Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

Én megtehetném és mégsem teszem,

csak tervezem, csak épphogy fölvetem,

játszom magammal, ennyi az egész,

siratni való inkább, mint merész.

Bár néha félek, hátha eltemet

a torkomig felömlő élvezet,

mi most csak fölkérődző förtelem,

mi lesz, ha egyszer mégis megteszem?

A házatok egy alvó éjszakán,

mi lenne, hogyha rátok gyújtanám?

hogy pusztulj ott és vesszenek veled,

kiket szerettél! Együtt vesszetek.

Előbb örökre megnézném szobád,

elüldögélnék benn egy délutánt,

agyamba venném, ágyad merre van,

a képeket a fal mintáival,

a lépcsőt, mely az ajtódig vezet,

hogy tudjam, mi lesz veled s ellened,

a tűzvész honnan támad és hova

szorít be majd a lázadó szoba?

Mert égni fogsz. Alant az udvaron

a tátott szájjal síró fájdalom

megnyílik érted, nyeldeklő torok.

Hiába tépsz föl ajtót, ablakot.

A túlsó járdán állok és falom:

gyapjat növeszt a füst a tűzfalon,

gyulladt csomóba gyűl és fölfakad,

vérző gubanc a szűk tető alatt!

Mi engem ölt, a forró gyötrelem,

most végig ömlik rajtad, mint a genny,

sötét leszel, behorpadt néma seb,

akár az éj, s az arcom odalent.

Így kellene. De nem lesz semmi sem.

A poklokban is meglazult hitem.

Vigasztalást a játék sem szerez,

az éjszakának legmélyebbje ez.

Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed.

Nem érdekelsz, nem is szerettelek.

Aludj nyugodtan, igyál és egyél,

s ha értenéd is átkaim, - ne félj.

ELVÁLÁS

Vert az óra,

Halnak a remények,

Kik szívembe

Hajnalfényt hintének;

Szebb jövendő

Tiszta hajnalfényét,

Mely keblemnek

Éjjelét üzé szét.

Vert az óra!

A szörnyű itélet:

"Elszakadni

Mindörökre tőled,

Lány! szerelmem

Nyájas tavaszában!"

Zúga hozzám

Rémes kongásában.

Szűm nyugalmát

Ismét hol találja,

Messze tőled

Keblem ideálja?

Honnan int a

Csendes béke réve,

Honnan int a

Bujdosó elébe?

A mosolygva

Kedvező szerencse

Pályád édes

Örömökkel hintse,

Míg én búban

A széles világot

Átfutom, nem

Lelve boldogságot.

Petőfi Sándor

Wass Albert : Sóhaj

Én Istenem, az idő hogy szalad!

Ma még vagyunk, holnap már nem leszünk,

múlt és emlék: minden elmarad.

Nyomunkat rendre belepi

rőt lombjával az őszi szél.

S hogy kik voltunk:

maholnap az sem tudja,

aki rólunk beszél.

Zölden remeg a nyírfa lombja,

a bajor erdőn szellő támad.

Lőpor-szagú ködök lepik

a jövendőt és a hazámat.

Fehér itt is a nyírfa kérge,

pillangó jár a gyöngyvirághoz.

S mégis: minden virágharanggal,

illattal, színnel, fénnyel, hanggal

a régi erdő húz magához.

Bajor erdőkön vándorok haladnak.

A bánathoz már egynek sincs szava.

De sóhajaik ég felé röpülnek,

kendőnyi kis fehér felhőkké gyűlnek

s jó szél szárnyán elszállnak haza.

(Bajorerdő, 1946)

MIÉRT OLY SÁPADT A RÓZSA...

Heine

Mért oly sápadt a rózsa ma,

ó, mondd meg, édesem?

Zöld fű közül az ibolya

mért nem cseveg velem?

Miért oly bús, oly kedvtelen

ma a pacsirtadal?

Mért oly setét a föld nekem

ma mint a ravatal?

Mért vonja ködbe a mezőt,

mért oly borús a nap?

Mért tölti el a levegőt

ma ez a kripta-szag?

S hogy magam is oly bús, alélt

vagyok, mi lelhetett?

Ó, mondd, szivem drágája, mért

hagytál el engemet?

BÁNAT

Tudod mi a bánat?

Várni valakit ki nem jön el többé,

Eljönni onnan,hol boldog voltál,

S otthagyni szívedet örökké!

Szeretni valakit,ki nem szeret téged

Könnyeket tagadni,mik szemedben égnek,

Kergetni egy álmot,soha el nem érni

Csalódott szívvel mindig csak remélni!

Megalázva írni egy könyörgő levelet

Szívdobogva várni,s nem jön rá felelet,

Szavakat idézni,mik lelekedre hulltak

Rózsákat őrizni,mik elfakultak.

Hideg búcsúzásnál egy csókot koldulni

Mással látni meg őt és utána fordulni

Kacagni hamis lemondással,

Hazamenni,sírni könnyes zokogással.

Otthon átkönnyezni hosszú éjszakákat

S imádkozni,

Hogy sose tudja meg

Mi is az a bánat.

A szív gyorsan elárulja önnmagát,

De mást lát a két szemem,

Messze túl a könnyeken

Hogy még mindig te vagy a mindenem.

Ha az kérdezné tőlem most valaki,

Mondjam meg mit jelentesz nekem?

Tán büszkeségből azt felelném,

Semmit,csak múló szerelem.

Elmegyünk majd egymás mellett,

S a két szemed rám nevet

Kacagva köszöntelek én is,

De hangom kissé megremeg.

Mosolygok az utcasarokig

Aztán,hogy elfordulok

Fáradt szememhez nyúlok

S egy könnycseppet elmorzsolok.

A válás mindig nehéz,

De rosszul itélsz,

Nem bántam meg

Bárhogy is volt,nem bántam meg.

Szívemben mindig lesz egy hely emlékednek

Elfelejtem azt,hogy rossz vége lett

És csak az maradsz,

Ki engem boldoggá tett.

Elmentél tőlem kedves,

S én hagytam,hogy menj csak el

Hiába lett volna minden,

Ki menni akar,engedni kell.

Mosolygott hozzá az arcom,

De mögé ,már senki sem néz,

Játszani a közönyös embert,

Most látom csak míly nehéz.

Ha azt kérdezné most tőlem valaki

Mondjam meg,mit jelentesz nekem?!

Egy pillanatra zavarba jönnék,

S nem tudnék szólni hirtelen!

S nagysokára mondanám hallkan

Semmiség,csupán az életem,

S nem venné észre rajtam senki sem,

Hogy könnyes lett a szemem!

( Heinrich Heine )

Wass Albert: Kereszt alatt

Uram, én jó akartam lenni,

de imádkozva rosszat tettem.

Uram, a szemem jobbra nézett,

de akaratlan balra mentem.

Sírást indultam vigasztalni,

de jaj, a szám szitokra állott,

a karom ölelésre lendült,

de csattanva az arcba vágott.

Uram: én mindig rosszat tettem,

valahányszor csak jót akartam!

Uram: ha én gyémánt vagyok,

csiszolatlan miért maradtam?

Kosztolányi Dezső: Boldog szomorú da

Van már kenyerem, borom is van,

van gyermekem és feleségem.

Szívem minek is szomorítsam?

Van mindig elég eleségem.

Van kertem, a kertre rogyó fák

suttogva hajolnak utamra,

és benn a dió, mogyoró, mák

terhétől öregbül a kamra.

Van egyszerü, jó takaróm is,

telefonom, úti bőröndöm,

van jó-szivű jót-akaróm is,

s nem kell kegyekért könyörögnöm.

Nem többet az egykori köd-kép,

részegje a ködnek, a könnynek,

ha néha magam köszönök még,

már sokszor előre köszönnek.

Van villanyom, izzik a villany,

tárcám van igaz színezüstből,

tollam, ceruzám vigan illan,

szájamban öreg pipa füstöl.

