a Márvány-tengerbe jártak,

meglátogatták az itthoni árnyak,

szelíd emlékek: eszeveszett hordák,

a szívét kitépték.

S hegyeken, tengereken túlra hordták…

Eredj, ha tudsz.

Ha majd úgy látod, minden elveszett:

inkább, semmint hordani itt a jármot,

szórd a szelekbe minden régi álmod;

ha úgy látod, hogy minden elveszett,

menj őserdőkön, tengereken túlra

ajánlani fel két munkás kezed.

Menj hát, ha teheted.

Itthon maradok én!

Károgva és sötéten,

mint téli varjú száraz jegenyén.

Még nem tudom:

jut-e nekem egy nyugalmas sarok,

de itthon maradok.

Leszek őrlő szú az idegen fában,

leszek az alj a felhajtott kupában,

az idegen vérben leszek a méreg,

miazma, láz, lappangó rút féreg,

de itthon maradok!

Akarok lenni a halálharang,

mely temet bár: halló fülekbe eseng

és lázít: visszavenni a mienk!

Akarok lenni a gyujtózsinór,

a kanóc része, lángralobbant vér,

mely titkon kúszik tíz-száz évekig

hamuban, éjben,

míg a keservek lőporához ér.

És akkor…!!

Még nem tudom:

jut-e nekem egy nyugalmas sarok,

de addig, varjú a száraz jegenyén:

én itthon maradok.

Wass Albert: Mert nagyon szeretlek

Könnycsepp a szempilládon este:

én vagyok.

Én vagyok az a kíváncsi csillag,

mely rád kacsingat

és rád ragyog.

A csók, a csókod, az is én vagyok.

Végigálmodom az álmodat,

ölelésedben én epedek el,

csak én tudom minden kis titkodat.

A kulcs vagyok,

mely szíved rejtett zárjait kinyitja,

s a nyíl vagyok, amely sivítva

holttá sebzi vágyad madarát.

A dal vagyok, mely belőled zokog

holt mámorok tört ívén át az éjbe:

s én vagyok az a sápadtság, amit

éjfél után, ha bálból jössz haza,

rád lehel a sarki lámpa fénye.

Wass Albert: A szív

Nézted már a Szent-Anna tó vizét?

Milyen titokzatos, milyen sötét.

Semmit se látsz,

csak olykor egy-egy furcsa csillanást,

amint ezüst halak

suhannak mélységein át…

De olykor hírtelen

jön valami eltévedt sugár,

zöldes világra gyújtotta lent a mélyt,

s a mélynek vége nincs sehol, sehol…

Olyan a szív is,

mint a Szent-Anna tó titokzatos vize.

Elnézed néha: Zörgő kis doboz,

furcsa, lecsukott.

Hogy mikor, nem tudod:

de néha jön egy bomlott pillanat,

kitárul a mély, olyan szörnyű mély,

hogy előtte szédülve megállsz,

s imádkozol: Miatyánk, Szerelem

szenteltessék meg a Te neved…

Nézted-e már tavaszi napsugárban

a Szent-Anna tó haragoszöld vizét?

Nézted már a kedvesed szívét?

Radnóti Miklós:Nem tudhatom

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,

nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt

kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.

Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága

s remélem, testem is majd e földbe süpped el.

Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel

egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,

tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,

s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon

a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.

Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,

s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,

annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,

de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,

az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,

míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,

erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,

a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,

s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,

az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,

piros zászló kezében, körötte sok gyerek,

s a gyárak udvarában komondor hempereg;

és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,

a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,

s az iskolába menvén, a járda peremén,

hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,

ím itt e kő, de föntről e kő se látható,

nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,

s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,

de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,

és csecsszopók, akikben megnő az értelem,

világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,

míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,

s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

Siska Ernő: Ott él valahol

Ott él valahol, ki szeret téged,

hozzá vágyakozik most lelked

vágyod a találkozás örömét,

hogy megfoghasd kezét,

érezd ölelő karját, teste melegét.

Ott él valahol, s te várod

csak egy szót vagy egy pár sort,

mitől újra szárnyra kélsz

és megszűnik a távolság,

mert a két szív eggyé vált.

Ott élt valahol, de már benned él,

összeköt egy láthatatlan kötelék

talán mindig neked létezett,

e Földre melléd teremtetett

s nem számít már a messze

szereted.