Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Lélek & Szerelem témák » A nagy kérdés cikk

A nagy kérdés


Minden úgy kezdődött, hogy jelentkeztem egy írói pályázatra... Gondoltam egy merészet és a szerelmemről és a gyerekeiről írtam... Az írásomban feltettem a nagy kérdést, amit az életben nem mertem... Azután szívdobogva vártam...
A nagy kérdés

Tél volt. Kiszakadt a felhők dunnája. Szállingóztak a hópihék a világra. Hulltak kunyhókra, hulltak kastélyokra, bevonták fehér takarójukkal még a királyi palota tetejét is. A királyné ott ült ébenfakeretes ablakában, és öltögetés közben ki-kinézett a hóesésbe. Ja nem, ez egy másik történet... Újratervezés... Ahogy a konyhában tüsténkedem, ki-kitekintek az ébenfakeretes ablakon a hóesésbe, a szerelmem és a gyermekeit várva.

- Bárcsak az én gyermekeim volnátok! - gondolom magamban, nagyot sóhajtva, miközben kihúzom a tepsit a sütőből.

Vanília, citrom, sülő szilva illata száll, és boldog várakozás tölti be a konyhát. Ahogy rutinosan megfordítom a tésztával teli tepsit, és visszacsukom a sütő ajtaját, felmerül bennem a tegnapi jelenet...


***


- Milyen találkozód volt a falunkban? - kérdezte újra a kíváncsi asszony rám bámulva a buszmegállóban.

- Randim volt - vallottam be végül.

- Idevalósi a fiú?

- Nem, csak itt találkoztunk. Ez volt az első.

- És milyen, legényember?

- Igen, az.

- Csak független emberrel szabad ismerkedni. Soha ne kezdj olyannal, akinek gyerekei is vannak! Rámegy a kapcsolat - mondja, és erre összeszorul a szívem.

Talán rám van írva, hogy kit szeretek? Közben megcsörrent a mobil a zsebemben, ahogy előveszem látom, hogy az új fiúm keres, még nincs húsz perce, hogy elment.

- Szia! - szólok bele.

- Szia Kedves! Hogy vagy?

- Mondd neki, hogy szereted! - szól oda jó hangosan az asszony, hogy a férfi is hallja, én meg csak nevetve tiltakozok, hogy szó sem lehet ilyesmiről...

A buszon egymás mellé ültünk az asszonnyal. Továbbra is érdeklődve nézett rám.

- Rendes a legény? Mert tudod, ami az ágyban van, az csak egy dolog - mondja, bennem meg elakad a szó a nyíltságától.

- Igen, nagyon rendes. Figyelmes, törődő, aranyos, minden, amiről egy nő csak álmodhat, csakhogy... én egy egyedülálló, háromgyerekes férfit szeretek igazából - árulom el az idegen nőnek, mire sajnálkozva tekint rám. - A lánya tavaly télen azt mondta a barátnőjének, hogy az anyja vagyok.

- És miért nem vagy vele?

- Mert nem hív magával.

- Hát mondd meg neki, hogy szeretnél vele menni és a gyerekeivel. És kérdezd meg, hogy elképzelhetőnek látja-e valamikor a jövőben ezt? Ha nem, akkor meg hagyd ott! Így csak ki fogsz készülni...


***


- Apának olyan színű a szeme, mint a libafos - jegyzi meg Anna, tinikorának megfelelő szemtelenséggel, az első öt percben, amint megérkeznek a házamba.

- Hát... - próbálom a vigyorgásomat visszafojtva elvenni a sértés élét, miközben vizsgálódva Andor szemébe nézek - múltkor valóban szürke pettyekkel volt tarkítva az amúgy zöld szeme, nem barnával, mint most. Úgy jobban tetszett, de ez még mindig jobb, mint a sárga.

- Sárga? - lepődik meg Andor.

- Igen, amikor Encsi hisztizett a buszmegállóban, és mind nagyon fáradtak voltatok - közben lopva a kilencéves kislányra nézek, és ő viszonozza mosolygós tekintetemet. - Talán akkor sárgul be a szemed, amikor nagyon fáradt vagy. Olyan lesz, mint egy oroszláné.

- Tényleg? - lepődik meg rajta egy pillanatra.

Még senkit sem ismertem azelőtt, akinek ilyen sűrűn változott volna a szemszíne. A zöldszemű férfi, aki néha aranysárgára vált. Van benne valami, ami rabul ejt, valami boszorkányos...

- Anna mostanában olyan szemtelen, a legrosszabb korban van - panaszkodik Andor, mikor kettesben maradunk.

- Engem nem zavar, korban közelebb vagyok hozzá, mint hozzád - célzok pimaszul a köztünk lévő húsz év korkülönbségre.

