Álom-átjáró

Álom-átjáró

Látom. Nem először… Hányszor is?… A szőke, hosszú hajat és a csontszín „menyasszonyi”(?) ruhát fújja a szél. A reggeli nap aranyban fürdeti. A széttárt karok tenyérrel előre, rézsútosan.

A szemek lassan az égre emelkednek. A vállak taszíttatnak, a fej hátra lendül, a test íjként feszül, mereven előre dől.

Zuhanás… lassú zuhanás, közöny. Balról a kőfal barnásszürke. Lent üdezöld a fű, a távolban méregzöld kerettel… Apró hófehér bárányok(?) a sötétzöld előtt a fűben.

Béke, körben csendes, simogató suhogás. A zöld fű egyre közelebb. Vízszintes zuhanás… majd lassan ívben felfelé zuhanó siklás.

Végtelen nyugalom. Eleven színek, tiszta kontúrok, egyszerű formák. Naiv festő az Úr. Már-már infantilis. Csontszín „menyasszonyi”(?) ruhám ujja suhogó szárny. Hófehér. Vakító… fényes. Lassan hullámzik mellettem. Emelkedem. Boldog vagyok.

A látvány lenyűgöz. Mennybéli táj. Hív a távol. - Szállok már… várj. Ez szép! Ez tündöklő! Jaj! Megint zuhanok.

- Persze. – nevetek. – Koncentrálnom kell. Csak akkor repülhetek. – hiszem. Még siklom. Lábaim érintik a zöld füvet. Taposom, mint elrugaszkodó madár a tó vizét.

Szárnyaim erőlködve csapkodnak. Levegőt sem veszek. Emelkedem, süllyedek. – Koncentrálnom kell. Csak akkor repülhetek.

Emelkedem. A látvány ismét lenyűgöz… zuhanok.

Látom. A kőfal alján természetellenes helyzetű tagokkal fekvő tetem. A szőke, hosszú hajat és a csontszín „menyasszonyi”(?) ruhát többé nem fújja a szél. A halovány arc lehunyt szemein kéklik a héj. Megadás, átadás…

Az ólom köntös immár a földé, az enyészeté. Legyen áldott a távozás.

Siklok fel… a Fény felé.