Kedvenc idézetek (beszélgetés)
"Barátok
Ha csak várod, hogy jobb lesz a sorsod,
Ha a tükörben fáradt az arcod,
Ha fáj, amit el kellett engedned,
Ha életed álmát nem teremted,
Ha múltad sebeit feltéped éppen,
Ha elcsüggedtél ebben a létben,
Ha nem repít tovább a vágyad,
Ha nem érzed hozzá a szárnyad,
Ha bűntudat kínoz az útért,
Ha könyörögsz további hitért,
Ha ítélkeztél magad felett,
Ha nem látsz napot a felhők felett,
Akkor tudd, hogy ott vagyunk veled,
Akkor gyere, és nyújtsd felénk kezed,"
Sokkal jobban van dolga a kettőnek, hogynem az egynek,
mert azoknak jó jutalmok vala az ő munkájokból.
Mert ha elesnek is, az egyik felemeli a társát.
Jaj pedig az egyedülállónak, ha elesik, és nincsen, aki őt felemelje.
Hogyha együtt feküsznek is ketten, megmelegszenek,
az egyedülvaló pedig mimódon melegedhetik meg?
Ha az egyiket megtámadja is valaki, ketten ellene állhatnak annak,
és a hármas kötél nem hamar szakad el.”
A tűnődés, mely fájt, vagy jólesett,
s mert segítette az emlékezet,
kezdte szavakká alakítani
a világomat.
Sokszor csak annyi kell, hogy megérintsen az, akit szeretsz, hogy halld a hangját, és tudd, hogy hazaérkeztél. Néha ennyi is elég ahhoz, hogy visszatérj a másik oldalról.
--
...hiszen megmutattad a legbelső énedet, és ő nem menekült el, nem fordított hátat; elfogadott és szeretett, melletted volt örömben és bajban... vagy mindkettőben egyszerre....
Ma minden olyan fájdalmas,
az éjszakában lassú nesz motoz,
csupán a lélek friss üzenete:
a virágot bontó büszke mámor
forgolódik. De vajon kell-e
más, mint ami elkövetkezett?
A világra némán hull a hajnal,
s egy árnyék halk lélegzetvétele:
tenyérbe simuló árva homlok.
Maradj, nézlek,
a múlt előttem,
benned és bennem
eggyé változik.
Nincs hang, mely
ebbe beleszólhat,
szemernyi feszület
közöttünk van.
Fáj, amit adni
szeretnék, hol,
mit? Én csak
kedves maradok.
Egy van, amit
ismertünk, te
is és én is
féltve őrizzük.
Összegyűjtöm,
látod ennyi,
félek ez nem
elég neked.
Egy kapu,
mely kitárult
előtted és mindent
eléd vetett.
Csillagok alatt fekszik a test,
Az enyém, a tiéd, akárkié.
Könyörögnék, hogy engem szeress,
De nem ragyogsz rám már soha többé.
Tudod, én tudom,
hogy nekünk meleget
és fényt kell sugároznunk,
egymás felé sugároznunk,
mert csak úgy érdemes,
és én érzem,
hogy jön tőled felém,
és hidd el,
boldog vagyok miatta,
örülök minden szavadnak,
még akkor is,
mikor játszol velem,
talán ki is nevetsz,
ahogy a sötétben
viccesen tapogatózom,
igen biztos nevetséges is,
hogy szürkeségemben
a fényért fohászkodom,
hogy világíthassak Neked,
amikor elhiszem,
akkor nagyon elhiszem,
és bízok, és remélek,
igen csak meleget,
csak fényt,
csak simogatást,
de néha
megfagy bennem minden,
és Te nem veszed fel a kagylót,
reménykedem,
csak azért,
mert tudod, hogy én vagyok,
nem, mert bajod van,
és nem érzem a fényt,
a meleget,
a simogatást,
semmit se érzek, csak űrt,
és ordítanék,
nyissák ki,
mert megfagyok,
de nem szabad,
hátha meghallod.
"Az Élet olyan, mint egy hímzett terítő, amelyet alulról nézünk.
Mi látjuk az összekuszálódott, sokszinű, értelmetlennek tetsző fonalakat.
Isten pedig látja fentről a mintát."
De élni kell - mit is tegyek? -,
Csalódtam és csalódom is még,
S borítanak majd új sebek
Százszám, és meggyötörnek ismét.
Amíg őriz a szemed, amíg lehunyt szemmel látsz,
Lehet, elmegyek, de itt leszek, a lábnyomomban jársz.
Amíg érez a kezed, amíg néha még rám vársz,
Egy mozdulatban egyszer majd újra megtalálsz.
Iszonyú jó voltál hozzám mindig. Sosem háláltam meg semmivel. Az volt a hálám, hogy egyre jobban rád csimpaszkodtam, elárasztottalak önmagammal, elálltam minden utadat. Ahova csak fordultál, engem találtál meg, én meg úgy képzeltem magamban, ez a szeretet. Csupa ragaszkodásból nem hagytalak élni. Most menj, szabad vagy! Soha többet nem fogom azt gondolni, hogy szeretek valakit, ha rabbá teszem önmagammal, ha lehúzom, mint valami konc.
A szeretet röpít. Ha valakit szeretek, annak szárnyakat kell adnom. Magamtól nem tudtam, hogy így van, de időközben megtanítottak rá. És ha ez sikerült, ha ez, ami veled történt, akkor talán sikerülni fog minden, amit tervezek.
Szabó Magda
A kártyavár összedől, hiába futsz a sors elől.
Eltűnik a csillogás, kialszik a fény és a villlogás.
Nem maradnak, csak az emlékek, elmúlnak az érzelmek.
Egyszer te sem kell, hogy féltsél, és én sem kell, hogy féltselek.
Úgy őrizz, mint
ki gyilkolna,
mintha éltem
élted volna.
Úgy szeress, mint
ha jó volna,
mintha szívem
szíved volna.
Szivedre hajtva fáradt fejemet
szeretném magam elfeledni
s mint örök vándor, ki megérkezett,
mult éveim súlyát levetni;
sorsomból életedbe térni,
onnan tovább sohase menni,
külön, magamnak nem is élni,
csak a szemedben, mosolyodban,
a melletted múló napokban;
a jóságodban megpihenni,
megfürödni tisztaságodban
s melegségedbe betemetni
szegény magános fázó életem.
Az utazás... örömtelivé válik, a felfedezés és a kaland örömévé. Ezáltal egy nagyon fontos dolgot fogsz táplálni: az álmaidat. Az ember sosem szűnik meg álmodni... Előfordul, hogy álmaink viharosak és vágyaink beteljesületlenek, de szükségünk van rá, hogy tovább álmodjunk, különben meghal a lelkünk... Az egyetlen módja, hogy megmentsük az álmainkat, ha nagylelkűek vagyunk önmagunkhoz.
Coelho