Fürdő van, üdíteni testem,

langy téa beteg idegeimnek,

ha járok a bús Budapesten,

nem tudnak egész idegennek.

Mit eldalolok, az a bánat

könnyekbe borít nem egy orcát,

és énekes ifjú fiának

vall engem a vén Magyarország.

De néha megállok az éjen,

gyötrődve, halálba hanyatlón,

úgy ásom a kincset a mélyen,

a kincset, a régit, a padlón,

mint lázbeteg, aki föleszmél,

álmát hüvelyezve, zavartan,

kezem kotorászva keresgél,

hogy jaj, valaha mit akartam.

Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,

a kincs, amiért porig égtem.

Itthon vagyok itt e világban,

s már nem vagyok otthon az égben.

Petőfi Sándor: Megfagy a szív,ha nem szeret...

Megfagy a szív,ha nem szeret;

És ha szeret,megég.

Ez és az baj. E két baj közt

Melyik jobb?...tud'j az ég.

Nadányi Zoltán: Mosoly

S mikor elsírtuk könnyeinket,

Kiadtunk minden haragot:

Lelkünkre megnyugvás borul le

S nyugodt szívünk, a zaklatott.

Aztán lassankint csöndes, józan

Mosoly váltja fel a borút.

És e mosoly a könnyeinknél

Százszorta fájóbb, szomorúbb.

Nadányi Zoltán: Titok

Az én összeszorított szám

senkihez se szól, csak hozzám.

Szívhez szól, az én szívemhez.

És a szív felszól a szemhez.

Mondja neki, hogy mit hallott,

az a néma száj mit vallott.

A tükörhöz mentem, néztem,

titoktartó-e a két szem.

Láttam, hogy kiadna rajtam,

behunytam és eltakartam.

Most már az is titoktartó,

őrzi kettős börtönajtó.

Ki hozzám jön, így lel engem,

némán, arcom a kezemben.

Kun Magdolna: Ölelő szavak

Szavakat keresek. Hálával megírt gondolatokat.

Gyémántkeretbe beleégetett betűformákat.

Olyan szépen és gyengéden elhangzó vallomást,

Melyekre mesék álmodnak tündérszárnyakat.

Halkuló altatót suttogok minden érintésedre.

Fáradttá vált homlokodra hűs tenyerem teszem.

Átélt percek csodáira ezeregy éjszakát karcolok

Hogy minden egyes percét együtt élhesd velem.

Kitárt karral ölellek úgy, ahogyan senkit.

Párnádról elűzöm a rád nehezült kínzó gondokat.

Lelkemmel vigyázlak, hogy ne legyél szomorú,

Mert ha könnyezel, az én szívem is kétfelé szakad.

Tudom, hogy a szeretetem pár csepp a tengerben,

És egy egész élet éléséhez nem lesz mindig elég,

De amíg szemedből rám fénylik az érző tekintet,

Mindig hűséggel vigyázom szemed tengerszínét.

Babits Mihály

Elgurult napok

Napjaim mint az elgurult gyümölcsök

botlanak, futnak, sárban hemperegnek,

végre megállnak, éjjel, s vég időkig

kicsi gödrökben poshadnak, felejtve.

Ki szedi föl fa alól a gyümölcsöt?

Kis gödrökből a poshadó gyümölcsöt?

Sárból, szemétből a szennyes gyümölcsöt?

Ki szedi föl fa alól a gyümölcsöt?

Óh kedvesem, ne engedd így gurulni

a lejtőn, fogd köténybe, fogd öledbe

a bús hullókat, ízlelje meg ajkad

perceim ízét, mely csak frissen édes!

Jön a favágó már hallom a léptét

ütemre s mint a gyilkos szívverése

konokabb egyre -- mit tudom a hangról,

messze-e még vagy mikor ér idáig?

Másodpercenként lép egyet kegyetlen.

És a táj dobban, mint az ágyuzott vár.

A fiatal fák inganak, recsegnek

S a vének lepke levelei fogynak.

Ambrosius Adeptus - Hiszekegy

Ha fúj, ha csíp, ha vág a szél

Ha körbevesz számtalan veszély

Ha bár egy Csillag sem ragyog

Te őrizd meg vidám mosolyod

Amikor néped szomorú

Amikor örök a ború

Amikor sűrű és nyom az Éj

Mosolyod egyedül a Fény

Azért, mert vágyja a Világ

Azért, mert ez Igaz Virág

Azért, mert kell, hogy sose félj

Úgy jó, hogy mosolyogva élj

Ha vélt barátod cserbenhagy

S magadban gyenge vagy, úgy tűnik

Amikor vár nagy feladat

Csak húzd fel szájadnak sarkait

Ha nem érted még az Életet

Ha nem találsz tiszta Szíveket

Pazarlás ráncolni homlokod

Egyszerűn, szabadon mosolyogj

Ha nehéz küzdés a léted itt

Ha társad nem szívből, érdekből segít

Ha egyedül érezed magad

Mosollyal derítsd fel arcodat

Ha nincs jobb semmi, mire várj

Ha száz fal kényszerít, hogy állj

Ha nem tudod, honnan jöhet remény

Csak mosolyogj, bízz, dolgozz, zenélj

Mert kiviláglik majd Csillagod

Mert bizton eljön a Te napod

Mosolyogj mindig, ez nem hiba

A mosolyod számít, hát add oda!

Babits Mihály: Mi az? Mi az?

Mert valamit elveszítettem!

Mi az? mi az? Már elfeledtem.

A sorsmadár kering felettem:

mi lenne ha eszembe jutna?

Boldog vagyok, hogy elfeledtem.

Ha gondolatom visszajutna

a félve rejtett, régi utra,

jaj, mivé lenne? hova futna?

...mi baj ha lelkem vére buggyan?

Csak meg ne lássam, meg ne tudjam!

Ha éjjel visszaálmodom,

reggelre ujra elfelejtsem.

Ha rátalálok az uton

fölvegyem és megint elejtsem.

1909.

Wass Albert:Erdélyi fák között

Erdélyi fák között egy évben kétszer hull a falevél.

Összel, mikor a hervadás leszáll,

s az árva fák közt zúgni kezd a szél.

És tavasszal, mikor a holt mezökre

az élet lüktetése visszatér.

Nálunk akkor is hull a falevél.

Nálunk akkor is búsak a lelkek,

mikor a rónán pacsirta dalol,

úgy ég olyankor, úgy fáj valahol...

Tavaszi szél még jobban megcibálja itt a fákat,

s mi megmaradt: emléke a régi nyárnak,

az a kevés is mind, mind lepereg..

Erdélyi fák között, én nem tudom

miért, de kétszer hullanak a falevelek...

Babits Mihály

Jónás imája

Hozzám már hűtlen lettek a szavak,

vagy én lettem mint túláradt patak

oly tétova céltalan parttalan

s ugy hordom régi sok hiú szavam

mint a tévelygő ár az elszakadt

sövényt jelző karókat gátakat.

Óh bár adna a Gazda patakom

sodrának medret, biztos útakon

vinni tenger felé, bár verseim

csücskére Tőle volna szabva rim

előre kész, s mely itt áll polcomon,

szent Bibliája lenne verstanom,

hogy ki mint Jónás, rest szolgája, hajdan

bujkálva, később mint Jónás a Halban

leszálltam a kinoknak eleven

süket és forró sötétjébe, nem

három napra, de három hóra, három

évre vagy évszázadra, megtaláljam,

mielőtt egy mégvakabb és örök

Cethal szájában végkép eltünök,

a régi hangot s, szavaim hibátlan

hadsorba állván, mint Ő sugja, bátran

szólhassak s mint rossz gégémből telik

és ne fáradjak bele estelig

vagy mig az égi és ninivei hatalmak

engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.

