Apukámnak emlék szeretettel.... (beszélgetés)

Tudjátok,1 évig volt apukám beteg. Gége daganattal diagnosztizálták,azt kiműtötték nála,kivették a légcsövét,és nem tudott utána beszélni.Biztos láttattok már olyat,akinek a torok résznél van egy lyuk,és ott kap levegőt.Hangja nem volt......eleinte nem is volt akkora gond, de alig értettük,hogy mit mond,írva kommunikáltunk,egyre idegesebb lett miatta:(Februárban tüdőszűrésen nem volt semmi a tüdejében,októberre pedig ott volt egy 8 cm-es daganat:(:( A torkában utána volt még egy daganat,amit kiszedtek,aztán jött a tüdő:(Mentünk mindenféle vizsgálatra,Pécs,Pest,ivott mindent,egy csomó gyógyszere volt,kemoterápia,sugár.Ezek mind ideiglenesen hatottak csak.Egyre kevesebbet evett,ősszel meg akarták műteni a tüdejét,de addigra 20 kg-ot fogyott(50 kilóra) és nem vállalták a kockázatot az orvosok.Újra kemó,amit a vére nem bírt.Aztán sugár,az meg nem hatott. Januárban a szülinapomon bent volt a kórházba,először láttam tolószékben,a szívem szakadt meg:((:(De ő csak puszilgatott, boldog szülinapot kívánva. Haza engedték,de mentő nem hozta haza,viszont személy autóval meg nem lehetett(mai napig nem értem miért nem)Ezért Pécsre került az ápolási osztályra. Ott,mintha jobb lett volna.Mindenfélét kívánt,mindent meg is vettünk neki,de mondta a doki,hogy ez az utolsó "erőre kapás":(:(:(Nem hittük el.

Hétvégén bent voltunk nála,minden ok volt,evett,olvasott,beszélgettünk.Csütörtök este hívtak, hogy menjünk elköszönni.Azt sem tudtam mit tegyek:(Bementünk,anyukája,anyukám és én.Már meg sem ismert minket,csak feküdt,és nézett maga elé. Egyszer csak,rám nézett,és azt mondta MEGHALOK!Én meg,hogy dehogy,csak most kicsit rosszabb. Már nem bírtam visszatartani a könnyeimet,pedig megfogadtam,hogy nem sírok előtte.Szombaton még bent volt a tesója,akkor tiszta volt,és nem emlékezett rá,hogy bent voltunk:(

Hétfőn délután 16:40-kor ment el. Azt mondták elaludt:(((((((((Sose felejtem el,mikor anyukám mondta, hogy hívták a kórházból,csak nem tudta felvenni,én mondtam, hogy ááá,biztos azért,mert jobban van,és hozhatjuk haza.Mikor vissza hívta őket,csak ültem,hallgattam,és nem hittem el amit anya mondott:(((((Ilyen nincs!!!Nagyon sokáig tartottam anyukámban a lelket utána,kb másfél év után viszont egyik napról a másikra tudatosult bennem,hogy mi történt. 2009 ősze óta voltam már ideggyógyásznál, pszichológusnál,gyomortükrözésen, fogytam 2 hónap alatt 10 kilót. Még most sem tudom felfogni,hogy mi történt.És szerintem soha-de soha nem is fogom!!Ő nem panaszkodott,bármikor kérdeztük,nem fáj,mindig ezt mondta:(((((((Hiányzik,és nem tudom,hogy el tudom-e engedni valaha is,47 éves volt:(

Elnézést, hogy ennyire hosszú lett,de ez most nagyon ki kellett jöjjön:(:(:(:(

Szia Sybrrill!

Először is részvétem neked,bár nem szeretem ezt a szót és nehezen is mondom ki. Olyan semmitmondó, nem takarja azt az érzést ami ilyenkor benned lehet és sajnos nem is segít. Látom mindenkinek válaszolsz és a saját problémáid ellenére probálsz másoknak is egy kicsit segíteni.

Apukám még él,de rákos. Ha félévvel ezelőtt nem veszik észre és nem műtik meg,már nem lenne velünk. Talán szerencsés lesz,bár azért tisztában vagyunk az esélyeivel és küzd az életéért, értünk,hogy minél többet lehessen velünk. Ha szerencsénk van még van 1-2 évünk,amit együtt tölthetünk,de kimondatlanul is tudjuk,ha kell muszáj lesz feladnunk és elengednünk. Mégcsak most múlt 62 éves. Sajnos a statisztikák vajmi kevés esélyt adnak.

Most én viszem őt mindennap sugárkezelésre és a váróban az a sok-sok beteg ember, nem látszik rajtuk semmi,de a levegőben benne van valami fájdalom,miközben mindenki megprobál túlélni. És úgy érzem egy kérdés fogalmazódik meg mindenkiben: "Mikor lesz már ennek vége, mikor élhetek végre normális életet?"

Hát ennyi, azt írtad beteg volt már az apukád, úgyhogy sejtheted mit érzek, de erre tényleg nem lehet felkészülni.

Nagyon sajnálom:(

Az én Apum május éjszakán 2 tüdőembóliát vészelt át.Május 9én anyósom temetésének napján hoztam ki a kórházból. Bár az anyám él nem látogatta ,de ez egy más dolog:(

Május 14 vasárnap este rosszul lett ,és nekem nem volt annyi erőm ,hogy hívjam a mentőt. (akkor jutott eszembe a férjem aki azt mondta anyukája betegsége alatt ,hogy ezt az érzést sohase éld át. Akkor még nem értettem... Éjszaka vittem mentővel a Szent Imre kórházba ahol elköszönt tőlem:((( Majd hétfőn még találkoztunk ,de az már nem Ő volt,bár megismert de mégis... Nem tudom megmagyarázni... Éjjel 22.20 kor a második infarktus vitte el. 73 éves volt és már nem volt miért itt maradni. Nagyon elakart menni.

Kettős érzés maradt utána nagyon szeretem és hiányzik és míg élek fog is

2 Bár hamar elment úgy akart elmenni ,hogy ne legyen kiszolgáltatott ,és ne legyenek fájdalmai.

Fáj ,hogy elment miközben hálát adok a sorsnak ,hogy teljesült a vágya.

Örökre itt lesz velem és szeretni fogom és HIÁNYZIK.(

Sajnálom arita...:-( Apa beteg volt ugyan,s hálásnak kell lennünk,de mégis váratlanul jött az egész...habár szerintem mindig váratlan az ilyen dolog,hisz soha nem kelünk úgy fel mint pl. esküvőn....ma van a nagy nap,ma veszítjük el :-(((

Ma éjszaka 1 előtt 5 perccel ment el pont egy hete Apukám...:-((((((((

Sziasztok!!!Az édesapám januárban töltötte a 67et....egy nagyon csúnya betegsége volt 4,5 éve....A L s :-((((

én 28 vagyok.... tegnap kísértük el.....

Nagyon rossz volt,h kersetem s sehol sem találtam.....

Az ember nehezen tud írni a fájdalomról, mert sokszor csak üvöltene helyette a falat kaparva hogy miért?!! Én tavaly októberben vesztettem el anyut akkor voltam 5 hónapos terhes. Sosem ismerhette meg a kicsit pedig annyira várta. Halála előtti este a családi képeket nézegette amik még az esküvőn meg öcsém lejegyzésén készültek. Mintha búcsúzott volna szavak nélkül- hogy mi ne tudjuk hogy ne nekünk ne fájjon annyira . Bár tudtam volna hogy elmenni készül. Akkor még utoljára mondhattam volna hogy szeretlek. Üvölteném most is a világba hogy nekem ő volt a legdrágább- de már hiába .

Kellenek az ilyen fórumok hogy az ember néha kiirja a fájdalmat, pláne ha évforduló közeleg, vagy ha vmiért pokolian fáj az élet. Azelőt féltem a haláltól -már nem. Tudom vár majd vki odaát. Ha nem lennének a kicsik már nem bírnám. Minden addigi cél, álom akkor szertefoszlott, neki szerettem volna bizonyitani. Most is csak keresem önmagam de minden sivár és értelmeltlen.

Én is várom minden este, hogy hívjon. Mindig ő hívott, még tanulok és nem akarta, hogy az én pénzem fogyjon. Mindig este 8 után pár perccel csörgött a telefon, mikor végeztem a munkahelyemen. A mai napig a kezemben van olyankor a telefon megszokásból. Nem tudom elfogadni, hogy többé már nem hív.

Pár órával a halála előtt még beszéltünk. Semmi nem utalt arra, hogy baj lenne. Végre jobban érezte magát. Hajnalban már csak a mentősökkel tudtam beszélni.

Az én Édesapámat sajnos tavaly december 1-én veszítettem el, és nekem is van tőle a betegsége ideje alatt olyan mondata amit sosem tudok elfelejteni. Több alkalommal mondta nekem „De jó volna még egy pár évet élni”

„vagy mint nem tudok méltósággal meghalni”

Sajnos ezek a mondatok örökkön örökké a fülemben csengenek:(

Mindenkinek kívánok sok erőt és kitartást!

Sziasztok !

Apumat ( 73 éves volt) 49 évesen veszítettem el.De a mai napig várom a telefoncsörgését. Ugyanis én hiába hívtam azt nem hallotta meg,ezért mindig rám csörgött és visszahívtam.

Míg élek fáj és hiányozni fog:(

Apukám 2008.02.18-án ment el 1 év rákkal való küzdelem után.

Szemembe nézve,tényleg az utolsó szava volt hozzám,halála előtt 4 nappal,hogy MEGHALOK!!Ezt a pillanatot sosem tudom elfelejteni:(((

Sziasztok!

Részvétem mindenkinek.

Édesapámat 2011.04.19-én vesztettem el, rákban.

Nem tudok azóta se napirendre térni felette, nem tudom hogyan lehetne nélküle létezni...

Az én édesapám 2007.Szentestéjén kezemet fogva örökre elment:((((

Nem igaz,hogy az idő segít.Mindig fájni fog,bár nem annyira sajgón,de fáj:(

Szia!

Először is részvétem.

Én is gondolkodtam már egy hasonló fórumon. Édesapámat február 4-én veszítettük el, de még mindig nagyon fáj. Hirtelen jött a halála, nem számítottunk rá.

Ezzel a kis fórummal szeretnék emlékezni Rá,s egybegyűjteni akinek szintén fáj...

Talán könnyebb együtt feldolgozni a veszteséget....