Vannak kényszeres cselekvéseid/kényszeres gondolataid? 1. (beszélgetés)

Húúú, ne haragudjatok, de egy-két dolog nevetésre kényszerített... Na nem azért mert nevetséges!!! Pl. ez a kézbeütéses dolog, jaj, ne haragudj, de kicsit nevettem rajta...

Már csak azért sem nevetséges, mert magamra ismertem :-( Én is meg voltam róla győződve, hogy csak nekem vannak ilyen hülyeségeim...

Nekem is van egy csomó kényszerességem, a teljesség igénye nélkül:

Pl. este lefekvés előtt a papucsom mindig ugyanúgy kell, hogy álljon a szőnyeg mellett. A takarómat ugyan úgy kell szétnyissam. Minden lefekvésnél a digitális órán a számokat 2x le kell olvasnom számonként, de még a pöttyöket is. Ha netán (de ez egész napra érvényes) dupla számot látok pl. 22:22, akkor azt addig nézem és mondogatom magamnak, míg az óra nem vált. Aztán, a gyerekeimet minden este ugyan úgy takarom be, úgy állítom be a kis állataikat, mindent. Megnézem lefekvés előtt 2x, hogy a bejárati ajtó zárva van-e. Kulcsot 2x elfordítani. Én is páros számban szenvedek. Ha a tv-t hanogsítom/halkítom, csak páros számon állhat. A telefonomat minden este ugyan oda teszem le. A gyerekeim szobájából csak jobb lábbal léphetek ki ill. be is, úgy, hogy közben érintem az ajtófélfát. Á, sok van még... sajnos :-(((

Én azzal sokkolom magam, ha ezeket nem csinálom meg, a gyerekeimmel történik valami. Most egy kicsit jobb a helyzet, mert ovi szünet van, és itthon vannak!

ja es ez miatt, ha a baratokkal mentünk vhova nyaralni, mindig bepanikoltam es soha sem tudtam magam teljesen felszabadultan kiszorakozni, ugy ahogy a többiek. Hülyenek neztek es befelefordulonak. Pedig csak azzal voltam elfoglalva, hogy ne itt kapjak agyverzest, ne itt derüljön ki az agydaganat, ne itt kapjak vakbelgyulladast, ne itt kapjak etelmergezest.

Volt, hogy Rovinjban a kikötöben ültem teljesen egyedül, bepanikolva, mig a többeiek pizzaztak es körbejartak a varost...

Idiota vagyok... ma mar nem csinalnam ugyanezt!

en hipochondriaval küzdöttem eleg sokaig, de nekem kellett rajönnöm, hogy mi a bajom es nekem kellett vele megküzdenem. Gyogyszer nelkül, mert ugye: "minden agyban döl el", es akkor ciki volt barkinek is ezt bevallani, legyen az az orvos vagy az anyam, vagy a baratnöm.

Nagyon sokaig volt meg ez. Sokszor voltam, sokaig korhazban. Termeszetesen nem talaltak semmit. Ket dolog miatt alakult ki (sztem).

1. 11 evesen verhast kaptam. eppen megusztam elve. perceken mult.

2. 16 evesen kiprobaltam a drogot. nagyon rosszul sült el. szinten majdnem otthagytam a fogam. (persze anyueknak nem mondtam el, ami aggasztott, mert mindent elmondok nekik a mai napig, de ezt az egyet nem. az akkori baratnömmel megszakitottam a kapcsolatot)

Szoval 16-22 eves koromig tartott. Nagyon rossz volt. Elmondani nem lehet mennyire. Es a legrosszabb, hogy nem tudtam mi van velem. Aztan egyszer valami miatt rajöttem. Mar nem emlekszem mi volt az. A lenyeg, hogy onnantol tudatosan figyeltem a jelekre, gondolattereles, "velem ilyen nem törtenhet es nem is fog megtörtenni" magyarazattal letudtam a betegseget. 22 evesen egyedül laktam, dolgoztam, lekötötte minden idöm amelo. Most lassan 25 leszek.

Azota egyszer jelentkezett halvanyan, egy videki kishazikoban (amikor tudod, hogy nincs közelben se korhaz, se orvos, idegen orszag-rad jön a panik), de akkor gyors elheseggettem es megnyugattam magam...

Ez is kenyszerbetegseg? Felek a betegsegtöl, felek, hogy olyan helyen jön ram, ahol nincs nagyon sok kilometeres körzetben orvosi ellatas?

Nekem olyan dolgaim voltak, hogy ha megkerültem az asztalt jobb oldalról, akkor arra is kell mennem, mert ha nem, "becsavarodok". Képzeltem egy láthatatlan fonalat magam mögé. Mindent párosan akartam csinálni. Ha beütöttem a kezem, még egyszer odacsaptam, hogy páros legyen. Ha kisebb erősségű sikerült, akkor a kisebből és nagyobból is párosat akartam, így megint megütöttem kétszer. Anyám egyszer beszólt, hogy seggbe rúglak. Válaszoltam neki, hogy akkor páros lábbal. :) Fogmosáskor is párosan öblítettem a szám. Előtte kétszer, utána hatszor. A wc papír használat se volt másképp nagy dolognál. Olyan volt a műpadlónk, hogy két téglalap egymás mellett és felette hosszában egy. Ilyenből állt az egész. Nem tudom, hányas lában lehetett, de belefért a papucsom a 2 egymás melletti téglalapba. Mindig úgy tettem bele, hogy pontosan benne legyen, ne lógjon ki és a szoba felé állt az a része, ahol belebújok. Ha valaki arrébb rúgta, ideges lettem. Volt egy kis zseblámpám és egy karórám. Azokat pontosan úgy tettem le az asztalra, hogy az asztal szélén merőlegesen álljon egymással, egy vonalban az asztalszéllel. Húgom szokott idegesíteni, hogy amikor nem figyeltem, szétbarmolta. Volt, mikor az időt még másodpercre is néztem. Takarítással az volt a gondom, hogy a szobában lévő díszszőnyeg rojtjait is kisimítottam egyesével. Ha valaki összekócolta, ezt is szóvá tettem.