Faludy György: Ha nézlek

Ha nézlek, háttér nélkül látlak,

ha hallgatsz, senki mást nem hallok.

Szépséged elfed minden tárgyat,

szépséged elnyel minden hangot.

Kimégy vagy elfordulsz, ha hosszan

lesem az arcod. Megtanultam,

hogy egyetértesz Plótinosszal,

aki pirult, hogy teste is van.

Ne szégyelld. És ne féltékenykedj

külsődre. Lényedért szeretlek.

A többi díszlet. Járj kabátban,

fürdőköpenyben vagy mezítlen,

mit félsz? Úgyis kiabsztrahállak

szép testedből szonettjeimmel.

(Málta, 1966)

Erre a versre gondoltál ?

Ha nézlek…

Ha nézlek, háttér nélkül látlak,

ha hallgatsz, senki mást nem hallok.

Szépséged elfed minden tárgyat,

szépséged elnyel minden hangot.

Kimégy vagy elfordulsz, ha hosszan

lesem az arcod. Megtanultam,

hogy egyetértesz Plótinosszal,

aki pirult, hogy teste is van.

Ne szégyelld. És ne féltékenykedj

külsődre. Lényedért szeretlek.

A többi díszlet. Járj kabátban,

fürdőköpenyben vagy mezítlen,

mit félsz? Úgyis kiabsztrahállak

szép testedből szonettjeimmel.

(Málta, 1966)

Egyik ismerősöm keres egy verset, segíteni szeretnék neki. Én magam nem ismerem. Ennyit tud belőle:

"Ha nézlek, háttér nélkül látlak,

ha hallgatsz, senki mást nem hallok.

Szépséged elfed minden tárgyat,

szépséged elnyel minden hangot."

Emlékei szerint Faludy Gyorgy es Eric Johnson szerelme kapcsán volt bemasolva ez a vers egy cikkbe, és úgy emlekszik, hogy sokkal hosszabb volt.

Köszi a segítséget ha ismeri valaki

Kovácsné Róza

Tenyeremen hordalak

Emlékeimből

Tenyeremen hozlak-viszlek,

te édes kicsi lány.

Ha majd felnőtt leszel,

emlékszel-e rá?

Szemem fénye voltál,

vajon eszedbe jut-e?

Pillangót kergettünk

hangosan nevetve.

Oly kicsi voltál, oly kedves,

szívembe zártam a jókedved.

Csacsogtál sokat, minden érdekelt.

Felelni nem győztem...

csak nyeltem a könnyemet.

Úgy meghatódtam, örömömben

csak szipogtam bele

a zsebkendőbe.

Ekkora picurka, kicsi leány,

szívem, lelkem behálózta már.

Hová fér belé ennyi kedvesség?

Ha jég lenne a szívem helyén,

az is felolvadt volna rég.

/poet/

Behon Istvánné

Duzzogómonológ...

Utálsz engem? Utálj, ha tudsz... de ne nagyon.

Utálsz azért, mi nem leszek, nem lehetek?

Hahó! Én vagyok a makrancos angyalod.

Duzzogj csak... én addig is énekelgetek,

megtehetnéd... dalolhatnál együtt velem.

Ó, most leesett, Te játszanál egy kicsit.

Rendben! Fakanál, fazék kiáll ellened,

íme, a nőd, aki kedvére raplizik:

Nincs béke, már harcra kész az összes edény,

azért sem! Mit gondolsz? Most én is duzzogok.

Próbálkozol... mosollyal indulsz el felém,

bocs, de én a végsőkig küzdeni fogok.

Sokáig nem bírom, röhögök mindenen,

csatám vesztésre áll, kéz cinkosan matat,

békejobb, ölelés, csók, így utálsz engem.

Fegyverletétel? Máris megadom magam.

/poet/

Mágori Tamás: Szerelmes álom

Egy pillangót láttam álmomban.

A szárnyai alá vett, s ringatott.

Gyönyörű színekben pompázott előttem,

akár az éj, mikor telihold ragyog.

Egy sötét felhő sem volt az égen.

Csak ő és én, mi ketten.

A pillangó, mely ölelt, te voltál.

Szemeidben könny ragyogott.

Én tudtam, nem hiába vagy most itt.

Vigyázni jöttél, vigyázni fogsz rám.

Kassák Lajos

Veled Vagyok



Előtted megyek

te énelőttem

a koranap aranylánca

csilingel kezemen.

Hová mégy – kérdezem

feleled – nem tudom.

Siettetném lépteim

de te jobban sietsz.

Előtted én

te énelőttem.

Egy kapu előtt mégis megállunk.

Megcsókollak

te nem adsz csókot

aztán elindulsz szótlanul

és magaddal viszed életem.

Keresztury Dezső: Mindig velem vagy

Ha nem vagy nálam, akkor is velem vagy.

Elküldelek s követlek: újra elhagy

kalóz kedvem, s hiányod visszaszív.

Úgy élsz bennem, mint kezemen a néma vonások,

gyors madárban röpte célja,

kút mélyén tiszta víz.

Ahogy szólsz, jársz, tüzét vidám eszednek,

vágyad tündér játékát őrizem meg,

szemedből a tekintetet,

bőröd meleg színéből, szád ízéből,

ölelésedből, csípőd halk ívéből

újrateremtelek.

Mély álmomban csókodra ébredek fel,

minden nap újra és új értelemmel

fogalmazlak meg: így élsz igazán!

A szélbe rajzollak, s kilépsz a szélből,

ha arcom lengeti a víz,

színéről szemed néz vissza rám.

Mint tükörben a tükör tükörképe:

végtelen arc fonódik egy füzérbe:

melyik vagy te? És én melyik vagyok?

Én adok fényt neked, te fénylesz bennem,

s bennünk a világ.

Vagy a végtelenben valami még nagyobb.

Vajda János: Húsz év mulva

Mint a Montblanc csucsán a jég,

Minek nem árt se nap, se szél,

Csöndes szívem, többé nem ég;

Nem bántja újabb szenvedély.

Körültem csillagmiriád

Versenyt kacérkodik, ragyog,

Fejemre szórja sugarát;

Azért még föl nem olvadok.

De néha csöndes éjszakán

Elálmodozva, egyedül -

Mult ifjuság tündér taván

Hattyúi képed fölmerül.

És ekkor még szivem kigyúl,

Mint hosszu téli éjjelen

Montblanc örök hava, ha túl

A fölkelő nap megjelen...

Reichard Piroska

Sóhaj

Szivedre hajtva fáradt fejemet

szeretném magam elfeledni

s mint örök vándor, ki megérkezett,

mult éveim súlyát levetni;

sorsomból életedbe térni,

onnan tovább sohase menni,

külön, magamnak nem is élni,

csak a szemedben, mosolyodban,

a melletted múló napokban;

a jóságodban megpihenni,

megfürödni tisztaságodban

s melegségedbe betemetni

szegény magános fázó életem.

Nyugat, 1929/21. szám

Kormányos Sándor

Versbe írlak

Megírlak majd, hangjaid

mind mind versbe nőnek:

Ajándékul hagylak itt

a tűnődő időnek.

Dal vagy, ritmus, lüktetés

s mint ujjongás a nyárban

úgy kacaghatsz verseim

mindegyik sorában.

Megírlak majd, meglátod,

én versbe írlak Téged,

olvassák, hogy általad

volt szép nekem az élet...

Illyés Gyula: JÓ ÉREZNI

Jó érezni azt, hogy szeretlek

nagyon és egyre-egyre jobban.

Ott bujkálni a két szemedben,

rejtőzködni mosolyodban.

Érezni, hogy a szemeid már

szemeimben élnek és néznek,

s érezni azt, hogy szép, veled szép,

és csak veled teljes az élet.

Mit el nem értünk,

külön tévelyegve;

talán egy kis fészek adja meg

nekünk,

hol ajk az ajkon egymást

átölelve,

nevetve-sírva boldogok leszünk.