Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Lélek & Szerelem témák » "Védd magad! Leginkább." III/1. cikk

"Védd magad! Leginkább." III/1.


...Na tessék! Máris zavarodottan elhallgatott… rossz jel. Ilyenkor kezdi bontogatni a fenevad ketrecét... kicsinyes bosszúság gyötri… óvodás bosszúvágy, ami, ha nem szűnik meg időben, egészen a gyűlöletig terebélyesedik… elveszi minden józanságát. Ezt úgy kihagynám… békére vágyom… Mindketten arra vágyunk. Szeretem.
"Védd magad! Leginkább." III/1.

"Még mindig keresi..."

(1.rész)


- Meg voltam győződve, hogy egy szolid parasztlányt vettem feleségül. – szólt egyik reggel minden élc vagy harag nélkül… inkább kicsit viccelődve, kedveskedve valami jókedélyű beszélgetés közben.

- Micsoda malőr… ! – válaszolt huncut mosollyal a szemében a neje, aki eközben már elfordult. Indult a dolgára, így a férje ezt már nem láthatta, szavai könnyedségét már csak legfeljebb a hanglejtése közvetíthette. - Aaaz bizony már csak így lehetett, hisz máskülönben sosem vettél volna el. Az óriási egodnak csak a kiszolgáltatottság és az elfojtott, gyenge akarat tetszik. Ez teljesen rendben van így. – folytatta vidám természetességgel, őszintén, minden megfontolás, és a legenyhébb bántó szándék nélkül – ahogy „rendes” érzékeny kolerikushoz illik -, miközben a mosógéphez lépett. A férje döbbenten állt egy pillanatig a reggeliző pultnál, majd zavartan más témába kezdett és sértődötten tovább iszogatta a teáját, ahogy egy „rendes” melankolikushoz illik.

- Na, tessék, már megint befeleltem. – aggodalmaskodott magában a nő, hiszen tudta… már jó ideje tisztában volt férje alapvető természetével. Meg aztán épphogy oldódik a két hetes „vihar” légköre, amit kavarnia kellett, hogy a fenevad végre befogható legyen óvatlan, tudattalan kedvese megmenekülése végett. – Megint okot adtam egy újabb sértődésre, miközben azt sugárzom, mintha belőlem is ez beszélne… Hiába tudjuk mindketten, hogy minden sértő szándék nélkül szólt hozzám, sajnos a tőlem elszenvedett sértést egészen biztos, hogy szándékosnak fogja gondolni. Valószínűleg még önváddal is illeti magát, mert fél, hogy ő bántott meg engem, azért „feleltem be”. Túl jó ő ahhoz, hogy ne így legyen. Na tessék! Máris zavarodottan elhallgatott… rossz jel. Ilyenkor kezdi bontogatni a fenevad ketrecét... kicsinyes bosszúság gyötri… óvodás bosszúvágy, ami, ha nem szűnik meg időben, egészen a gyűlöletig terebélyesedik… elveszi minden józanságát. Ezt úgy kihagynám… békére vágyom… Mindketten arra vágyunk. Szeretem.

- „Semmi sem történik véletlenül.” – hallotta „odabent”-ről.

- Hiszen tudom, de olyan nehéz látni a bántalom miatt elszenvedett fájdalmát, zavarodottságát. Szeret. Megérdemli, hogy úgy szeressem, ahogy jó neki.

- „Kavics-súrlódás a Nagy Folyóban… nemesedés…” – volt a válasz.

- Az elemző megjegyzéseket is utálja… erre született… Bár elfogadhatná már… a kedvemért… ennyi idő óta… hisz ez is én vagyok. Nem tudok kibújni a bőrömből, a szerepemből, mint ahogy ő sem szabadulhat a (melankolikus – egoista vezető – produktív gondolkodó) habitusától. Én nem várom, hogy a természete ellenében nyilvánuljon meg, hisz azt senki sem bírja ki… senki sem ússza meg betegség nélkül. Tudom a „Ne árts!” törvényét. Meg akarom tartani. Mégis, amikor a túlzó reakciói miatt már majdnem felborít mindent maga körül, amikor szépen, módszeresen kiengedi ketrecéből a bensőjében élő fenevadat és ebbéli tevékenységében kénytelen vagyok megállítani… úgy fáj. Újból és újból belehalok… abba, amit eközben alkalmaznom kell… amit a cél elérése érdekében meg kell tennem. Olyan jó, hogy én már, így közepes szangvinikusként, közel Istenhez” mégis bevégezhetem mindannyiszor a feladatot… néha még némi tapasztalást is becsempészve a szívébe… amit az újból szabadjára eresztett fenevad rögvest ki akar tépni onnan… No persze, a siker teljessége nélkül.

