Anyám még mindig gyerekként kezel, de ezt nem hagyom (beszélgetés)

Soha nem fogom ezt megérteni!

A fiam 37 éves, és ő nekem, mindig is a gyerekem marad. Bár felnőtt, de akkor is.

Én is gyerek vagyok az idősebb nőrokonaimnak és egy pillanatig nem zavart még, hogy az vagyok.

Mi egy két lakásos családiházban lakunk. Az egyik lakásban én és a férjem, a másikban a fiúnk és a menyem. Lakáson belül van az átjáró ajtó, amit csak is a macskák miatt zárunk kulccsal, mert ki tudják nyitni, ha csak kilincsre van zárva és még nem tudnak játszani a kutyánkkal.

Tehát, én is simán átmegyek, én is simán rendezkedek, ahogy ők is nálam. Sosem volt még probléma abból, hogy átmegyek és felporszívózok, felmosok, kivasalok, elmosogatok vagy bármi.

Én legtöbbször HO-ban dolgozok, ők pedig szinte minden nap reggel elmennek itthonról és este érkeznek haza. Miért ne csinálhatnám meg, ha épp olyanom van? Elég fáradtak már este, így nem kell ezt is csinálniuk.

Vagy ha elutaznak, akkor tuti, hogy kitakarítok náluk, hogy tiszta lakásba érkezzenek haza, még akkor is ha tiszta a lakásuk. Ellátom a macskáikat is, stb.

És fordítva ugyan így van.

Ráadásul a férjem, sokszor veszi a bátorságot, és amíg a fiúnk alszik, addig elviszi a kocsiját és kitakarítja, lemossa, ellenőrzi a kerekeket, olajat tölt bele, ha kell és megtankolja, hogy ne kelljen a fiúnknak ezzel foglalkozni munka előtt vagy után.

Segítünk nekik és nem gyerekként kezeljük őket és nem is beleszólunk az életükbe.

Ők pont ezt teszik, ha bármilyen nehezebb munka van, akkor nem a férjemnek kell csinálnia, hanem a fiúnk csinálja, mert ő meg ebben tudja kímélni az apját.

Az, hogy te a hűtőbe nézegetés, a hálóba mászkálás és hasonlók miatt nem álltál szóba a férjed szüleivel, szerintem felháborító. Egy család nem így működik.

Annak idején, amikor éltek még a férjem szülei, akkor nekik is volt kulcsuk a lakásunkhoz és ha elmentünk otthonról néhány napra, akkor mindig úgy mentünk haza, hogy apósom telepakolta a hűtőnket, ahogy sok hétvégére is.

Most, hogy ilyen sztorikat olvasok itt a hoxán, elgondolkodok többször, hogy lehet, hogy nekem se kellett volna szóba állnom velük? Vagy a jelenleg élő rokonaimmal is meg kellene szüntetnem minden kapcsolatot?

Mert mi sokszor úgy csináljuk, hogy amíg nyaralunk, addig ide költözik valaki a házunkba és benéz a hűtőnkbe! Bemegy a hálónkba! Használja a fürdőnket! Úr isten! Beleszólnak az életünkbe:DDDD

"anyámat megkérem nyomatékosan"

Tart majd két napig, egy hétig. Ha megérti és elfogadja kérésedet.

Neked kell ezt lazábban kezelned, ha nem akarsz folyton ezen bosszankodni.

Amikor megismerkedtem a férjemmel és először jártam a lakásában, meghökkenve tapasztaltam, hogy egyetlenegy kanala sincs. Kérdeztem is tőle, nem szokott levest és másféle folyékony ételt enni? Azt felelte, az összes kanalát elvitte az anyja.

A férjem bipoláris depressziós beteg volt, a mélyebb, depressziós időszakában gyakran ráncigálták őt, apósom nem is hitte el, hogy a "depresszió" létezik, a bipoláris depressziót is kétkedve fogadta.

Amikor a férjemet anno elvitte a mentő pszichiátriára a bipoláris depressziója miatt, anyósomék ugyanúgy bementem a lakásába és anyósom mint a főkolompos átrendezte a lakást, tett-vett ott.

Amikor már házasok voltunk, anyósomék kopogtatás nélkül beállítottak hozzánk, volt hogy a férjem a szobában volt, én az előszobában és a szívbajt hozták rám, ahogy beállítottak, mert nem csöngettek, nem kopogtak.

A hűtőnkbe megkérdezésünk nélkül benézett anyósom, kérdeztem tőle, éhes talán? Bemászkáltak a hálószobánkba.

Nem is értem, hogy ilyen emberek mégis mit képzelnek?

Az ilyen viselkedésük miatt nem álltam szóba velük végül.

Tehát nemcsak anyám ilyen "mindenlébenkanál-típus" és arcátlan.

Anyám 79 éves, én 54.

Alapból úgy gondoltam, mivel már csak ketten maradtunk (meghalt édesapám, a férjem, nagyszülők régebben, gyerekem nincs), ketten tartsunk ki egymás mellett.

Sajnos anyám ezt félreérti, mert belemászik a magánszférámba.

Van egymás lakásához kulcsunk, de ezzel ő visszaél; bemegy a lakásomba, rendezkedik ahogy ő jónak látja, ha nem úgy gondolom, hogy ő bármit is, rendkívüli hárpia módon viselkedik, érzelmileg zsarol. Másfelől makacs is sok tekintetben, továbbá mindenben a lehető legpesszimistább véleménye van. Egyszóval lehúz és sokszor teljesen kiborít idegileg.

Apukám halála előtt a klinikán is hisztit csapott, mert szerinte kegyetlen voltam akkor azzal, hogy szerinte bírtam nézni édesapám szenvedését, holott azért maradtam a klinikán azon a napon, amikor már eszméletlenül elvitték vizsgálatra, hogy ha visszahozzák, még ha eszméletlen is, mellette lehessek és ezt nem azért, hogy nézzem, hogy szenved (amúgy nem volt magánál), hanem szerettem volna tudni, hogy hogyan hozzák vissza, milyen állapotban lesz akkor. Hatalmas kiabálással volt és akkor is zsarolt, hogy menjek vele haza, nem mentem, megvártam, amíg visszahozzák aput. Ő már elment nagy dirr-durral, édesapámat úgy hozták vissza (eszméletlen volt), hogy csak lehajították az ágyára, mint egy zsákot és ott hagyták (volna!), ha én nem vagyok ott és be nem takarom, ugyanis rányitották az ablakot és ő félmeztelen, eszméletlen volt. Én takartam be őt és szóltam az ápolóknak, hogy szíveskedjenek visszakötni rá az infúziót, mire megtették. Szerintem egy halálos beteg, félmeztelen, eszméletlen beteg is érdemel méltó ellátást, olyat, mintha eszméleténél lenne.

Arra az elhatározásra jutottam, mivel a rokonságunk úgymond sokkal emberibb tagjai már nem élnek, anyámat megkérem nyomatékosan, hogy ne másszon bele az életembe, ne rendezkedjen a lakásomban, a holmijaim között, amikor nem vagyok otthon azzal visszaélve, hogy van kulcsa a lakásomhoz, ahogy nekem is az övéhez, de én nem járkálgatok be hozzá kéretlenül és nem rendezkedek nála. Ha erre nem hajlandó, nem tartom vele a kapcsolatot még annak ellenére sem, hogy csupán szűk körű baráti társaságom van és rokonaim csak olyanok, akiket nem érdekel a hogylétem és van néhány közülük, aki azt sem tudja, ki vagyok.