Hogyvolt (beszélgetős fórum)

Szia M0ncsa, köszi a véleményt!

Hátöö igen, aki nem ismeri a gyermekágyi lehangoltságot, az nem tudja megérteni, ezt elfogadom, hiszen korábban én is ilyen voltam.

A jó anyaság mércéje... hát ezen csak röhögök már :). Vagyok, aki vagyok, az én gyerekemnek biztosan én vagyok a legjobb. Nem adnánk egymást semmiért.

Cikket nem hinném, hogy írok még, tudod, unalmas, eseménytelen az életem, nincs történés ;).

Ui.: igen, a gyermekágyas kórházi sztori az megért volna egy misét, de legalább hazajutottunk, többé-kevésbé épen, egészségesen. A kisfiam mindenképp. Más meg nem számít.

Kiegeszites az elozokhoz:

Bar a szules utani depressziot a progeszteron drasztikus zuhanasanak a szamlajara szoktak irni (amit ki jobban, ki rosszabbul visel, ugyebar), szerintem nagyon kozrejatszik az is, milyenek az elso napok a korhazban a babaval. Ha velem is ugy bantak volna a korhazban, mint veled, valoszinuleg en sem lettem volna tul viragos kedvemben :(

Kedves Inta!

Tudom, mar regen volt, de csak most olvastam a sztorit. Azert irok par sort :)

Eloszor is, csatlakozom az elottem szolokhoz: uditoen szellemesen megirt, fordulatos tortenet, sirva-rohogos, mentes a cukormaztol, elvezet volt olvasni.

Azt, hogy ilyen szornyu elmenyeket eltel at, utolag is sajnalom - bar rajtad ez, gondolom, nem sokat segit.

Hogy miket mondtal a szules utan, ne aggasszon, ebben az allapotban a nok -plane masfel napos vajudas utan - nem beszamithatoak. En sem voltam epp osanya, amikor a mutet utan felalmomban kozolte velem a noverke, hogy egeszseges kisfiam szuletett, mire en csak vigyorogva nyugtaztam a dolgot, es befordultam tovabb aludni :D Eszembe se jutott, hogy latnom kellene, mea culpa.

Bevallom toredelmesen, hogy azon nok taborat erositem, akik szamara a szules utani depresszio egy erthetetlen dolog. Sem en, sem a kornyezetemben senki nem elte at, szerencsesek vagyunk. A korhazban is csak csodalkoztam a szobatarsaimon, mi bajuk, hogy minden banalis margasagon elbogik magukat (pl. olyanokon, hogy az orvos felebresztette a babat, amikor beadta a gyogyszeret - noes?? Majd visszaalszik...) Ne erts felre, nem itellek el, sot. Tudom, hogy ha valaki nem egy hisztis fajta, akkor az te vagy. Csak olyan furcsa, hihetetlen. Pedig jozan esszel tudom, hogy letezo, tobbe vagy kevesbe atmeneti allapot, csak en sem ertem, hogy lehet valaki szomoru, amikor epp megszuletett epen-egeszsegesen a gyereke. Nem mondom, hogy nem pityeredtem el itt-ott, de csak a meghatottsagtol, hogy milyen szep babam van nekem, mekkora mazlista vagyok. Ez tulajdonkeppen rolam allit ki szegenysegi bizonyitvanyt, de ez az igazsag.

Arra viszont a bicska nyilik ki a zsebemben, amikor a huvelyi szulest meg a szoptatast allitjak be a jo anyasag mercejenek. Most nem rolad beszelek, csak a hozzaszolasokra reagalok. Emiatt egy csomo kismamanak van lelkiismeretfurdalasa, rossz erzese, nem beszelve a szoptatas eroltetesetol begyulladt mellekrol, extrem peldakent a szulesbe belehalt babakrol... Kinek jo ez? A karogok jobban erzik talan tole magukat? Ehh. Bocsi, nem ez a tema, csak kikivankozott.

Szoval meg egyszer szivbol gratulalok a remek cikkhez es a gyonyoru kisfiadhoz. Szivesen olvasnek toled meg cikkeket, ha irasra adnad a fejed :)

Köszönöm, örülök, hogy tetszett. :)

Nem érzem magam rossz anyának a császár miatt. Az egy szerencsétlen helyzet volt, így alakult. A velejárók és a reakcióim miatt éreztem magam rosszul egy jó darabig. Mára az én kisfiam is elmúlt egy éves, mosolygós, hangos, huncut kis rosszcsont. :)

Nektek is minden jót!