Már emberként sem csodálkozom el az új lényem különleges – emberi lényem korábbi habitusa mellett még nem jellemző - erején. Nem csodálkozom, amikor rendre Főnixként kapok új, egyre nagyobb erőre… mindig egy-egy szinttel magasabbra kerülve… s talán épp ez által minden új problémát könnyebben megoldva… a szeretet-dimenziókban. Mindannyiszor Isten színe előtt térdepelve.

Kell ez az erő. A régi ember lelki erejét már túlhaladták az új feladatok. A kedvesemben élő fenevad megerősödött… egyre komiszabb dolgokra képes. Védi a létét. Veszélyben érzi. Tudja: Nincs már sok hátra az uralmából, mert felfedeztük… felfedeztük a szerződést… tudunk tenni ellene. Még vagdalkozik. Tegye. Még megteheti.

Amikor szegény párom először elment az Angyalhoz… amikor megtudta a karmikus problémáját… tudomást szerzett a szerződésről, menten szörnyű állapotba került. A fenevad rögvest támadott. A saját, az egész emberi mivoltát képes volt megtámadni, hogy elijessze a jobbik felét az igazság felfedésétől, ezáltal elhárítsa az uralmának megszűnését… a megzabolázásának várható elérkezését. A kedves még egyáltalán nincs felkészülve a fenevad tartását illetően. Előtte is… pont egy évvel volt valami hasonló… roham, de az ok még felfedezetlen… nem jelentkezett eddig összefüggés. Bár… Lehet, hogy már akkor is csupán a vesztét érezte a fenevad? Talán már akkor is túl közel kerültünk valamilyen módon a szerződés felfedezéséhez, amire ugyan most nem emlékszünk, amiről esetleg nem is tudhatunk, de mégis?

Most meg ismét… Ismét gondot okozott a családnak… igen, mindannyiunknak. Az a sok kifinomult mágia, amivel eléri a célját… komoly tiszteletet érdemel a kitartó munkája és a remek trükkök, de ezek ügyes kivitelezése miatt egyaránt. Rendesen megdolgoztat. Meg fogom érdemelni majd a fizetségemet, ha kész a mű. Alig győzöm… az „összes égiek” segítsége nélkül pedig nem is győzném.


A fűnyíró felbőgött. Falta a sűrű, sötétzöld gyepet, a szél-szórta faleveleket. Szíve gondterheltségének enyhülésében reménykedett, amikor belefogott a munkába. – Komisz, nehéz idő volt ez már megint. – gondolta. – És még mintha nem volna vége. Egész nap olyan nehéz a szívem. Szilánkos érzéseim vannak. Csak simulnának már el! Érzem a karcolást még minden rezdülésében. Megfordult ugyan… mintha kissé már ismét visszatért volna mellém… de most meg… mintha én nem tudnék megbízni benne. Mi ez már megint? Ó, csitulj lélek! Szeretettel telve… Hogy milyen hangosak ma a rigók! O-óó… ez meg nem is… ez a telefonom… - eresztette el sietve a kart, a motor leállt.

- Mondjad, szívem. – szólt bele mielőbb a telefonjába.

- Szia… ettél már? Gyere el velem valahová. – hallotta a szokatlanul visszafogott, már- már fájdalmas hanglejtést, de mégis a kérdés tartalma volt leginkább különös.

- Ugyan mi okon szeretne velem enni… most(?), mi több, mindenáron házon kívül. – futott át rajta a gondolat.

- Persze, még délben. Párolt zöldséget… de … miért…?

- Gondoltam… elmehetnénk enni valamit együtt. Mindjárt otthon leszek… ne kérdezz, csak gyere velem, kérlek.

- Mondtam, hogy feltétlenül egyél valamit, kedvesem… Nem volt időd?… meg egyáltalán … Hány óra?… Négy. Már végeztél?

- Hát… Baj történt… nagy baj. –szólt elgyengülő erővel a hangjában a férfi.

- Mi az? Mi történt? – rettent meg.

- Ne ijedj meg… nem velünk, a családban… nincs nálunk semmi baj… Öt perc múlva otthon leszek… mindent elmesélek. – és csönd… egyikük sem szakította meg a vonalat.

Szívvel, aggyal összpontosított és megszületett a válasz:

- Ó, az Ági!… meghalt… Mondd, így van?

