Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Lélek & Szerelem témák » Első randi cikk

Első randi


Holnap???


Olvasom a szót a monitoron, amiket az én vén hippim írt. A kurzor villog az utolsó kérdőjel mögött, és én nem tudom, hogy mit válaszoljak. Megakadok, mint mindig, amikor róla van szó. Az érzéseim a boldogság és a félelem közt úgy változnak, akárcsak az árnyék. Néha úgy érzem, hogy a tenyerén hordoz ez a férfi, máskor meg eszébe se jutok. Persze mit is várhatok valakitől, akivel még sosem találkoztam? Mégis, ez a lassan, hónapok alatt kialakult ragaszkodás időről-időre mindkettőnket megriaszt. Ő össze van zavarodva, én pedig meg vagyok rémülve. Sosem gondoltam, hogy ez megtörténhet velem. Mindig lenéztem azokat, akik az interneten kerestek maguknak társat. Csakhogy én nem kerestem őt. Egyszerűen csak beszélgettünk... azután lassan valami megváltozott. Kialakult. Fellobbant. Mennyivel másabb ez, mint az eddigi, viharos kapcsolataim. Még sosem éreztem, hogy valaki ennyire figyelmes lenne velem. Talán a korkülönbség miatt van, nemhiába, pontosan huszonegy évvel idősebb nálam. Csak csodálkozom magamon, mert sosem volt apakomplexusom, hogy miért vonz mégis. Talán, mert éppen olyan szeretni való rosszaság, mint akikhez mindig is vonzódtam. Egy veszélyes férfi, ezt érzem a zsigereimben. Engem pedig vonz a veszélyes. Engem, azaz Schauspieler Anasztáziát, akiből soha senki nem nézte volna ki, hogy milyen merészségre készülök. Hiszen randit szerveztem egy vadidegen, apám korabeli férfival...

Első randi

Ebben a percben érzem, hogy rezeg a mobil a zsebemben. Izgatottan nyúlok a fekete farmerszoknyám mély zsebébe, hogy előhalásszam. Amikor ránézek a kijelzőre, már látom, hogy keres. Még gyorsan becsukom a szobám ajtaját, hogy a bátyám ne hallja meg, hogy mire készülök.

- Szia Bendegúz! - suttogom a telefonba.

- Szia Kislány, mi van veled? Izgultam érted.

- Izgultál? - húzódik mosolyra a szám.

- Hát persze! És mi lesz, találkozunk holnap?

- Igen...

- Mi a baj? - kérdezi, mikor észleli a hangulatváltozásaimat.

- Semmi, csak... én nem vagyok normális! Találkozom egy vadidegen férfival. Elutazok hozzád. Úgy, hogy nem is ismerlek.

- Tényleg nem vagy normális - mondja, és már együtt kuncogunk. - Szédült tyúkom!

- Lehet, hogy gyűjtöd a nőket, és eladod rabszolgának.

- Hát lehet - mondja megjátszott komolysággal.


Kora reggel indulok útnak, az év legsötétebb hónapjában. Még minden éjszakai szürkeségbe borul. Senki sem tud róla, hogy hová megyek, csak a legjobb barátnőm, Zsóka. Ő is csak azért, mert szükségem volt valakire, aki falaz. Persze az ember lánya sosem lehet elég óvatos a mai, veszélyes világban, és nem árt, ha valaki tudja, hogy hol kell keresni, ha rosszul sülne el a dolog, és mégis csak elrabolnának. Fő az optimizmus! A szüleimnek még nem merem bevallani, hogy az ő korosztályukból való az új szerelmem.


A buszmegálló elég néptelen, amikor odaérek. Maradt időm, hogy reggelit vegyek az útra az éjjel-nappali büfében. Közben szemügyre veszem magam az ajtó tükrében. Egy húszéves, csinos lányt látok, hosszú szőke hajjal és riadt tengerkék szemekkel. Igaz, hogy százhatvan centimmel alacsonynak számítok, de kellemesen gömbölyödöm mindenütt, ahol kell. Bendegúz szerint igazi ősasszony vagyok. Közben látom, hogy a busz beállt az állomásra. Ahogy kiérünk a városból, a sofőr lekapcsolja az utastér világítását. Még négy óra utazás vár rám, és a hajnali keléstől fáradt vagyok. A végállomásra utazom, így az sem lenne gond, ha végigaludnám az utat. Kényelmesen elhelyezkedem, és magamban egy rajzfilmzenét dúdolok: "Nagy útra hívtál el, a vágy most arra hajt... oly távoli a cél, s eltéved ki fél, de te hitted, hogy bírom majd... Veled az ég útján járhatnék..." Próbálok aludni, de elkerül az álom. Túlságosan izgatott vagyok ahhoz, hogy elszenderedjem.


Fényes nappal van, amikor megérkezik a busz a számomra teljesen idegen városba. Gyorsan felmérem a környéket, és felfedezem az üveges várótermet, ahol a megbeszéltek szerint találkozni fogunk. Bemegyek, de ijesztő alakok lebzselnek ott, így inkább kijövök, és figyelem a bejáratot. Még sosem láttam Bendegúzt egy pár régi fényképen és videofelvételen kívül, csak ő látott engem a webkamerával. Reméltem, hogy elég feltűnő lesz az én vén hippim. Izgalmasnak ígérkezik a találkozás. Tele van veszéllyel, de tudom, hogy még bármikor hazamehetek. Amíg várok, mellém telepedik három részeges alak. Inkább átköltözök a bejárat másik oldalára. Már világosan látom, hogy hol állnak meg a buszok, és hogy valószínűleg honnan fog jönni. Előkotrom a mobilom, hogy megnézzem, mennyi az idő. Nahát, a barátnőm keresett, észre se vettem. Gyorsan felhívom hogy megérkeztem. Éppen élénk beszélgetésbe kezdünk, mikor észreveszem Bendegúzt. Ő még nem vett észre engem, gyorsan lerázom Zsókát, és addigra már itt is van tőlem öt méterre. Ekkor Bendegúz szemében felismerés villan...

Viharos sebességnek tűnik, ahogy felém száguld, a haja lobog a szélben, fekete kabátjában, szakállasan, pont olyan, amilyennek elképzeltem. Próbálom felmérni, hogy vajon vonz-e a valóságban is vagy nem, de erre már nincs időm. Elém lép, átölel és jobbról-balról megpuszil. Olyan fura, egy pillanatra le is dermedek, nem szoktam meg, hogy idegenek hozzám érnek, s hiába vonzódom hozzá érzelmileg már fél éve, a testem még nem ismeri.

- Szia Anasztázia! Már régóta vársz? - kérdezi.

- Nem, dehogy - nyugtatom meg, mert látom, hogy izgatott.

- Izgulsz? - kérdezi.

- Nem, egy cseppet sem - válaszolom, és komolyan így is gondolom.


Megyek mellette, vagyis próbálok lépést tartani vele az új csizmámban, aminek még szokatlan a magas sarka. Közben a kezünk időnként „véletlenül” összeér, majd egymásra talál. Ahogy az ujjaink összefonódnak elfog egy meghitt érzés. A keze erős és férfias, az érintése hatására érzem, hogy szinte azonnal odaadóvá szelídülök. Mintha valami varázslat történt volna... hiába, a barátnőm mondta, hogy boszorkányos a nézése. És attól függetlenül, hogy Bendegúz nem hisz az ilyen dolgokban, tény, hogy valami történik velem. Fel sem fogom, hogy miket kérdez közben, és azt sem, hogy mit válaszolok. Valamit arról, hogy hogyan utaztam, nem vagyok-e éhes, csupa idétlen kérdés, és még idétlenebb válasz. Szabadjára engedem az ösztöneimet, hogy minél többet megérezzek belőle. De nem kell sokáig várnom... az első üres utcában hirtelen megállunk, szembefordul velem, és megcsókol. Kicsit meglepődök, és nem is tudok mit reagálni. Csak állok, mintha ez lenne az első csók az életemben. Bizonyos szempontból az volt. Még sosem randiztam azelőtt szakállas férfival. Csiklandós és puha a szakálla, kellemes hozzáérni. Mint egy ismeretlen vidéket felfedezni, olyan ez az érzés. Teljesen tapasztalatlannak érzem magamat. Egy pillanatra megáll, s ekkor veszem észre, hogy az országúton állunk.


- Jaj, ne haragudj! - mondja, mert észreveszi, hogy a hátizsákja az ő karjáról átvándorolt az enyémre.

- Semmi baj! - mosolygok rá.

Fellépünk a járdára, nehogy ne vegyük észre, ha jön egy autó, és véletlenül elüssön. Még látom, hogy két fiatalabb férfi jön felénk, de aztán már semmit sem fogok fel, amikor újra megcsókol. Érzem, ahogy a lehunyt szemhéjam alatt elhomályosodik a tekintetem. Még sosem történt velem ilyen. És ezzel meg is pecsételődött a sorsom...

Hirtelen abbahagyja, kézen fog, és azt mondja, hogy menjünk. Szótlanul haladunk, bennem kavarognak a gondolatok. Fogalmam sincs, hogy az ő fejében mi járhat. Macskaköves, szürke úton járunk, megindul a szó, össze-vissza beszélek mindenfélét. Egy tornyos házat látva eszembe jut, hogy a buszon ülve egy csomó nyaraló mellett robogtunk el, és sok hasonló volt közte.

- Szeretem a tornyokat - mondom.

- Miért?

- Olyan romantikusak, hercegnősek - válaszolom, és kislánynak érzem magam a rajongásom miatt.

Ekkor pár perc múlva egy várszerű helyre visz.

- Nézd csak! - mondja, és én keresem, hogy mit nézzek. - A tornyod - mutatja.

És tényleg! Elvitt engem a legközelebbi toronyhoz. Máris jobban szeretem, mint valaha. És még azt mondja, hogy nincs benne romantikus hajlam. Akkor ez szimpla kedvesség?

- Nyáron fel lehet menni - mutatja a sötétbarna falépcsőt, ami felvezet a toronyba. Közelebb megyünk, és ekkor kiszúrjuk, hogy az egyik lépcső nincs lezárva.

- Gyere! - húz magával.


Felmegyünk a lépcsőn, természetesen engem küld előre a huncut, hogy láthassa a lábamat. Csak mosolygok, és jól érzem magam a bőrömben. Amikor felérünk, a kőfalon túl elém tárul az egész táj. Nézem a várost, közben ő mögém áll. Hátranyúlok a kezéért és megfogom, erre szorosan átkarol. A testem már ismerte, nem volt többé idegen, és odaadóan simul az ölelésébe, mintha mindig is ott lett volna a helye... Reszket a térdem, őrülten kalapál a szívem, minden erőm elhagy... Nincs menekvés. Mintha egy sötét szakadékba zuhannék, ahol az értelem és a józanság hallgat, ahol nincs félelem. Mindenről megfeledkezem. Semmi sem létezik többé rajta kívül... Nagyon szeretnék bízni benne. Tudom, hogy nem logikus, de mégis így érzem. De vajon én mit jelentek a számára?

Felülök a kőfalra és a hagyom, hogy a lábam közé bújjon.

- Ne itt! - szólok rá nagy nehezen. - Még a végén lecsuknak közszeméremsértésért!


Egy óra múlva Bendegúz hálószobájában találom magam, leteszi a táskámat egy székre, majd bezárja az ajtót. Most kellene megijednem, vagyis a filmekben ilyenkor szokták bántani a naiv lányokat, de semmi félelemérzetem nincs. Ő felém fordul, a szívem hevesen ver. Minek szemérmességet színlelni, amikor mindketten tudjuk, hogy mi következik?




Írta: Donna Juanna, 2012. november 28. 09:08
Fórumozz a témáról: Első randi fórum (eddig 49 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2020, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook