“Bizony bizony egy szép napon,kopog az ősz az ablakon”., (beszélgetős fórum)

Én a tehenektől féltem. Azon az utcán hajtották ki őket a legelőre, amelyiken végig kellett mennem, ha nagyimékhoz küldött édesanyám.

Amikor olyan okosak, hogy d.u. tudják, mikor kell kiválni a csordából és melyik ház kapuján kell nekik bemenni, akkor értek haza.

És ahogy megáll, és csak bámul rám, és a fene tudja mi forog a fejében??? És ráadásul végig volt az utca ültetve ott is fehér és fekete eperrel, amit ugye jövet-menet meg kellett!! dézsmálni, de a tehénre is ügyelni!!! Hát, ha ezek eszembe jutnak, bizony volt gondom-bajom éppen elég! :)))

Jó reggelt!

Nagymamámék szomszédja kosárfonó volt. Szerettem nézni, ahogy a vesszőből készítette a kosarakat.

Én is szívesen emlékszem arra, mikor unokaöcsémmel együtt zsiványkodtunk a zalai kis faluban.

Bizony, voltak pocsolyák, amiket ki lehetett volna kerülni, de sokkal érdekesebb volt beleugrani a kellős közepébe. Szegény nagyanyánk melegítette a vizet, hogy rendbe tegyen bennünket és a ruháinkat is.

Jó reggelt!

A gyerekkorom szép emlékeit őrizgetem, a rosszakat valahova mélyen elrejtettem. Mivel tragédiák is árnyékolják. Édesapám öngyilkos lett. 12 évesen költözés másik városba, elszakadni a barátoktól, ismerősöktől egy kicsit nagy teher volt. Igaz, a család (nagymamám, nagybátyáim, unokatesó) egy ugrásra, de mégsem pótolták soha. Aztán egy iszákos, durva lelkű második férj édesanyámnak. Még szerencse, hogy a középiskolai barátaim és utána a munkatársaim kellemessé tették a napjaimat.

Ez mind régen volt. Ami fontos, hogy megtaláltam életem párját, akivel kaptam egy olyan anyóst, amilyenről csak álmodni lehet.

Legyen szép napunk!

Kedvesek az emlékeid.

Néha lehettem nagymamánál falun, ahol 6-7 éves koromig lakott, de nem csaptak ki a többi gyerek közé. Úgy is tanultam meg olvasni, hóttra untam magamat.

Egyszer nagyon untuk őrizni őket, játszani akartunk inkább, ezért kivittem a nagy babámat, leültettem az árokparton. A libák meg letelepedtek köré, csipegettek meg hallkan "beszéltek" neki.

Mi meg megléptünk játszani :-) Azért mikor anyu felfedezte, nem dicsért meg...

Az utcánkban mindenki tartott libákat és nekünk, gyerekeknek kellett őket az árokparton legeltetni, hogy friss zöldet csipegessenek.

És hogy meg lehessen különböztetni, hogy melyik liba kié (mert ugye összekeveredtek), különböző színű festékkel húztak csíkot a libák fejére. A mieinké például zöld volt, a szomszédé piros, stb. Murisak voltak a csíkjaikkal :-)

Azért a fejükre, mert ha megtépték a libákat, a fejüket nem és így nem tette tönkre a szép fehér libatollat a festék :-))

Az én gyerekkoromban is voltak rossz dolgok, de azért mégis nagyon szívesen visszaemlékszem a jókra. Szeretek nosztalgiázni, mert jó érzésekkel tölt el és az jót tesz a testemnek-lelkemnek.

Ami meg nem volt jó, vagy pl. a szüleim nem jól csinálták, azt már régen elengedtem. Nem mérgezem a lelkemet hiábavaló, felesleges haragokkal. Úgysem szándékosan csináltak rosszat, ők tették, ahogy tőlük tellett, a legjobb belátásuk szerint.

Sok-sok szép emlékem van, mert sokat játszottunk az utcabeli gyerekekkel is, meg az unokatesóimmal is. Nagyon klassz volt például ilyen meleg nyári záporok után gázolni az árok vizében mezítláb, tapicskolni a pocsolyákban :-)

Vagy felmásztunk nagyapáéknál az eperfára az unokatesókkal, tömtük az epret (jó sötétlila eper), dumáltunk, nevettünk és sötétlila lett mindenünk az epertől, a kezünk, szánk, ruhánk. Szegény nagymama azt se tudta, hogy pucoljon ki bennünket, hogy a szülők ne kapjanak idegbajt a látványtól :-)

És nevettük a libákat, akik megették a fáról lehullott, napon megerjedt gyümölcsöt és jól berúgtak tőle, összevissza tántorogtak :-)

Nemtom. Ellaposodott a dolog, lapos tyúkok lettünk. Még híreket se kaptam, mi van a kabinettel.

Pedig jót játszottunk. Mint régen a gyerekek... :-)