- Igen… megyek… mielőtt összeomlok…

- Légy erős! – válaszolt teljes együttérzéssel. - Csak nyugodtan… Minden rendben lesz. Várlak.

Elmentek… enni… és beszélgetni… otthonról. Minél inkább mozgalmas, emberekkel teli helyre, mert így volt jó. Így volt jó a férfinak, de talán mindkettőjüknek. Emberek közt érezték jól magukat. Kellett az energia, a mozgás, a változatosság.

Este még mindig hosszan beszélgettek a kertben. Szinte csak a haláleset körülményeiről, és latolgatták az okokat. Gyertyát gyújtottak a távozóért… könnyeztek.

Harmadnap egy fontos telefont vártak.

- Fölhívtak a rokonok. – szólt haza a munkája közben a férfi. - Képzeld, a doktornő azt mondta nekik, hogy ő pontosan ilyen halálban reménykedik… persze nyolcvan éves korában. A szívkoszorúér baloldali ága záródott el…

- Uram, atyám! Ugye ezt mondtuk? Szinte tudtuk. Az apunak is itt volt a gond… azt hiszem.

- Ez nem minden. Képzeld, szerte szét elterjedt újból a rák. A mája, a hasüreg több helye, a vékonybél, a vastagbél… A doktornő szerint hálát kell adni a gyors végzetnek, mert hamarosan olyan iszonyú fájdalmai lettek volna, amit elképzelni is nehéz.

- Hála az Égnek! … - sóhajtotta, miközben a könnyeivel kezdett küzdeni, de a párja folytatta.

- …és még azt mondták: „Ráadásul meghívott egy utolsó randevúra.” – döbbent pillanat… egy örökkévalóság a férfinak… egy szeretet-sugár indítása a feleségtől, a fájdalomtól meggyötört „földi barát” felé… hisz most már mindketten tudták, amit lehetett tudni… majd még néhány gyengéd szó.

- Szeretlek… majd itthon elmondod, ha szeretnéd.

- Én is téged… Nagyon rendesek a rokonok. – szólt némi szünet után meghatódva a férje.

- Hívjuk meg őket. – reagálta le azonnal az asszony.

- Pont ez a helyzet. Képzeld, kapcsolatot akarnak tartani… mert hogy hálásak a törődésért… meg ilyesmi…

- Kérhetek valamit?

- Mit?

- Ha volna egy fénykép… Szólnál nekik…? – zokogta röviden a nő.

- Persze… biztosan… mesélték, hogy van sok közös kirándulós kép…

- Köszönöm. …még az arcát sem láthattam… - csuklott el ismét a hangja.

- Ne sírj! – szólt rá kis keménységgel a férje, ami egyáltalán nem illett bele az eddigi beszélgetés hangnemébe, csak a férfira volt olykor jellemző.

- …de ez segít… Miért bánt ez téged? - kezdte fogalmazni magyarázatát gondolatban a nő. – A fenéket magyarázkodom… ezt értenie kell. – zárta le daccal. – de akkor… ez meg mi a kutyafüle már megint? – sejlett föl benne. - Jó, jó. Ne aggódj… - lágyított inkább hangos szóval mielőtt letették a telefont, mert tisztán érezte, olyan körbe tévedt, ahol ismét sikerült megsértenie a férje lelkivilágát. Amolyan „hogy jössz te ahhoz, hogy így fájlald, ami csak engem illet”-érzés szúrt belé. Ez pedig megerősítette emberi lénye számára a sejtés létjogosultságát. - „…egy utolsó randevú…” „…egy utolsó randevú…” „…egy utolsó randevú…” – suttogott a gondolat. – Tán mégsem. – állt ellent emberi mivoltában. Semmi kedve nem volt több fájdalmat beszerezni. – De ha mégis… akkor hány volt? … a sok év alatt. – sajdult fel… tolakodott a fájdalmas gondolat. - Nem mindegy? De. Mindegy. – szállt rá a teljes belső békesség, melynek kristály-felhője kevéssel korábban már foszladozni kezdett.

- A Judit nem tudja… a Lhara viszont biztosan. Eszem ágában sincs megkérdezni. A Lhara szereti mindkettőt… tehát az a legjobb, ha a Judit is ezt teszi. Kész. Ettől kezdve helyén is van a dolog.




Írta: Lhara, 2010. október 23. 10:08
Fórumozz a témáról: "Védd magad! Leginkább." III/1. fórum (eddig 9 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2020, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook