Hogyvolt (beszélgetős fórum)
Ez a fórum a következő íráshoz nyílt: Hogyvolt
Mi is keresztülmentünk ezeken 10 hónapon át heti 4 gyógytorna és fejlesztés amit végig ordított, hiszen nyújtani kellett az izmait hogy egyszer tudjon ülni meg járni (oxigén hiány miatt sérültek az izmai). Nálunk is van viselkedés zavar, amit nagyon nagyon nehéz higgadtan és türelmesen viselni. Sokszor nem tudom mit rontottam el, és vannak olyan gondolataim amikre nagyon nem vagyok büszke! Pedig engem gyorsan megcsászároztak. Ha vekengenek rajta kicsit, biztos, hogy elhalt volna, nem bírta volna a kifelé vezető utat. Szerencsém volt, hogy az orvosom kiállt a szakvéleménye mellett és végigvitte mert vannak határozatlanabb orvosok, meg akik ragaszkodnak a hüvelyi úti szüléshez... egy ilyennél lehet, hogy egyikőnk sem élte volna túl.
Kisfiam 2 hétig volt inkubátorban, szondán keresztül táplálták, nem meglepő, hogy utána nagyon nyögve-nyelősen ment a szoptatás és nem is sokáig, úgyhogy kb tudom min mész keresztül. De fel a fejjel, mára már egészséges kis energiabomba lett a srác, a mozgásán egyáltalán nem látszanak ezek a dolgok. Kicsit később ment neki egy-két dolog, de annyi baj legyen. A viselkedését pedig megpróbáljuk kordában tartani és túlélni, bízunk benne, hogy azt is kinövi!
Köszi!
Vigasztalni nem vigasztal, de örülök, hogy már jobban vagy. Így tovább!
Nagyon jo a cikk. Ha ez kicsit vigaztal en 3 napot vajudtam mire csaszar lett. En is merges voltam, hogy nem tudom megfogni a kisfiamat, mert az egyik kezembol csovek, a masikra muszerek felcsatolva
A ferjem tette ram szopizni amibol semmit nem ereztem. Aztan a szoptatas sem ment ugy ahogy terveztem igy kicsit magamba zuhantam de szerencsere ott volt a csalad es a ferjem :-)
Aztan rajottem nem attol vagyok jo anya, hogyhogyan szutem, anyatejes avagy sem hanem attol, hogy milyen embert nevelek belole ;-)
Mielobbi felgyogyulast! Nekem ez is sokaig tartott :-(
Köszönöm.
Majd egyszer biztosan felmentem magam, de nem addig, amíg emlékszem, tudom, mit éreztem, hogy gondoltam, milyennek láttam...
Tudom, hogy megesik. Megesett mással is, meg is fog még mással is, de attól ez még ENGEM nem ment fel, nem könnyebb nekem tőle.
Nem tudom még, mitől lesz könnyebb, de majd megtalálom valahogy én is.
Nagyon jól megírtad a cikket, őszinte, szép megfogalmazás.
Én is azt hittem, hogy a szülés utáni depresszió csak hiszti, el nem tudtam képzelni, hogy hogy lehet lehangolt egy olyan illető, akinek nemrég született babája. Aztán szültem, és megtudtam. :) Így jártam a pánikkal, arról is azt gondoltam, úri huncutság, aztán azt is volt szerencsém megtapasztalni... Azért szerintem egy percig se legyen bűntudatod, amit mondtál, amit éreztél, nekem barátnőm sokat segített az őszinteségével, és szinte szóról szóra azt mondta, amit Te szülés után (hüvelyi szülése volt): vigyék innen. Én ilyet nem éreztem, de utána, mikor 5 hónapig csak sírt, gondoltam olyanokat, hogy nem vagyok rájuk büszke, de miután olvastam, hallottam, hogy sokan átmennek ezeken, nem érzem magam gonosz, rémes anyának. Bár több nyílt ember lenne, és nem csak a megszépített, cenzúrázott, rózsaszín ködfelhős szüléstörténetes és babás történetek lennének ennyire túlsúlyba. Persze, biztos van olyan is, nem kérdőjelezem meg, de attól még nem kellene azt sugallni, hogy aki nem olyan szerencsés, az már ufó...
25 hónap? Az kemény :(.
Köszönöm, neked is minden jót! Remélem, a munkába való visszatérés azt adja, amit vársz.
Mit ne mondjak, az eleje még elég vicces volt, jót mosolyogtam :) Aztán kezdtem belemerülni, és egyre inkább átérezni azt amit én sosem éreztem, mivel nekem "jól" sikerült az EDA. Egyszóval le a kalappal. Szülés utáni depi? Erről nekem sem volt fogalmam, sőt elítéltem aki ilyenről beszél egy újszülött mellett. Nos, én is megtapasztaltam, elég kemény formában. És mit ne mondjak, ez olyan mint egy kóma ami 25 hónapja tart. Egy dolog tart bennem reményt, hogy 1 hónap múlva vissza megyek dolgozni, és talán vissza térek az életbe.
Kívánok nagyon sok erőt, kitartást és minden szépet nektek!!!!
Na de komolyan, köszi szépen az együttérzést, sokat jelent nekem, hogy ennyien írtatok.
Csak ha nem viccelődök magamon egy kicsit, akkor még a végén elmerülök nagyon az önsajnálatban, és dagonyáztam már abban eleget.
Köszönöm nektek is!
Nézzük a jó oldalát, egyben vagyunk, átértékelődött a fájdalomról való felfogásom, lövésem nincs, milyen, ha fáj a császárseb, mert minden más annyira fájt, hogy az nem tűnt fel, az alacsony vérnyomásomból hirtelen kigyógyított a 190/x, és kiderült, hogy hason fekve is lehet szoptatni, meg hogy van az a szituáció, amikor nem aggaszt különösebben, hogy rámférne egy fazongyanta ;).
Annyi mondanivalóm volna most neked, hogy le sem írom, csak a felét.
Először is, nagyon ritkán olvasok szüléstörténeteket, ez a második, nem is tudom, most is miért kattintottam rá, és olvastam végig, talán mert első perctől olyan volt, mintha egy ismerős mesélné, és csak a végén látom, hogy te írtad.
Egyszerre sírtam és nevettem rajta.
Annyira sajnálom, hogy át kellett élned minden borzalmat, ami szülés közben érhet egy nőt: gerincszúrásokat, többórás vajúdást, aztán derül ki, hogy értelme sem volt, mert császározni kell.
A szülési fájdalom nem olyan, ahogyan elképzeljük, mielőtt még átélnénk. Én is azt hittem, én majd kibírom, én meg sem pisszenek majd, nem veszítem el a méltóságomat. Aztán tényleg ki is bírtam, amíg infúzióval a karomban le nem fektettek. Oxitocin+ mozdulatlan fekvés, ennél nincs is borzasztóbb.
Hidd el, nem te vagy az egyetlen, aki akkor olyat tett, vagy mondott, amit később megbánt, mások, vagy maga előtt is szégyellt. Hallottam olyan nőről, aki azt mondta az orvosának, hogy neki a gyerek sem kell, csak csináljon valamit, hogy ne fájjon. Hallottam olyanról, aki fájdalmában a férjét szidta. Én nem voltam túl hangos, de nekem is megvoltak a magam szennyes gondolatai. Volt pl. mellettem egy konnektor, és szidtam magamat, hogy bár hoztam volna két szöget, amit beledugok, és elmúlna minden fájdalom. És arra az ismerős asszonyra gondoltam, akiről tudtam, hogy soha nem lehet gyereke, irigykedtem rá, hogy milyen jó neki, hogy soha nem kell ezt a fájdalmat átélnie. Pedig nekem nem is volt olyan nehéz szülésem.
Ezeket csak azért árulom el, hogy semmi szégyenérzeted ne legyen, amiért akkor azt mondtad. A kolléganőm mesélte, hogy olyan nehéz szülése volt, hogy amikor mutatták neki a gyerekét, még a fejét is elfordította, látni sem bírta. Ott, akkor beszámíthatatlan a nő.
És úgy van, ahogy leírod. Tompulnak az emlékek, hálistennek, különben nem biztos, hogy még egyet, kettőt, többet bevállalnánk.
Hát ne haragudj, de én átéltem a téraránytalanságot és bizton állíthatom nem annyira ritka az! Megnéznék mindenkit aki ilyen helyzetbe kerül mennyire lenne megnyugtató számára ez a nyilvánvaló hülyeség, hogy mindenki akkora babát növeszt amit meg is tud szülni!
Én szüléskor voltam 62 kg, a gyerek ebből éppenhogy nem volt 4 kg! Aki arányaiban egy ekkora gyereket megszül, azzal hajlandó vagyok erről vitázni, sőt megemelem a kalapom!
Nem téged akarlak bírálni, félre ne érts, de azt aki ezt állítja azért behívtam volna az én esetemhez például, ahol a fél vesém már a leállás határán volt, a májfunkcióim felborulva, stb stb mert akkora volt a fiacskám, hogy konkrétan veszélyeztette az életemet mert elnyomta a szerveimet, plussz ő is rosszul érezte magát, nem volt megfelelő a köldökzsinór áramlása, mivel azt is nyomta szerencsétlen, ezért 6 héttel korábban ki kellett venni, így is oxigénhiányos állapotban!!!
A második babám mégnagyobb lett! Bár akkorra már jobban tágult a méhem is, így őt tovább tudtam hordani és komplikáció nélkül zajlott a császár, de minden orvos akivel konzultáltam egyetértett abban, hogy nagyon nagy eséllyel tragédiához vezetne ha spontán engednének szülni!
Van több barátnőm is, aki hasonló alkat a férje pedig hasonló mint az enyém! Ha a férj genetikáját örökli, nagyon könnyen nőhet a kis drágaság akkorára, hogy Anyunak mattot adjon!
Ehhez még jöhet egy olyan, hogy nem tágul rendesen és kész! Ennyi!
Elmondanám, hogy az én esetem egyáltalán nem ritka és ezt most lehet kenni a terhesvitaminokra, meg a génkezelt gyümölcsökre, vagy akármire, de tény! Ráadásul ma már nem 18-20 évesen szülnek, amikoris nem annyira rugalmas a szervezet mint akkor!
Sorolhatnám még, a lényeg: nem értek egyet!
Biztos, hogy vannak kamu császárok is, de nem igaz, ez az adat!
Más világ van, más génállomány, más környezeti hatások stb mint régen, nem lehet összehasonlítani, hogy régebben miért nem volt ennyi császár. Még annyit, hogy meg lehet nézni a statisztikákat, hogy akkor, amikor nem volt ennyi császár, milyen volt az újszülött és a szülő női halálozási ráta!
Ezt mindenkinek ajánlanám figyelmébe.
Ezt a fejfájást én is megtapasztaltam, az vesse rám az első követ, aki ennél jobban viselné! Nekem ráadásul nagy gondok adódtak a vesémmel a várandóság alatt (ugyanamiatt mint neked, kb másfél m "magas" vagyok és a férjem 2 m!!! a fiúk pedig ráütüttek) szóval kb nem láttam a fájdalomtól és még plusszban 10 percet nem bírtam pisilés nélkül, úgyhogy a szoptatós történet ismerős! A császár heg fájdalmát már fel sem vettem, mert eltörpült ezek mellett.
A kisbabádnak meg megvolt akkor a saját kis elfoglaltsága, hidd el nem vette a szívére, hogy kértél egy kis pihenőt :-) sok-sok éved lesz még rá, hogy minden szeretetedet kimutasd neki!
Tisztellek, becsüllek amiért le merted írni, na nem azért mert szégyellni kellene, hanem mert vállaltad az esetleges negatív hozzászólásokat olyanoktól, akik szerint szülni gyönyörű élmény és nem is fáj annyira stb stb. Ezek a nők nagyon szerencsések és meg sem fordul a fejükben, hogy nincs két egyforma szülés. Sőt, van, hogy az idő megszépíti a történetet, meg még rá is tesznek egy lapáttal, hogy csodálatra méltó ősanyákká válhassanak (Don Quijote effektus).
Egyáltalán nem szokatlan amit elmeséltél, csak a legtöbben ezt nem vállalják, így azt gondoljátok egyedül vagytok ezzel. Pedig ez mekkora tévedés. Azért a legtöbb szülés nem az a vidám kis délutáni program!!!
Nagyon tetszett ahogy leírtad, el tudom képzelni mit érezhettél, fogalmam sincs hogyan bírtam volna ki (bár neked sem volt sok választásod).
Nekem két programozott császár volt, bár az elsőnél már voltak fájások (ilyen kis bevezető jelleggel) én már akkor meresztgettem a szememet, hogy uhh mi lenne ha ezt mondjuk holnap reggelig kéne csinálni?!
Szívből kívánom neked, hogy ha mégegyszer szülésre adod a fejedet, ennek totál az ellenkezője legyen az élmény! Jó egészséget és remélem mihamarabb kihevered ezt a sokkot, teljesen természetes, hogy nem szívesen idézed fel!
Jah és még valami: nekem az első babámmal sajnos gondok voltak, így csak jó sokára láthattam, de a másodikat egyből odatették mellém (császár után, egy db fájás nélkül "szültem") de megkértem, hogy adjanak egy kis időt, mert azt se tudtam hol vagyok, így elvitték amíg összeszedtem magam és én ezt egyáltalán nem tartom csúnya dolognak! Lehetünk és vagyunk azóta is együtt eleget és nem tűnik lelkisérültnek a gyerek :-)
Minden jót!
Nagyon tetszett a cikk! A szülés nehézségei, a hormonlöket, a megfelelés vágya... mind olyan témák, amikről szinte tabu beszélni. Én is hasonló pozitív gondolatokkal készültem a szülésre, de igenis depressziós lettem utána. Mindezt csak később láttam át, akkor nem. A második gyerekem érkezésekor már tudatosan készültem a depresszió lehetőségére és igyekeztem óvintézkedéseket tenni (előre is segítséget, figyelmet kérni).
Remek volt a cikk szövegezése, élmény volt olvasni! Köszönöm! Jó egészséget Nektek!
Esetemben esélyesnek tartom a téraránytalanságot, alacsony vagyok, a fiam meg 4 kilósan gondolta reálisnak a kijövetelt, tulajdonképpen már az ultrahangnál gyanakodtam.
De persze lehet, hogy a művi beavatkozások voltak az okok.
A kórházban, ahol szültem, nagyon alacsony egyébként a császármetszések száma, és én azelőtt és azóta is tökéletesen megbízom az orvosomban. Úgy érzem, mindent megtett, hogy a lehető legkevesebb beavatkozás tórténjen, és csak akkor avatkozott bele a dolgokba, amikor az már 99 százalékosan muszáj volt (teljesen biztos csak a halál, ugye). Ha ennél kevesebbet avatkozik be a dolgok menetébe, talán még egyszer ennyi ideig tart az egész (vagy nem), de azt gondolom, sokat kockáztatott volna, az én káromra.
Én nem a császármetszést bánom, az hozzásegített ahhoz, hogy a kisfiam épen, egészségesen kerüljön elő.
De valahogy az egészet sajnálom, hogy így sikerült, sajnálom a szülés előtti naiv ónmagamat a téves elképzeléseimmel, a szerencsétlen szülést, az elutasított drága kisfiamat, az utána következő nyomorúságos heteket, amikor járni sem tudtam, és attól a kegyetlen fejfájástól kb úgy tudtam szoptatni, mint Romolust és Remust a farkasanya, négykézláb, nem ránézve, csak percenkénti pihenőket is beiktatva, és rohadtul sajnálom, hogy a kisfiam első hónapjai nekem messze nem mámoros boldogsággal telnek, pedig jobb gyereket nem is kívánhatnék, és tiszta szívből imádom.
A téraránytalanság a "kedvenc" császárindok, kíváncsi lennék, az itt fórumozó császáros anyukák közül hánynak NEM ez áll a záróján...
Az István egyik legjobb orvosa, Újvári Attila szerint a valós téraránytalanság nagyon ritka, kb 1%-ban fordul elő, vagy annál is kevesebb. Magyarán: mindenki akkora gyereket növeszt, amekkorát meg is tud szülni megfelelő szakmai és lelki támogatással persze...
Érdekes, hogy az ő császáraránya 14-17% környékén mozog, pedig császár után szülnek nála rengetegen! Ja, és nem azért, mert mindenáron kihajszolja belőlük a gyereket, csak hogy jó statisztikája legyen...
Itt a link:
Nem tudom, emlékeztek-e arra a szomorú pécsi esetre, ami pár hónapja történt, ahol meghalt egy 6 kilós baba vállelakadás miatt.
Első baba császárral született, már ő is nagyon nagy volt, második babával pedig kiírta a fogadott orvos programcsászárra az anyukát. Baba gondolt egyet, megindult előbb, bementek a kórházba, ahová még a fogadott orvos nem ért be, az ügyeletes viszont ránézett a papírokra. Látta, hogy az előzőnél "relatív téraránytalanság" volt az indikáció, és mivel ez általában egyet jelent (anyuka nem tágult "megfelelő ütemben" és a sok beavatkozás, hanyattfektetés, oxytocin, manuális vizsgálat, stb következtében már bármibe beleegyezett kínjában, csak legyen vége), azt mondta, minden babának joga van megszületni, így ennek is.
Kínos, hogy épp ők voltak az a 100-ból egy, ahol tényleg nem kamu volt...
Ezzel nem mentegetni akarom ezt az ügyeletes orvost, csak rámutatnék, milyen következménye van még szakmai berkekben is annak, hogy megy a kamuzás, meg a szovjet módszerekkel való szülesztés, amit nő legyen a talpán, aki kibír.
Lara, ez nehéz ügy lehet, ha ennyire rettegsz a szüléstől. El tudom képzelni, micsoda gátat jelenthet ez - nem szeretnéd ezt (akár orvosi segítséggel) megoldani?
Hülye dolog, hogy pont én írom, de akkor ott tényleg borzasztó (bár nem mindenkinek), de utána elfelejti az ember. Engem sem a szülés zavar, inkább az utána következő időszak, ami azzal a szerencsétlen mondatommal kezdődött.
Láttam még egy kérdést, hogy miért is nem kapták ki belőlem a gyerkőcöt, ha a téraránytalanság már úgyis egyértelmű volt.
Erre nem (sem) tudok pontost választ adni, mert nem vagyok orvos, és kétséges az akkori kiváló ítélőképességem is.
Szóval lövésem nincs, miért nem.
Talán nem volt egyértelmű a helyzet, talán csak valamit írni kellett a zárójelentésemre, talán fogadásokat kötnek az anyukákra, meddig bírják tolni (oké, ez nem túl valószínű).
Nem tudom, mi volt az ok nálam.
Sziasztok!
Először is köszönöm a sok hozzászólást, pozitív gondolatokat, véleményeket, tanácsokat, miegyebeket, minden jól jön!
A kritika is, úgyhogy csak bátran :).
Próbálok válaszolni a kérdésekre, remélem, nem néztem be semmit, de ha igen, nyugodtan küldjetek virtuális tockost, hogy olvassak figyelmesebben...
Szóval, hogy vagyok. Hogy vagyok. Nehéz kérdés.
Megvagyok, egyben vagyok, csak valahogy nem én vagyok.
Nem vagyok humoromnál, nem vagyok jókedvemben, sokat aggódom, hülyeségeken kiakadok.
De lényegesen jobban vagyok, mint voltam, nem bőgök mindennap, ritkán tervezek kiugrani a 15-.ről - na jó, az komolyabban sosem volt tervben.
Szóval alakulok, haladok, a jelszavam, hogy "minden héttel egyre jobb", és tényleg.
Tudom, hogy rendben leszek, a kisfiamat imádom, a férjemet szintén, semmi okom rá, hogy ne legyek boldog, szóval az leszek.
Kedves Inta, újra elolvastam a történetedet, az esti pizza közben (hogy éjjelre is legyen tejem, a mi 3 hónapos kicsiny lányunk már szuszog az ágyikójában), és annál a résznél, mikor azt kívántad, bárcsak a torkod vágnák el, eszembe jutott:
a 4 órás nonstop vajúdási szakaszomban, időnként, mikor úgy-ahogy magamhoz tértem azt kívántam, bárcsak vége lenne, akár úgy is, hogy meghalok.. És ez akkor nem volt költői túlzás..
Olvastam egy hozzászólást itt, hogy másnak is eszébe jutott szülés közben ez a gondolat...
Érdekes, hogy éda írásában meg a tiédben olvastam csak azt, hogy mennyire, igazán szenvedett vajúdása alatt...
Persze, van olyan, akinek caklipakli két óra alatt csusszan ki a babája, ott gondolom annyira gyorsan történnek az események, hogy ideje sincs gondolkodni, és azért két óra szenvedést nem lehet összehasonlítani több órányival (vagy akár napnyival..).
Remélem hamar rendbe is jössz teljesen!
Sok szüléstörténetet olvastam... de a Tiéd nagyon tetszett. Szerettem a "szófordulataidat", és persze örülök, hogy mégiscsak jó vége lett :-)
Azért is áll hozzám közel az írásod, mert az én első szülésem is pont így zajlott, ugyanezeket éreztem és gondoltam, mint Te! Milyen érdekes. De én nem tudtam volna így megfogalmazni.
(..az enyéb annyiban másabb, hogy nálunk nem volt EDA - és kérni sem lehetett - és én kisfiam este fél nyolcra lett meg.... véraláfutással a fején, és a vákumot éppen "megúszva")
Szóval garatulálok a cikkhez! :-)