Annyira jó ez a cikk! :)

Talán az egyik legjobb, amit itt olvastam.

Habár én nem éltem meg ilyen kínokat- vagy csak már elfelejtettem őket - mégis el tudom képzelni a fájdalmadat.

Az oxitocin után én is szinte azonnal nyomni akartam, erre tisztán emlékszem. :)

A császárral kapcsolatban pedig csak annyit, hogy ettől még nem vagy rossz anya. Pont az olyan kismamákat sajnálom, mint te, akik sok órát vajúdnak, iszonyatos fájdalmakat megélve, és mégsem tapasztalhatják meg azt a csodálatos pillanatot, amikor kibújik a pici. :)

Én a szoptatás miatt éreztem így. Annyira akartam, olyan kínokon mentem át (sebes mellbimbó, 2x mellgyulladás, de gondolom ezeket sem kell senkinek bemutatnom), amikre azt mondtam, hogy jobban fájnak, mint a szülés. 3 hónapig szenvedtünk, aztán elapadtam az idegtől és a szomorúságtól. Azt gondoltam, hogy rossz anya vagyok, hogy nem küzdöttem eleget, és hogy a világon rajtam kívül mindenki gond nélkül szoptatja a gyermekét, sőt, még élvezi is azt, amitől én sikítottam fájdalmamban.

1 éves a kisfiam már, de ezen még mindig nem tettem magam túl. Talán a másodiknál jobb lesz? Ügyesebb leszek? Nos, reménykedem. :)

Neked gratulálok, hogy kibírtad a szülést, és biztos vagyok benne, hogy nagyon jó anyukája vagy a kisfiadnak.

Minden jót kívánok nektek! :)

Elküldtem neked privátban :).

Köszönöm a linket, tegnap olvasgattam, egy részét már ismertem, de volt benne új is.

Csak tisztázom: nem beszélgetek pszichológussal erről rendszeresen, egyszer kértem tanácsot, online, szóval nem vettem a fáradságot, hogy komolyabban foglalkozzak a problémával, sajnos.

Ez hiba.

Most viszont már nem akkora a probléma, hogy szükségét érezzem a rendszeres beszélgetésnek, mire megírtam a cikket, már sokkal jobban voltam, mint korábban, és azóta is eltelt 2 hónap. Ahogy írtam, napról napra jobb.

Barátokkal és a férjemmel beszéltem régebben erről, úgy gondoltam, jobb, ha kimondok dolgokat, és más tapasztalata, mások véleménye is segíthet. És tényleg.

Az orvosommal is beszélgettünk, de az ő idejét nem akartam nagyon ezzel rabolni, bár kedves volt és segítőkész, ajánlotta, hogy a szülésznőmmel is beszélgessek, amit végül nem tettem meg.

Igazad van, az sokat segített, hogy láttam, hallottam, hogy ez nem csak velem történt meg.

Fura módon az egyik legnagyobb segítség egy korábbi kolleganőm volt, aki egyszercsak megkeresett emailben, hogy ne haragudjak, nem akar zavarni, és nagyon reméli, hogy nem úgy érzek, ahogy ő annak idején, de ha picit is bánt valami, vagy valami gond van, keressem meg, szívesen beszélget, átjön, segít, amiben tud, mert ő nagyon nehéz heteken (hónapokon?) ment keresztül, és azt szeretné, ha más is így van vele, akkor tudjon róla, hogy nincs egyedül.

És átjött x hetes várandósan, otthon hagyva a kis egyévesét az anyósával, hozott enni - a legjobb ajándék volt akkoriban - és beszélgettünk sokat. Nagyon hálás vagyok neki érte azóta is.

Megkérdezhetem ennek az orvosnak és a kórháznak a nevét? Privátban is jöhet!

Ha tényleg mindent így is gondol és csinál, ahogyan azt írod, akkor kivételesen normális hozzáállású doki lehet! Nézd el nekem a "ha" szócskát, nálam a biztos már csak az, ami megtörtént és tényleg úgy volt, ahogyan ígérték...

Abban meg szerintem is igaza volt, hogy 2 éven belül ugyanott fogsz (sz)ülni nála! ;)

De hogy írjak valami hasznosat magára arra, ami rávett a történeted megírására - a pszichológus tanácsán kívül - ezt az oldalt én is épp most találtam, van mit böngészni rajta, széles a választék feldolgozó csoportokból, módszerekből!

