Amniocentézis - ahogy én éltem át....

Terhességem 16. hetében mentem a szokásos vérvételre ”valami AFP”, ennyit tudtam a dologról, különösebben nem foglalkoztatott. Olvastam róla, hogy sokan tartanak a vizsgálattól, mert rengeteg téves eredmény születik, melynek főleg a nem időben levett vér az oka. Ezért sem féltem az eredménytől, hiszen időben vették le a vért, a ciklusom is pontos volt, nagy tévedésre nincs esély. Inkább azon izgultam, hogy a vérvétel helye ne liluljon be, ugyanis azon a héten, szombaton volt az esküvőnk.

10 nappal a vérvétel után azonban valami történt. Már menni készültem a 18 hetes genetikai ultrahangra, de még nem jött meg az eredmény, nem tudtam időpontot kérni. Csütörtök volt, felhívott a védőnőm, azt hittem a lelet miatt, hogy megérkezett, kérhetek időpontot a kórházba. Nem tévedtem, valóban a lelet miatt hívott, kérve, hogy keressem meg, mert van egy kis gond. Zokogva mentem át hozzá, az sem érdekelt, hogy még aznap lett volna 3 vagy 4 órám. Szóltam az igazgatónőnek, és mentem.

Kiderült, hogy a 21-triszómia kockázatbecslése pozitív lett. Ez a Down kór. Az életkorom alapján 1:786 az esély a beteg babára, viszont a szérumalkotók alapján 1:43 az esély. Ez nagyon rossz eredmény. Nem az AFP miatt, amit hittem, hanem egy bizonyos SP1 érték miatt volt gond. 8.4 MoM volt az értéke, viszont azt sem tudtam mennyi a refrenciaértéke ennek a fehérjének. Akkor ez egyáltalán nem érdekelt, csak az, hogy baj van. A leleten szépen le volt írva, hogy a módszer érzékenysége 60-63 %, a tévesen pozitívnak minősített esetek aránya viszont csak 5-7 %. Nagyon elkeseredtem…

Bömbölve hívtam fel a páromat, nem tudott megvigasztalni, mint ahogy senki más sem. Valahol belül éreztem, hogy minden rendben van a mi kicsikénkkel, de ez csak egy érzés volt, aminek hinni akartam. Hinni akartam, mert a kombinált teszt, amit a 12. héten végeznek, és sokkal biztosabb, az negatív lett. Reménykedtem, hogy az én eredményem is álpozitív.

Másnapra kérni akartam időpontot a kórházba, persze hogy nem volt. Aztán mikor elsírtam magam a telefonban, az előjegyzést intéző nő nagyon kedves volt, próbált megnyugtatni, és azt javasolta, hogy menjek be, biztos behívnak. Muszáj volt gyorsnak lenni, az idő jelen esetben nem pénz, hanem életkérdés volt. A genetikai ultrahangon semmi rendellenességet nem láttak, viszont kaptam beutalót Debrecenbe, a genetikai tanácsadásra.

Hétfőn reggel 8-ra már a váróban voltunk. Mondanom sem kell, tömve a kis helyiség, levegő alig, rosszul voltam, mind testileg, mind lelkileg.

Futószalagon ment az egész, először ultrahang, majd a kapott eredménnyel várni a genetikusra. Az ultrahangon itt is mindent rendben találtak. Szinte biztos voltam benne, hogy hazaküldenek: ”nyugodjon meg anyuka” kijelentéssel. Hát nem így történt. A genetikus közölte azt, amit már elmondott a védőnő, háziorvos és másik 2 nőgyógyász is: az életkorom alapján nem, de a szérumalkotók miatt indokolt az amniocentézis. Megint eltörött a mécses, pedig próbáltam erős lenni. Aláírtuk a papírokat, és elindultunk. Vörös szemekkel, a férjem által támogatva léptem ki az ajtón. Leültem a folyosón, a többi anyuka mellé, akik szintén a vizsgálatra vártak. Nagyon magam alatt voltam. Éhes voltam, fáradt voltam, és úgy éreztem a lelkem is haldoklik. 2 óra lehetett, mire én következtem. A „sorstársaim” nagy része 35 fölött lévő, vidáman nevetgélő anyuka volt, akik azért jöttek AC-re, mert a koruk indokolta. Én nem nevetgéltem, én rettegtem. Nekem semmi keresnivalóm itt, én még ehhez túl fiatal vagyok, csak 28 éves…

De muszáj voltam, a babám és magam miatt is. Nem tudom mitől féltem jobban, azt tudom, mitől nem. A vizsgálattól nem féltem. Féltem attól, hogy esetleg beteg a babám, amit a vizsgálat eredménye igazol majd. Rettegtem attól, hogy a magzatvízvétel következtében megreped a magzatburok, és elvetélek. Ennek 1-2% esélye volt. Féltem attól, hogy kárt tesznek a babámban…

Mikor bekerültem, és lefeküdtem az ágyra, már csak egy darab hús voltam. Ürességet éreztem. A doki próbált kedves lenni, de tudtam jól, hogy neki én egy adott feladat vagyok, mint nekem egy dolgozat a sok közül, amit ki kell javítanom. Lekente a hasam fertőtlenítővel, ami hideg volt, majd ultrahangon nézte, hová szúrjon. Aztán belém szúrta azt a hatalmas tűt. Fájt. Nagyon. Viszont nem tudom hogy a testemnek, vagy a lelkemnek jobban. Éreztem és hallottam a vákuumot, majd hallottam, ahogy szívja a folyadékot. Végeztünk, felülhettem.

Kimentem az ajtón, majd szóltam Tamásnak, hogy rosszul vagyok. Elsötétült minden, és tompán hallottam, ahogy elkap egy orvost a folyosón: - Segítsen legyen szíves, a feleségem elájult.

Egy vizsgálóba vittek be, ahol vízszintbe helyeztek és kaptam vizet. Jobban lettem, de úgy döntöttünk, hogy egy éjszakát a kórházban töltök, biztos ami biztos. Az éjszaka eseménytelenül telt, aminek örültem, mert az első 24 óra a kritikus. Reggel megkaptam a zárójelentést, és hazamentünk.

Az elkövetkezendő 3 hétig, amíg tartott a tenyésztés, otthon pihentem. Nem kívánom senkinek ezeket a napokat. Március vége volt, a tavasz közelgett, de nem tudtam örülni a napsütésnek. Nem mertem közel kerülni a saját babámhoz, mert féltem az eredménytől…Pedig a kicsikém a vizsgálat után mozdult meg először.

Most nem részletezem a 3 keserves hetet, csak lezárom a történetet. A kromoszómavizsgálat igazolta a megérzésemet: egészséges babát hordok a szívem alatt.

Petra augusztus 26-án 3400 grammal és 50 cm-rel jött a világra, és kárpótol minket ezerszeresen az átélt szörnyűségekért…