Írj néhány sort kedvenc versedből (fórumjáték)

Szabó Lőrinc: 

Ima a gyermekekért 

Fák, csillagok, állatok és kövek 

szeressétek a gyermekeimet. 

Ha messze voltak tőlem, azalatt 

eddig is rátok bíztam sorsukat. 

Énhozzám mindig csak jók voltatok, 

szeressétek őket, ha meghalok. 

Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek, 

szeressétek a gyermekeimet. 

Te, homokos, köves, aszfaltos út, 

vezesd okosan a lányt, a fiút. 

Csókold helyettem, szél, az arcukat, 

fű, kő, légy párna a fejük alatt. 

Kínáld őket gyümölccsel, almafa, 

tanítsd őket csillagos éjszaka. 

Tanítsd, melengesd te is, drága nap, 

csempészd zsebükbe titkos aranyad. 

S ti mind, élő és holt anyagok, 

tanítsátok őket, felhők, sasok, 

Vad villámok, jó hangyák, kis csigák, 

vigyázz reájuk, hatalmas világ. 

Az ember gonosz, benne nem bízom, 

De tűz, víz, ég, s föld igaz rokonom. 

Igaz rokon, hozzátok fordulok, 

tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok; 

Tűz, víz, ég és föld s minden istenek: 

szeressétek, akiket szeretek.

Csak csendesen: Wass Albert 

Testvér, csak lábujjhegyen jer velem, 

csak nagyon halkan, nagyon csendesen. 

Amerre járunk, 

ne rezzenjen egy kis levél se meg, 

ma lelkem olyan mint a tó: 

legkisebb rezzenéstől megremeg. 

Gyere a templomunkba: 

a bükkerdő ma vár, 

a Csend harmóniája 

ott megint a lelkünkbe talál. 

Gyere velem... 

csak szótlanul, csak csendesen, 

csak csendesen...

Ősmagyar himnusz 

Országok országa, törvénytudás népe, 

Napkelet s nyugat közt a világnak fénye, 

Nagy a Te nemzeted, nagy a te végzeted, 

Oly messze magasztos, hogy fel sem érheted.

Mint a magas menny s ég, szíved mérhetetlen, 

Életed gyökere szent és sérthetetlen, 

Hegyek, árnyas erdők, hős föld büszke népe, 

Ez a Te végzeted ősi öröksége!

Erős, gazdag vár vagy, de az örök törvényt, 

Amit Isten Rád rótt, vállalnod kell önként, 

Hogy beteljesüljön győzedelmes végzeted: 

Odafenn a fenyőfa hegyén,

mindig a legtetején

fütyül a feketerigó,

fütyüli, hogy élni jó.

Már szinte az alkonyi égen,

fekete pont a bársony kékben:

mintha egy kotta fekete feje

hirtelen énekelni kezdene.

Rónay György: Feketerigó

Én úgy szerettem volna élni

Minden halandóval beszélni

Mindenkinek nevét kérdezni

Mindenkinek szívét érezni

A járdán osztani a virágot

Tegezni az egész világot

Megsimogatni ami állat

S testvéri csókkal hazatérni

Én így szerettem volna élni

Szép Ernő: Én így szerettem volna élni

Bolondos egy hónap

április hónapja,

hol kalap a fején,

hol báránybőr sapka.

Hiába próbálnád

kilesni a kedvét,

túljár az eszeden,

mire észrevennéd.

Kányádi Sándor: Április hónapja

Ott nyugszom el én,

hol kék nefelejcs

alszik a fűben

s halovány fényt

csurgatnak a földre

tág boltozatok.

Hulló csillagok

ércei zúgnak,

és hallani jó:

forog a földgolyó!

Bányai Kornél: Csönd

Harminchat fokos lázban égek mindig

s te nem ápolsz, anyám.

Mint lenge, könnyü lány, ha odaintik,

kinyujtóztál a halál oldalán.

József A: Kései sirató

Lassan elnyeli a levegő-ég.

Hatalmas szárnya alig-alig lendül,

Ez “ama kiterjesztett erősség”.

Reményik Sándor: Sas a magasban 

Csöndben állj, Föld és - csodás dal -

most beszélj a hallgatással.

Lámpámat magasra tartva

fényt vetek nagy-nagy utadra.

Rabindramath Tagore: Lámpa az útra

Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,

Elrévedezni némely szavadon,

mint alkonyég felhőjén, mely ragyog,

És rajta túl derengő csillagok.

Én nem tudom mi ez, de édes ez,

Egy pillantásod hogyha megkeres,

mint napsugár, ha villan a tetőn,

holott borongón már az este jön.

Tavasz

Elroppant szájában a jég

megborzong a semmi bokra

tőled indul el majd feléd...

Zalán Tibor: A római kert

A tavaszi sugár aranyburokba fonta

A zsenge bokrokat s a bimbók reszkető

Selyemgubóiból zománcos fényű pompa,

Ezer szelíd szirom lepkéje tört elő.

A zsongó fák előtt, a kerti út szegélyén,

A park-őrző, borús csillámú rácsvasak

Festékes könnye folyt, sírtak, mert fémük éjén,

Hiába van tavasz, boldog rügy nem fakad....

Tóth Árpád: A tavaszi sugár

Az arcodat ne mutasd szomorúnak.

Ne lássa senki, mi az, amit eltűrt.

Jobban kellene szeretni magunkat,

hiszen mi már nagyon kiérdemeltük...

Váci Mihály : Nehéz a szívünk 

Ébredj új tavasz,

jégtörő, sugaras,

gallyat lombosító,

rügyet rojtosító,

mindenféle madarakat

víg versre tanító!

Csanádi Imre: Tavasz-ébresztő

Néha meggondolja magát a tél

és havazni kezd,

sűrűn, kétségbeesve havazik, mintha csak attól félne,

nem éri meg a holnapot.

Csoóri Sándor: Hó emléke

Wass Albert: Első tavaszi vers

Szél jött.

A Nagyerdőnek súgott valamit,

Péterfián dalolt egy keveset,

aztán végigszaladt a korzón:

alighanem valakit keresett.

Lány ment a korzón.

Szép szőke haja

Könnyebb volt,mint a lepke lenge álma,

Diáklány volt.

Ez volt az első tavaszi délutánja.

Mellette egy legényke ballagott,

poétaféle, nótázó diák,

Szívében dal,

a lány kezében korai virág.

Mi sem kellett több a jókedvű szélnek:

beszáguldott a diákszívekbe,

kiseperte a szürke ködöket,

az ólomlábú gondokat kiverte,

s beszórta őket tavaszi virággal.

-Hohó!-riadtak össze a szívek.

Hohó....a szél nevetve elszaladt...

Két csodálkozó szempár összenézett,

fény gyúlt:

valahol tavasz lett ezalatt.

Ellen Nitt: Azt hittem

Én azt hittem, hogy mindig kék,

ragyogó tükör a tenger,

s hogy rejtett aranyszemecskék

kincsével tele az ember.

Hogy járva a tengert, szembe kell

szállni merészen a széllel,

s akkor a hajós csodákra lel,

az idő nagy titkokat érlel.

Szálltam hát, Végtelen, feléd:

hullámok pörölye paskolt.

Ég s víz határa s a tengerfenék

derengett: messzi, deres folt.

S akkor megtudtam, hogy csak néha,

nagyritkán kék a tenger,

és hogy üres és szürke, még ha

csillog is sokszor, az ember.

Láttam földet, hol nincs tó, se folyó-

por és rög, semmi más:

nincs aranyszem a porban, melyből ott

gyúrják az ember fiát.

De tudtam: Nincs szebb feladat,

mint vágyva előre törni:

keresni, kutatni, hol rejlik a mag,

s szeretni, és gyűlölni.

És látni, hogy néha szürke homályon,

átragyog kéken a tenger,

s tudni: tisztább öröm nincs a világon

mint az, ha ember az ember.

Várj reám, s én megjövök,

hogyha vársz nagyon,

várj reám, ha sárga köd

őszi búja nyom;

várj, ha havat hord a szél,

várj, ha tűz a nap,

várj, ha nem is jön levél

innen néhanap;

várj, ha nem vár senkit ott

haza senki már,

s ha nógat is bárki, hogy

nem kell várni már.

...Szeretném, hogyha szeretnének

S lennék valakié,

Lennék valakié.

Ady Endre: Szeretném, ha szeretnének

Ha nyargal a gőzös velem

Havas, nagy téli éjjelen,

Alusznak a tanyák.

Olyan fehér és árva a sík,

Fölötte álom-éneket

Dúdolnak a hideg szelek.

Vajjon mit álmodik?.....

Ady Endre: A téli Magyarország

Lúdbőrzik nézd a tócsa, vad,

vidám, kamaszfiús

szellőkkel jár a fák alatt

s zajong a március.

A fázós rügy nem bújt ki még,

hálót se sző a pók,

de futnak már a kiscsibék,

sárgás aranygolyók.

Radnóti Miklós: Március

Harminchat fokos lázban égek mindig

s te nem ápolsz, anyám.

Mint lenge, könnyü lány, ha odaintik,

kinyujtóztál a halál oldalán.

Lágy őszi tájból és sok kedves nőből

próbállak összeállitani téged;

de nem futja, már látom, az időből,

a tömény tűz eléget.

József A: Kései sirató

Abból a kikötőből, a tornácból, ahol

ifjúságomban az ifjúság madarai, lánykacagások

csapódtak a joviális fehérszin oszlopokhoz -

óh kövér nevető ház! akiből annyiszor

indultam szürke hajnalban; aludt még aranyos

Ilka néni; sápadt szinekkel, lengve intett búcsut a kert...

Babits Mihály: Abból a kikötőből...

Én mondom,még nem nagy az ember,

de kísérli,hát szertelen..

Kísérje két szülője szemmel,

a Szellem és a Szerelem

József Attila:Óda

Tél eleje, tél közepe:

havas a hegyek teteje,

sehol egy árva virág -

zúzmarás a fán az ág.

(Zelk Zoltán -Hóvirág)

„Bízz bennem, én elkaplak, ha zuhansz,

Feltárom előtted az utat, amelyet már régóta kutatsz,

Széttárom karjaim és szorosan beléjük zárlak,

Hozzám mindig futhatsz, tudod, hogy szívesen várlak.

És ha a két szemed fénye már újra boldogan ragyog,

Akkor biztosan tudni fogod, hogy én vagyok az Őrangyalod.”

(Baranyi Ferenc: Őrangyal)

Ne rejtőzz el,

úgyis látlak,

rád csukom a szempillámat...

Buda Ferenc

„Őszi képet ölt a határ;

Nincsen rajta gólyamadár,

Egy van már csak: ő, az árva,

Mint az a rab,

Ki nem szabad,

Keskeny ketrecébe zárva.

Még a darvak hátra vannak,

Mennek ők is, most akarnak:

Nem nézi, csak hallja őket,

Mert tudja jól,

Ott fenn mi szól,

Ismeri a költözőket.

Megkisérté egyszer-kétszer:

Nem bírná-e szárnya még fel;

Hej, dehogynem bírná szárnya,

Csak ne volna

Hosszú tolla

Oly kegyetlen megkuszálva!

Árva madár, gólya madár,

Sohse nő ki tollad, ne várd,

Soha többé, fagyos télig;

Mert, ha épen

Nő is szépen:

Rossz emberek elmetélik!”

A rab gólya (Arany János)

Már egy hete csak a mamára gondolok,

mindig,meg-megállva,

nyikorgó kosárral ölében,

ment a padlásra,ment serényen.

József Attila - Mama