[link]

Egyenként ismerem már a legtöbbet, de ilyen jól összefoglalva szerintem nincs meg máshol.

Az nagyon jó, hogy pszichológussal beszélgetsz rendszeresen erről, hogy egyáltalán bárkivel beszélgetsz róla, aki értő hallgatóság, de szülés körüli segítők is mondhatnak akár újat, talán épp azért, mert szintén szakembertől, csak éppen szülés mellett, közben dolgozó szakembertől hallanád, hogy nem vagy egyedül az érzéseiddel. Hogy ebben a szituációban majdhogynem ez volt a törvényszerű érzelmi reakció.

Sokat tud segíteni, ha rájössz, nem Te vagy egyedüli hibás egyed, és - senki ne vegye bántásnak, vagy személyeskedésnek, mert egyszerűen tény - más súllyal esik a latba, KI mondja a vigasztaló szavakat.

Lávpísz!

Értelek. És elfogadom az igazadat.

Nekem talán szerencsém volt az orvosommal, bár véletlenül választottam őt. Először kórházat választottam, majd véletlenül ő volt, aki egy meddőségi kezelésnél műtött, és nagyon emberséges és korrekt volt velem.

A várandósság alatt beszéltünk arról, hogy ő hogyan gondolja a fájdalomcsillapítást és a beavatkozásokat, és ebben eléggé egyeztünk.

Nekem megváltás volt a császár. A maradék büszkeségem (haha) arra volt elég, hogy ne könyörögjek érte, de arra nem, hogy visszautasítsam. Igaz, eredetileg sem terveztem visszautasítani semmit, amit ő javasol, és ekkorra azt mondta, ő jobbnak látja, ha beleegyezem. Már addigra egy órája ott volt egy aneszteziológus, akit odahívott, hogy kéznél legyen, de még nem engedett át neki, azt figyelték, hogy menni fog-e a dolog, vagy sürgősen altatás lesz belőle. Nem ment, de nem lett belőle sürgősségi sem. Beleegyeztem.

Talán ha pár órával korábban mondja, megkérem, hogy várjunk még (bár... nem biztos). Itt már nem volt értelme. Nem csak a fájdalom miatt, hanem mert éreztem, hogy már nem gondolkodom tisztán és nem tudom tartani magam, nem megy a nagy levegő, ezért le-leesik a szívhang, nincs erőm tolni a tolófájásoknál a beakadt fejecskét.

A hat hetes kontrollon beszélgettünk a másodikról, igaz, én állítottam, hogy soha többet. Ő azt mondta, lenne rá fogadása, hogy 2 éven belül ott fogok újra ülni, és a következő terhességről beszélünk. Azt mondta, a másodiknál nem kell már ennyire megindokolnia papíron a császármetszést, az első is elég lehet papírformának, ha azt szeretném. De ha úgy gondolom, megszülném, ő azt is támogatja, gondoljam meg, mit akarok - persze majd az akkori állapotom dönthet végleg a dologról. Egy dolgot szeretne elkerülni: hogy belevágok simán, majd én kérem közben a császárt (ez nem fog megtörténni).

Az oxytocint nem feltétlenül egyedül a Te esetedre írtam, hanem az eddig előforduló hsz-okban, meg rengeteg más szüléstörténetben való előfordulására. Pontosabban arra a MÓDRA, ahogyan sok helyen rutinszerűen alkalmazzák. Általánosságban véve nem a beavatkozásokkal van problémám, hiszen a burokrepesztéstől kezdve a császármetszésig arra találták ki őket, hogy életet mentsenek. Prevenciós jelleggel alkalmazva ugyanezek a beavatkozások többet tudnak ártani, mintha egyáltalán nem tettek volna semmi. Szintén nem a Te konkrét esetedre, hanem általánosságban írom.

Bizalom kérdése:

Még nem tudom, hogy a következő gyerekem születésénél ki lesz az orvosom, de az első vizit alkalmával kérdéseket fogok feltenni neki, ehhez hasonlókat, de ezeknél mélyebbre hatókat is akár.

[link]

Ez még baromi messze van attól, hogy én szülésből akarja disszertálni vagy okoskodni, egyszerűen arról van szó, hogy bár világéletemben bíztam az emberismeretemben és ha az ösztöneim azt súgták, a másik jó ember, akkor szívesen maradtam az adott orvosnál. De ez nem jó ember vagy emberismeret kérdése, hanem orvosi szemlélet kérdése. Ma már világos, hogy a volt orvosom - bár most is jó embernek tartom - nem alkalmas arra, hogy az én igényeimet teljesítse a szülőszobán, egyszerűen mert más szabályok szerint játszik, mint amit én szülő nőként el tudnék fogadni. Már a varratszedésen megmondta, hogy császár után nála 25-30% az esély egy hüvelyi szülésre, annak is bizonyos feltételei vannak, sorolta, hogy mik. Nekem ez nem megfelelő arány, különösen akkor, ha tudom, hogy ugyanebben a városban van olyan orvos, aki erről másképpen vélekedik és a beavatkozásokat háromszor is meggondolja, PONT azért, mert császármetszés után sérülékenyebb a méh, még fontosabb a nyugalom.

Ráadásul még ott van bónuszban az a tényező is, hogy bármennyire is egy húron pendül az ember lánya a választott orvossal, neki alkalmazkodnia kell ott egy kialakult, bejáratott rendszerhez, és rengeteg szituációban nem dönthet egyedül, vagy éppen, bár ő döntene valahogy, a felettese utasítására mégis másképp kell cselekedni. Ez egy ilyen műfaj, ez is nagyon sok mindent befolyásolhat.

Elmesélek egyébként egy konkrét példát arra, hogy nálam hogy nézett ki a vak bizalom, és mit csinálnék másképpen ma egy ugyanilyen helyzetben.

Kérdeztem az orvosomat még bőven pocakosan, hogy mik azok az esetek, amikor a vajúdás vagy szülés menetébe be kell avatkoznia. Annyit mondott erre, hogy az a legszebb szülés, amit ő karba tett kézzel nézhet, és ameddig a szülés dinamikája megfelelő (szó szerint idéztem, mert soha nem felejtem el ezeket a szavakat, és hogy mennyire megkajáltam a semmit), addig nincsen semmi beavatkozás.

Én meg csak ültem ott mosolyogva, elégedetten és megkönnyebbülve, mert azt a választ kaptam, amit hallani szerettem volna ahhoz,hogy elhallgattassa a kétségeimet. De ez nem volt KIELÉGÍTŐ válasz a kérdésemre. Az csak utólag esett le, hogy ilyen esetben, amikor épp nem hormontúltengéses az ember lánya, simán visszakérdeztem volna, hogy oké, de mikor megfelelő a szülés dinamikája?

Ebből a történetből persze az is látszik, hogy egyedül magamnak köszönhetem, hogy pár óra vajúdás és egy picike lelki nyomás után (jobb lenne a babának kint, bár még lehet próbálkozni, ha akarom) a műtőben kötöttem ki. Ha igazán nagy baj lett volna, nem opcióként kínálják fel a császárt.

Rossz kórházat és rossz orvost választottam - az ÉN igényeimhez. Aki tudja, hogy valami miatt neki már csak programcsászárja lehet és több babát is szeretne, annak viszont nagyon tudom ajánlani a dokit! Gyönyörűen varr, nem csapta össze a műtétet, nagyon kedvesen, kulturáltan magyarázott el a vizitek alkalmával mindent más kismamáknak is, nem csak a sajátjainak, sőt, onkológiai esetekben is nagyon penge!

De nála elsőszülőként a gátmetszés az alap, meg a fekve kitolás is, ill. ha nem hozod az 1 cm/1 óra tágulást, akkor sanszos a műtő.

Félreértések elkerülése végett, tudom én is, hogy sosem tudhatjuk már meg,mi lett volna, ha... Örülök az egészséges kisfiamnak. Örülök annak, hogy ez a tapasztalat elvezetett más szemlélettel dolgozó orvosokhoz is, és sok olyan anyához, aki ilyen vagy olyan metszés nélkül tudott szülni és nem azért, mert különleges képességeik vannak, csak mert olyan közegben tehették ezt meg.

És mindamellett elismerem, hogy igenis vannak esetek, amikor a császármetszés vagy más beavatkozások életmentők, de minimum szükségesek az egészséges baba és/vagy anya érdekében. De biztos, hogy nem abban a százalékban, ahogyan az ma ebben az országban zajlik!

Én az oxytocin előtt is annak éreztem őket. Nem erősített rajtuk, hanem mintha összemosta volna őket eggyé. Cserébe elkezdtem tőle végre tágulni.