Nem vagyok normális?

Az a jó,hogy a gyógyulás nem olvas szakirodalmat.:)

Én is találtam egy önkéntes munkát,5-kor kezdődik,most már tényleg indulok a buszhoz!(ezt mondtam 1 órája is:)

Van 40-50 orvos erre,de nincsen egy szaknévsoruk,csak szájhagyomány útján terjednek,az meg olyan is...

Megyeszékhelyen lakom,de senki nem vállalt,mert félnek a kényszeresektől,mint a tűztől.Vagyis hogy lerontod a statisztikájukat a sikertelen terápiával.aki van,az is csak maszekban,és Pesten.

Puszillak,Macska.Aranyos a volt élettársad,mert figyelt rád,és ezt viccesen tette.

Az én családom úgy csinál,mintha kis ügyes lennék,aki hipp-hopp kigyógyult a bajból,vmi számomra homályos okból...:/

Anka, egy idő után az ember ha ebben a betegségben szenved, úgy érzi, megváltás lenne a halál, ezt a legkomolyabban mondom. Ugyan soha nem volt öngyilkossági kísérletem, de amikor szünet nélkül a kényszergondolatok járnak űaz ember fejében...és csak csinálni kell, meg csinálni...hát néha éreztem én is, hogy jobb lenne a diliosztályon, leszedálva:-(

Nagyon sajnálom a barátnőd fiát:-(((((

Rizsa...ismersz...tudod...együttérzek veled:-((((

annyira rossz és megfoghatatlan ez a betgeség...de uralkodom én is magamon!!!

volt egy nap, amikor azt mondtam magamnak...na, ha ezeket a rituálékat tovább csinálom, akkor lesz igazán nagy baj!!!

Nagyon-nagyon nehéz volt...de 75 %-át a dolgaimnak sikerült elhagynom...

Épp minap volt a munkahelyemen a volt élettársam, hát...épp észrevette amint "csinálom

" dolgom, megmosolygott, és hozzáfűzte, na ebből sose fogsz kinőni!!!

Nem rosszindulattal mondta, és tisztában vagyokj a helyzet súlyosságával:-) Meg kell tanulni kontrollálni magunkat, de szerintem ez az embert kisebb-nagyobb formában élete végéig elkíséri...hiába a gyógyszer, hiába a pszichotréning.El kell fogadni, hogy ez betegség, és onnan könnyebb a továbblépés.Legalábbis nekem így sikerült. Én már elfogadtam, így picit könnyebb talán, és redukálnom is könnyebb a dolgokat. De, itt vannak velem, elég egy keményebb stresszhelyzet, és újra intenzíven csinálom.Kávéparám pl sosem tudom szerintem kiverni a fejemből:-)de!!!akarom, és mindent megteszek!!!

Puszillak!!!

Mázlista az öcséd,és persze ügyes.A Monknak és a hasonló filmeknek,műsoroknak ezért vagyok nagyon hálás,el nem tudom mondani,hogy milyen hasznosak.A legtöbb persze amerikai,gondolom fölmérték,hogy milyen sok a beteg(A népesség 2-3%a,nálunk is).Minél korábbi a terápia,annál jobb a gyógyulási esély.

Fiúknál kicsit korábban kezdődik.Remélem a tesódnak nem jön vissza,mert OCD hajlamos több körben támadni,és minden további kör erősebb az előzőnél,ill. 30 fölött krónikussá válik a betegség általában.:/

Barátnőm fiának volt kényszerbetegsége: az tűnt fel, hogy kétszerese lett a vízszámla, folyton a kezét mosta a srác. Aztán ebéd előtt felpattant, és a tiszta tányérját, poharát, evőeszközét felkapkodta az asztalról, és elmosogatta, de bazi sok habbal, órákig.

Nála borzasztóan végződött, öngyilkos lett:(

Gondolom, súlyosabb eset volt:(

Szia,

nekem az öcsém volt kényszerbeteg, kb. két évig, úgy 13 éves lehetett. Emlékszem, hogy eleinte csak idegesítő dolgai voltak, pl. kitárta az ajtót mikor bejött, és kiszaladt a kutya. Megszámolta a helységeket, ha elment otthonról. Nem értettük anyuval, hogy mi a fene van vele, de először ezek apránként jöttek, nem tűnt fel annyira. Később odáig fajult, hogy minden nap állt a szobája ajtajában, és az üres falat bámulta órákig szótlanul. Mi meg persze csesztettük, hogy mi a fenét csinál? Mázlija volt, mert egyszer mikor otthon volt betegen, nézte a tévét, és pont a Reggeliben erről beszéltek, és ráismert magára. Lement a háziorvoshoz, közölte, hogy neki mi a baja, kapott beutalót pszihodokihoz, és kb. 2 hónap alatt meggyógyult!:)

Onnantól nagyon megnyílt a témával kapcsolatban, mert előtte azt hitte, hogy meghülyült, így nem merte mondani, hogy mi van vele.

"Számbabonák. (3) "

Helyesen:Számbabonák.(A 3ast én írtam utána magamnak,mert minden 3szor csináltam,mert ugye a 3 mesei szám...+1,mert a negyedik a ráadás.:)