- Arra gondolsz, hogy öreg vagyok? - vonja fel elképedve fekete szemöldökét.

- Pontosan arra! - nevetek rá és átkarolom a nyakát, hogy megcsókoljam.

A következő pillanatban belép Encsike a konyhaajtón, mi szétrebbenünk, Andor zavartan igazgatja a haját.


- Menjetek fel az emeletre, ott van a gyerekszoba, és pakoljatok le - mondom a gyerekeknek, és indulnak is. Encsi jön vissza szinte azonnal:

- Apa! Pont olyan a padlásszoba, mint amilyet mi is akartunk! Tiszta fa az egész! - lelkendezik. - Én is ilyet szeretnék.

Bárcsak itt laknátok velem - gondolom örömteli szívvel, hogy ilyen jól érzik nálam magukat.

- Cipőben mentek fel, nem baj? - kérdezi Andor.

- Tényleg, hol hagyjuk a cipőket? - kérdezi a fia is, aki már magasabb az apjánál.

- Hagyjátok csak fent, az ajtó előtt. A meleg lábszag ugyanis felfelé száll - viccelődök velük, mire Annát elkapja a nevetés.


Encsinek tavaly óta ígértem, hogy teszek félre kukoricacsuhét, hogy bábokat készíthessen. Egy szatyrot nyomok a kezébe, és magammal hívom, hogy a száraz helyen óvott kukoricaszárról együtt leszedjük a csuhékat.

- Amikor tavaly decemberben kerestem neked ilyet, már penészes volt, azért nem küldtem postán, ahogy ígértem. Mondta apa? - kérdezem, miközben tépem a szárról a leveleket.

- Igen.

- Nem felejtettelek el - mondom neki, ezzel biztosítva, hogy fontos nekem, és meghatódottan látom boldog mosolyát és ragyogó, kék szemét.

- Egyszer mi is vetettünk pattogatott kukoricát, de nem lett belőle semmi - meséli a kislány.

A konyhába visszaérve egy tál langyos vizet hozok, amibe Encsike beáztatja a szebb kukoricaleveleket. Addig cérnát, gesztenyéket és ollót készítek ki a kézművességhez, mindent, ami egy valamirevaló anyajelölt varázsládikájában megtalálható kell legyen.

- Mi lesz belőle? - érdeklődöm.

- Karácsonyi ajándék - válaszolja, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon.

A természet kincseiből készített egyszerű, saját ajándékoknak van a legnagyobb értéke. Együtt látunk neki a játékos feladatnak, Betlehem készül a szent családdal.


Kínzó lassúsággal jött el az este, a fejemben ott motoszkál a kérdés, amit fel kell tennem Andornak, de húzom az időt. Félek a visszautasítástól.

- Tudod mit szeretnék karácsonyra igazából? - fogok bele.

- Mit?

- Téged és a gyerekeidet.

- És azonkívül? - néz rám gyengéden.

- Azonkívül az év minden egyes napjára szeretnélek titeket - vágom rá zakatoló szívvel.

- Azt hiszem megoldható...


Tél volt. Kiszakadt a felhők dunnája. Beteljesült az álmom...


***


Megnyertem a pályázatot... Nagy volt az öröm... Előre mondtad, hogy nyerni fogok. Ám még mindig nem kaptam választ a kérdésemre, hogy lehet-e közös jövőnk, vagy csak a szeretődnek akarsz-e továbbra is...


***


A reluxa ferdén feszül a középső ablakban, a két szélsőben leeresztve pihen. Sarokban bontási törmelék vár összesöpörve a további sorsára. Még meleg a radiátor az átépítés alatt álló folyosón. Állok az ablakban, és a kinti fagyos szélben siető embereket nézem, akik próbálnak elbújni vastag kabátjukban. Megkeresem a számod a telefonkönyvben, és megnyomom a zöld gombot...


Kicseng a telefonod... egy... kettő... három... Számolom a csengéseket, mert ötödik után bekapcsol a hangpostád. Veszettül dobog a szívem... négy... talán el kellett menned valahová, máris keresem a mentségeket, hogy miért nem vagy a megbeszélt időben telefonközelben...

- Szia Kicsim! - hallom meg végre a hangod az ötödik csörgés előtt, amitől máris a levegőbe emelkedem.

- Szia Andorom! - mosolygok a telefonba.

- Mi van veled? Jól vagy?

- Igen... igen... - most már, hogy hallom, hogy mennyi gyengédség van a hangodban - teszem hozzá magamban.

- És mit csinálsz mostanában? - érdeklődsz.

- Elvagyok... kalózcsapatot gyűjtök, flörtölök...

- Flörtölsz???

- Igen, mert nagyon felhúztál. Tudom, hogy nem direkt, és szerintem észre se vetted. De nagyon megharagudtam, és mérgemben - vallom be kicsit szégyenkezve - összetörtem egy szívet is.

- De mivel húztalak fel?

- Azzal, hogy besokalltál, és szólhattál volna, hogy elúszol a tennivalókban, és nem lesz rám időd.

- Én szóltam... - mondod halkan.

- Jó, de akkor nem fogtam fel, ne haragudj! - békélek meg egy pillanat alatt.

- Mondd Kicsim, sokat elcsábítottál már?

- Ó... csak egy párat... egyikkel randiztam is - vallom be.

- Tényleg? - lepődsz meg.

- Igen, de már ki is dobtam. Nem hasonlított hozzád eléggé...

- Jaj, ne hozzám mérd!

- Nem csak az volt a baj... - fogok bele - a nap minden szabad percében velem volt... mivel, hogy foglalkozott velem. De nem volt időm másokkal beszélgetni, se írni...

- Hm...

- És itt volt a karácsonyi pályázat határideje is, és nem mentem semmire se vele. Pedig mindig mondtam neki, hogy be kell fejeznem. Csakhogy ő annyira akart törődni velem, hogy nem vette észre, hogy megfojt... Aztán tizennegyedikén találkoztunk.

- Igen?

- Igen, és tizenötödike volt a pályázat határideje. Nem is fejezem be, ha a barátnőm nem nyüstöl. De akkor nagyon rád koncentráltam, és megírtam. Azután elküldtem neked levélben.

- Mondtam, hogy nyerni fogsz! - emlékeztetsz.

- Ezen szerintem csak én lepődtem meg - nyugtázom magamban. - A lényeg, hogy annyira rád hangolódtam, hogy minden végigfutott bennem, mintha az életem pergett volna le. Láttam, hogy nem lesz jó vele, mert csak bűntudatom lenne, és másnap könyörtelenül összetörtem a szívét.

- Hogy te milyen szívtelen vagy! - viccelsz velem.

- Veled nincs bűntudatom, mert... - keresem a megfelelő kifejezést, amit mondhatnék, ahelyett, hogy szeretlek, mert tudom, hogy nem szereted kimondani azt a bizonyos szót, közben, fel-alá járok a zöld-fehér mintás járólapokon.

Türelmesen vársz, hogy mit fogok ebből kihozni.

- Szóval veled nincs bűntudatom, mert érzelmileg nagyon közel állunk egymáshoz - nyögöm ki végül kínkeservesen. - De ha már itt tartunk... fel kell neked tennem egy kényes kérdést.

- És mi lenne az?

- Tudod, amit a pályázatban írtam, az asszonyról, akivel beszélgettem az is igaz, nem csak a többi része, amikor együtt voltunk... Az a kérdés... azt kell megkérdeznem... hogy elképzelhetőnek látod-e, hogy együtt legyünk családként a jövőben mi ketten, vagy öten, vagy akárhányan? Tudom, hogy most minden a nyakadba zúdult, - hadarok tovább - és tudom, hogy nem akarsz belerángatni a gondjaidba, mert egyedül könnyebben megoldod, és nem is most gondoltam, de a jövőben... el tudod képzelni, hogy együtt legyünk mi? Akármikor a jövőben, akár öt év múlva, vagy bármikor?

- Hát akkor már biztos. Nagyon remélem, Kicsim.

- Akkor jó - könnyebbülök meg végre - tudod a bizonytalanra nem tudok építeni.

- Arra nem.

- Jó, akkor az elkövetkező öt évben kitombolom magam, majd addig flörtölök mással.

- Hááát... na jó egy kicsit... egy kicsit flörtölhetsz... - mondod, mintha a fogadat húznák, és én elégedettem vigyorgok a hallatán.

- Tudod Andorom... összebarátkoztam egy korombeli sráccal és azt mondta, hogy bevonzom a férfiakat a személyiségemmel, és simán az ujjam köré csavarom őket.

- Nem csodálom...

- Csak téged nem tudlak az ujjam köré csavarni.

- Még ennél is jobban...


Boldog mosollyal csukom össze, és csúsztatom a zsebembe a mobilom. Az átépítés alatt álló meleg folyosóról kifelé haladva, hangosan kopog a csizmám a szürke járólapokon. A porta előtt álló emberek megfordulnak, és rám néznek. Mielőtt bolondnak néznek, a másik oldalra fordítom a fejem, hogy ne lássák felszabadult és boldog mosolyom, ami neked szól. Szeretlek... "Még ennél is jobban..."




Írta: Donna Juanna, 2011. február 1. 10:16
Fórumozz a témáról: A nagy kérdés fórum (eddig 17 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2018, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Sitemap | Facebook