Ennek ellenére nem fért ki a fiam, és mire kitágultam, már kifáradtam abban, hogy 30 órája ébren voltam... igaz, mikor hazavittük a babát a kórházból, kiderült, hogy egy sapka sem jó a rá, amiket vettem, akkora feje volt. :)

Nem értem, mit értesz a vakon bízni az orvosban részben. Hogyan lehet bízni akkor szerinted? Hogy egy darabig hiszek neki, aztán, ha nem értek egyet, felülbírálom szaktudásostól, diplomásostól, ezervalahány szülés levezetésestől a saját olvasmányaim alapján, amik szerint a zavartalan szülés csak rajtam múlik, és hanyag eleganciával elfeledkezik azokról nagyon nagyszámú nőkről, akik a történelem folyamán belehaltak a zavartalan szülésükbe, mert nem volt elég fejlett (vagy nem volt egyáltalán) orvosi ellátás?

Én bízom az orvosomban, és biztosan nem vállalkoznék arra, hogy felülbíráljak egy orvosi döntést. Még akkor sem tenném, ha amúgy szülész lennék magam is. Ott nem én vagyok az, aki orvosi döntést hozhat.

Természetesen szülés előtt nagyon sokat olvastam a szülésről, a vajúdásról, még az otthonszülésről is, ami zsigerből ellenemre van, de az is egy szempont, amit meg akartam ismerni. Az orvosommal megbeszéltem az elképzeléseimet, és szerencsére legnagyobbrészt egyetértettünk mindenben.

Tény, hogy manapság sokkal több a fölösleges orvosi beavatkozás, mint kellene. Drasztikusan emelkedik a mesterséges fájdalomcsillapítás, az oxytocin adagolás, és az ebből (vagy ennek ellenére) bekövetkező császármetszések aránya.

De ami emellett még drasztikusan emelkedik - és ezt ne vedd magadra, mert nem neked szánom - az azoknak a tökkelütötteknek a száma, akik azt hiszik, hogy elolvastak 2 könyvet az orgazmikus szülésről, és máris okosabbak, mint az orvosok, és ösztönből minden esetben jobban tudják, hogy mikor mi történik, kétségbe vonják, megkérdőjelezik azt, amit velük az orvos (szerintük tévesen) vajúdás alatt tett.

Mindkét fél ( a szülőnő és az orvos is) tévedhet a vajúdás előrehaladásának megítélésében. Viszont az orvos felel azért, hogy épen és egészségesen maradjon a mama és a baba is a kezei között. Ez természetesen nem menti fel az alól, hogy ne a legkönnyebb, hanem a legmegfelelőbb döntést hozza meg.

Utólag viszont nagyon könnyű okoskodni.

Senkinek nem esik le, hogy többen is azt írtátok, akkor lettek borzalmasak és nem viselhetők a fájások (értsd, ami már túlmegy egy lélektani határon), amikor oxytocint adnak és/vagy le kell feküdni.

Mint ahogyan az sem esik le senkinek, hogy terhesség alatt azt mondják, kerülendő a hanyattfekvés, míg vajúdás alatt ez az elvárt. Tudom, tudom, a köldökzsinór. Ami, mint tudjuk, nem tud előreesni, amikor már beékelődött egy baba feje, ugyanis nincs ott hely, ahová bármi előreesne.

Érdemes lenne néha nem csak magyar, hanem külföldi szakirodalmat is olvasni, de magyarul pl tökéletes Ina May Gaskintől az Útmutató a szüléshez. Szakirodalom alatt csak annyit értek, hogy ha a legújabb autó- és telefonmárkákkal képben vagyunk, és haladunk a korral, hisz épp számítőgépen pötyögünk, akkor az lenne a minimum, hogy egy olyan témában is a naprakész ismereteket fogadjuk el, ami életünk egyik legmeghatározóbb eseménye lesz majd.

Nekem furcsa ez a dokimban vakon bízom hozzáállás. Ha olyan a tudása, vannak észéreken megálló válaszai a kérdésekre, akkor lehet bízni benne. De nem vakon. Mondjuk ezt általánosságban értem mindenre az életben.

Ja, és nem konkrétan Neked szól az egész válaszom KicsiBone, de eddig még a Tiédet találtam a gondolataimhoz legközelebb állónak! Olvasok tovább...

Miert, szerinted hogy mashogy ferhetnek hozza a mehedhez?

Eloszor szetfeszitik a hasizmaidat amik hosszaban vannak, majd a keresztiranban levoket lefele feszitik(regebben ezeket csak atvagtak, ma mar "kimeletes modon", belekapaszkodva lefele feszitik). Szet- es kipakoljak az osszes beledet, ami a mehed es a hasfalad kozott van, jo hosszu, mikozben ezt valski tartja, vagy egy asztalon varjak a visszahelyezesuket, vagnak egy szep nagyot a meheden, kihuzzak a babat, de ugye a vagas 4cm asszem, a baba ennel nagyobb, ezert ott is igy egy kicsit birkoznak vele. Kiveszik, osszevarrjak a mehedet, visszagyurik a beleket, neha veletlenszeruen, neha kisebb-nagyobb rendszert visznek a dologba, hogy ne legyenek letapadasok kesobb). Visszaigazgatjak a keresztiranyu hasizmot, aztan a folotte levo hosszantiakat es bevarrjak a hasadat.

Nem veletlen, hogy egy huvelyi szules utan 2 oraval mar felkelhetsz, en elmentem egyedul zuhanyozni is, viszont egy csaszar utan nem olyan egyszeru. Mindenkeppen egy mutet, annak minden mellekhatasaval. De nem mindig te dontesz, az orvos dont. Erre mondjak sokan, hogy ep esszel valaki nem ker direkt csaszart, illetve olyankor szokott kerni, amikor nem tudja teljesen, mibol all a mutet, vagy tudja, de inkabb bevallalja ezeket a kockazatokat.

Ha nem a baba erdekeben van, vagy kimondottan az anya egeszsegugyi problemai miatt, csak felelembol kerni sztem is gaz. Ettol fuggetlenul azt gondolom, hogy az anyasagnak sokfele modja van, szoval ha ekkora a para, lehet orokbefogadni, van egy rakas arva gyerek is.

"Kivették a beleket..."

Jó anyám!... A szülésnek miért kell ilyen véresnek lennie?! Iszonyat... :-(

Nem volt bennem félelem, komolyan írtam.

.

Nekem eszembe sem jutott, hogy elakadhat a babám a szülőcsatornában, mert eleve eszembe sem jutott, hogy én hüvelyi úton fogok szülni.

A rémtörténetek befolyásolhatnak kismamákat, de ettől még lehet egészséges és érett gondolkodású.

A combját? Szegény, biztos rosszul fogták:(

Feltetted a babad, hogy megtortenik ugyanaz mint a tesoddal, ez is felelem. A fiam osztalytarsanak csaszar kozben tortek el a combjat, szoval nem garancia. Es a combjat, amit sosem ertettem, miert pont a comb?

De egy baratnom, akinek szinten csaszarja volt (mondjuk ez egyedi eset, szoval ritka), evekig a csaszar utani letapadasok miatt hasmenesben szenvedett (amikor kivettek a beleket a szokasos procedura szerint, nem jol tettek vissza a helyukre). Ez a problema megoldodott, mert most endometriozis miatt ki kellett venni a mehet, es igy a mutet soran felbogoztak regi letapadasokat, de mondjuk megsem orul annyira, hogy meh nelkul van.

Ismetlem, nem biztos, hogy a csaszar miatt volt, de o azt gondolja, hogy mindenkeppen kozrejatszott ez is az endometriozisaban, mert gyakoribb. Neki csak 1 gyereke van es szeretett volna tobbet. Korabban.

Es o is olyan, hogy onszantabol sosem valasztotta volna, neki is csak megtortent, irigyel, hogy nekem termeszetes volt.

Szerintem, ha anyasag, az is anya, aki orokbefogad, szoval total nem a szulesen mulik, mindossze megjegyeztem, hogy sokszor vannak eloiteletek es remtortenetek ami miatt vki csaszart ker. Ennyi.

Nekem senkinek nem kell magyarazkodnia, hogy miert, hanyszor, milyen modon szult:)

Tájékozottnak tájékozott vagyok, de igazad van, nem sok empátia szorult belém.

Ez van, én ilyen vagyok.

Szerintem teljesen felesleges olyan dolgokon rágódni, amin nem lehet változtatni és én igenis látom a jó dolgokat és értékelem is.

Sokan kevesebbnek érzik magukat a császár miatt (nem te, de nagyon sokan) mert ezt "nevelik" belénk.

Hogy a császár rossz.

Pedig nagyon sokszor életet ment.

Ebben egyetértek.

Biztos köze van a családi tragédiának is, de én nem féltem a sima szüléstől, csak nem akartam.

nincs bennem félelem ezzel kapcsolatban.

Nem agybajom van, hanem attól kapok agybajt, ha valaki ezt nem bírja megemészteni.

Értelmező olvasás ugyebár...