Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Babák & Mamák témák » Gergő a világra jön cikk

Gergő a világra jön


Kisfiam születésének történetét szeretném megosztani veletek, ami ugyan nem volt annyira alternatív, mint terveztem, sokkal kórházszagúbb volt, mint vártam, de életem legcsodálatosabb karácsonyi ajándékát hozta el nekünk. Gergő már pocaklakó kora óta szófogadó volt.
Gergő a világra jön
A kép illusztráció (Pixabay)

Megbeszéltem vele, hogy szépen forduljon majd be, erre ő már félidőtől fogva fejvégű tartásban várta a nagy napot. Azt is megbeszéltem vele, hogy villámgyors szülésünk lesz, de hogy ezt is megkapom majd, arra csak álmomban mertem volna gondolni...

Az egész már két héttel a szülés előtt elkezdődött…

Távozó nyákdugó, apróbb vérzések, és egyre sűrűsödő, erősödő jóslófájások jelezték a nagy nap közeledtét. Az NST egy héttel az esemény előtt már közepesen erős fájásokat jelzett, teljesen szabályos időközönként. Aztán ez napokon keresztül ismétlődött…haskeményedés tíz, majd öt percenként. Mégsem történt semmi sem. Egészen december 12-ig.

Nem is tudom, aznap valahogy más volt minden.

A fájdogálások reggel óta jöttek mentek, de valahogy nemcsak a hasam felső része keményedett be, hanem szinte az egész, és menstruációs fájdalomra emlékeztető görcsölgetések is jelentkeztek. Tettem vettem, mézeskalácsot sütöttem, mostam, de már néha annyira fájt a derekam mintha le akarna szakadni. Próbáltam meleg zuhany alá állni, de az sem mulasztotta el. Este már ágyból fekve a Beugrót néztük Gáborral, jókat nevettünk, közben néha mértük az időt, szabályosan 5 percenként jöttek a keményedések, de nem voltak igazán fájdalmasak, ezért azt gondoltam, hogy megpróbálok elaludni, mint ahogy máskor is. De nem maradt időm. Fél 12-kor pukkanást hallottam, és egy piciny fájdalmat éreztem, és tudtam, hogy a magzatburok repedt meg, és azt is, ha most megmozdulok, akkor azon nyomban elönt majd a víz. Nem is csalódtam. Gyorsan lekúsztam az ágyról, és félig lelógattam az alsófelem, nem mertem felállni, mert azt olvastam, hogyha ennyire zúdul kifelé a magzatvíz, akkor magával sodorhatja a nyitott méhszájon át a köldökzsinórt a hüvelybe, és az nem vezet jóra. Gábor közben elszaladt törülközőért, addigra én már minden porcikámban remegtem, ez nagyon érdekes volt, mert belül valahogy egészen nyugodt maradtam. Remegett a lábam, vacogott a fogam, mindez alig két perc alatt.

Gábor közben hozta a nadrágom, a kórházi cuccot pedig levitte a kocsiba, beindította a motort, hogy ne legyen olyan hideg. Eközben én szépen végigcsordogáltam a lakásban törülközővel a lábam közt, és közöltem az épp felérő, és szerintem nálam sokkal izgatottabb Gáborral, hogy én bizony most megyek fürdeni és hajat mosni. Meg vagy húzatva? - kérdezte, szóval a tervem viszonylag gyorsan dugába dőlt. Ekkor éreztem, hogy kakilnom kell. Fura volt, mert mindig reggel szoktam, de azért becsordogáltam a vécére és tettem egy óvatos, meghiúsult kísérletet. Öltöztem, beraktam a bugyimba egy gigantikus méretű betétet, és már mentünk is. A kocsiban azért már elkezdődött a móka, a fájások egyre erősödtek, a víz még mindig dőlt, és nekem egyre jobban kakilnom kellett, miközben arra gondoltam, hogy úristen, csak nem már a tolófájásokat érzem, ugyanis azt olvastam, hogy az szokott ilyen inger formájában jelentkezni. Hát, valami ilyesmiről volt szó pedig.

A kórházba való bejutás nem volt zökkenőmentes, de viszonylag hamar megtaláltuk a megfelelő kaput. A szülőszobára való feljutást nem részletezném, már annyira remegett a lábam, hogy alig bírtam menni, fáztam, és egyre erősödtek a fájások is. A szülőszobára felérve becsengettünk és bebocsátást nyertünk. Miközben próbáltam felügyetlenkedni a lábamra a cipővédőt, a szülésznő megkérdezte, hogy ki az orvosom. Válaszomat hallván közölte hogy szerencsém van, mert épp itt van! Szegény, utcai ruhában jött ki elénk, majd minket meglátván beletörődötten sóhajtott: Na, akkor megyek átöltözni.

A szülésznő egy szobába vezetett minket, ami nem volt túl barátságos, a tanfolyam utáni látogatáson sokkal szebbet mutattak, de akkor talán mindegy is volt. Megvizsgáltak, 2,5-3 ujjnyi volt a méhszáj, de érezhetőbben lentebb volt, mert már nem fájt annyira a vizsgálat, mint alig 5 napja a magánrendelésen, amikor is csillagokat láttam. Levetették velem mindenem, csak a pizsamafelsőm (ja, persze én abban jöttem el otthonról) és a zokni maradhatott, bekötöttek egy oxytocin infúziót (harmadjára sikerült) , egy kindertojás belsőre emlékeztető nagy, sárga, tojás alakú labdára ültettek, alám terítettek egy óriási nedvszívó lepedőt. Az egész nagyon kényelmes volt, fájások alatt tudtam rajta forgatni a csípőmet, és a hátamnak is nagyon jó érzés volt. Egy baj volt csak, annyira folyt a víz, hogy átáztatta a zoknimat, és csurgott a padlóra, amin ide oda csúszkált a lábam, nem tudtam rendesen megtámaszkodni, szóval nem volt valami száraz és komfortos érzés. A fájások egyre erősödtek és mind sűrűbben jöttek. Próbáltam engedelmeskedni Gábor mondatainak, miszerint csak engedjem, hogy fájjon, ne feszítsek…igyekeztem így tenni, közben próbáltam mély levegőket venni hogy a babának is jusson. Két görcs közben annyira elfáradtam, és annyira ellazultam, hogy úgy éreztem, akár álomba is tudnék merülni abban a pillanatban.

Ez jó volt, mert rápihentem a következőre, viszont a labda kezdett kényelmetlen lenni, mert semerre nem tudtam dőlni rajta. Felmásztam az ágyra. Oldalfekvésben, Gábor kezét szorongatva feküdtem, de a fájások alatt már néha a hangomat sem tudtam visszatartani. Eljutottak hozzám a szavak, Gábor kérdezte hogy megemelje-e az ágyat, de képtelen voltam válaszolni, csak szorítottam a kezét. Azt hiszem, úgy van ez kitalálva, hogy éppen nem halsz bele. A fájdalomküszöb határát súrolja, és éppen nem éri el. A fájásszünetekben csak csukott szemmel feküdtem, teljesen ellazultam, szinte elájultam. Többször kaptam egy pár korty vizet is, örültem, hogy mindenféle kórházi protokollra hivatkozva nem tagadják meg tőlem. A szülésznő hajnali 4 órát jósolt a baba érkezésére, én meg el nem tudtam képzelni, hogy hogyan fogom addig kibírni. Fél 2-kor már nagyon erős kakilási ingerem volt, visszatarthatatlan. Csodálkozva vizsgáltak meg, és megállapították hogy már teljesen eltűnt a méhszáj, kérdeztem, hogy az mit jelent, a szülésznő kacsintva annyit mondott, hogy hamarosan itt a baba. Egyszerűen el sem akartam hinni. Hatalmas örömöt éreztem valahol belül, hiszen álmomban nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan eljutunk idáig, alig két órája még tévéztünk az ágyban fekve.

Hirtelen sürgés-forgás lett, betoltak egy műszerekkel teli asztalt, kesztyűt húztak, és megpróbáltam nyomni egyet. A tolófájás? Az valami elképesztő erő. Valami hihetetlen, mélyről, és irányíthatatlanul, feltartóztathatatlanul érkező erő, egyszerűen nem tudsz nem engedelmeskedni neki. Engem teljesen lenyűgözött. A doki a bal, Gábor a jobb felhúzott lábamat nyomta le, a szülésznő pedig a fej haladását és a gátat figyelte. Át kellett volna fognom a combom, és az államat a mellkasomra szorítani, de nem esett jól, a kezem inkább valahová magam alá gyűrtem, a fejem pedig oldalra szegtem…egyszer megkérdeztem, hogy nem lehet-e felülnöm kicsit, de nem engedték. Azután közölték, hogy most magamra hagynak 2-3 tolófájás erejéig, hogy a babuci jobban megtalálja a helyét. Nyomhatok is, ha szeretnék, de nem muszáj. Kimentek, és én végül úgy nyomtam és erőlködtem az ágyon, ahogy csak jólesett, és kinyújtott, kifeszített lábbal esett jól, hangot kiadva esett jól, valahogy így jobban tudtam az erőimet összpontosítani, jobban mintha irányítottak volna. Vicces, és egyben rémisztő látványt nyújthattam, ha jól emlékszem, ekkor Gábor már hozzám sem mert nyúlni, viccelődtem is később azzal, hogy úgy nézhettem ki, mint az ördögűzőben az ágyon vergődő megszállt kislány.

Kisvártatva visszajött a szülésznő meg a doki, és jól megdicsértek hogy milyen jót tett a dolognak ez a pár magánakció. És kezdődött minden újra. Egy tolófájásra hármat kellett volna nyomnom három levegővel és hang nélkül, de egyik sem akart kezdetben sikerülni, muszáj volt üvölteni, és levegőm is annyi sok volt, hogy kettő nyomásig kitartott, és vége lett a fájásnak. A fájásszünetekben egyre jobban kezdtem feszítő érzést érezni, ahogy haladt a fejecskéje, a legrosszabb akkor volt amikor közvetlenül a fej megszületése előtt várni kellett 1-2 percet a fájásra…na, az tényleg olyan volt mintha egy sárgadinnyét gyömöszöltek volna belém. A gátmetszést olyan sunyi módon csinálták, és úgy varázsolták elő az ollót a semmiből hogy csak egy pillanatnyi éles fájdalmat éreztem. Gábor lelkesen rámnézett: kinn van a feje! Kérdem tényleg? Tényleg, látom! Biztatott, nevetett, hogy már nincs sok hátra, a szülésznő is és a doki is mintha kiabáltak volna, hogy mindjárt kinn van csak még egyet nyomjak, hát beleadtam apait-anyait, iszonyú lelkesítőleg hatott, hogy mindjárt vége, mindjárt kibújik a kis gumimaci akire annyira vártunk. Hatalmasat nyomtam, és (fantasztikus érzés) kirepült belőlem a kis csomag, azonnal üvölteni kezdett, lenéztem, láttam a kis kalimpáló lábait, és egyszeriben megszűnt minden fájdalom, csak a hatalmas megkönnyebbülés volt és a boldogság. Gábor elvágta a köldökzsinórt, és a hasamra tették Gergőt azonmód maszatosan és véresen, sírósan, én meg csak bámultam, és nem akartam elhinni, hogy megérkezett, simogattam a fejecskéjét, gyönyörű volt. Hamar elvitték, Gábornak is szóltak, hogy kapja elő a fényképezőgépét és tartson velük míg Gerit megfürdetik, megvizsgálják.

Hát, mondanom se kell, volt nagy nevetés mikor Gábor elővette a Canon 5D-t a hatalmas objektívvel. Miután elmentek, egy nyomásra kicsusszant a méhlepény is, kértem, hogy mutassák meg, nagyon érdekes volt, és nem tartottam gusztustalannak. Engem elkezdtek előkészíteni a varráshoz és a belső tisztogatáshoz, amikor Gábor megjelent az ajtóban. Azt hiszem ez az a pillanat, amit sosem felejtek el. Az én óriás kősziklám lassan lépdelve hozott egy fehér pólyába bugyolált, immáron csendes kis csomagot, és csak bámulta, arcán fülig érő mosoly….leültek mellém. Ők voltak az én fájdalomcsillapítóim, amíg engem rendbe raktak. Ezt a részt szívesen kiradíroztam volna a végéről, talán azért is volt ilyen elviselhetetlen, mert már nem vezetett sehová, „céltalan” fájdalom volt.

Nem sírtam végül (később azért triplán bepótoltam) pedig azt gondoltam, potyogni fognak a könnyeim. Hatalmas boldogságot éreztem, felfoghatatlan volt, gyönyörűséges. Abban a percben azt gondoltam, hogy ezt nem tenném meg még egyszer. Még másnap is azt gondoltam. Harmadnapra már alig emlékeztem a fájdalomra, és azóta is csak bámulom ezt a kis csodát, aki belőlem lett, és abból az emberből, akit a legjobban szeretek a világon.




Írta: 154094b82f, 2009. február 13. 11:03
Fórumozz a témáról: Gergő a világra jön fórum (eddig 28 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2020, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook