Vannak kényszeres cselekvéseid/kényszeres gondolataid? 1. (beszélgetős fórum)

Hát lehet!

Történt velem egy pár rossz dolog ki koromban,illetve kamasz koromban,de mára úgy érzem mintha fel dolgoztam volna ezeket a rossz dolgokat,de gondolom a tudat alattimra még kihat,hogy csinálom ezeket a "szokásokat"

1-2dolgot meg említek.8évesen az unokatestvérem piásan molesztált.

Illetve 14évesen anyám kirakott otthonról-és a pasiját választotta helyettem.

Szerintem ennyi lelki sérülés nem csak kis korra elég hanem egy egész életre:(

Szép napot!!! Háát gyerekkor...,már akkor is fura dolgokat műveltem,csak az a baj,hogy nagyon kevés emlékem van,és nem tudom miért van ez.Nem jártam oviba,otthon voltam Anyukámmal,meg öcsémmel.Arra emlékszem,hogy szoptam az ujjam,és Szösziztem(ez anno egy Ágnes pelenka volt),és Szöszi mindig velem kellett legyen,utcán, mindenhol hurcoltam,és 6 éves koromig biztosan ezt csináltam,amíg bele nem esett Szöszi a Dunába a Margit hídról...ekkor mondta Anyukám:hogy ennyi végre vége van,így amúgy se mehettem volna suli előkészítőbe... Na ezt én traumának tartom...Szöszi volt a mindenem,még a mai napig őrzök egy képet,amin velem van:)Amúgy elég rossz gyerekkorom volt,addig ,amíg el nem váltak szüleim,mert mindig ment a balhé Anyu meg Apám között.(pont egy késsel hadonászós üldözős veszekedés a másik legmeghatározóbb emlékem)Meg 6 éves korom előtt volt egy furcsaság is...teli voltam kék zöld foltokkal,mintha megvertek volna(anyukám így meséli,és sajnos nővéremre kente),pedig utólag úgy rémlik,hogy valahogy én csináltam magamnak,és kórházban is voltam,mert nem akartam járni emiatt...vagy nem akartam otthon lenni? Amúgy tényleg nem sok amire emlékszem,csak villanások(nem tudom mások,hogy vannak ezzel...)Pl:egy állatos tapéta,amihez storykat gyártottam egyedül,vagy ,hogy Anyu narancsszínűre festi a körmét...Ennyi.Apámmal sose voltam jóban,nem is jelentkezett csak egyszer,és utána már a kórházban láttam 17 évesen..meghalt...és most jövök rá,hogy nem ismertem(kicsinek szerettem vele málnát inni a kocsmában:) és Anyukám pedig mindig védte őt,és a mai napig szereti a rossz dolgok ellenére is...Azért szerintem ezek a dolgok rendesen megalapozzák az ember jövőjét...mert,ha rosszat csináltam,mindig elhangzott,az olyan leszel,mint Apád című mondat...Hú...most kicsit ki lettem ettől.Ha már a traumáknál tartunk,később is ért,de más formában,és én inkább azt tartom kezdetnek.(lehet inkább ezt a naplómba írom majd,mert én is elkezdtem írni ám:)

Abőröm...hát igen 7 év az 7 évnyi heg...a lábaim szépek mostanra,a jobb karom rettentően néz ki,mert az elmúlt 2 hétben ,ő volt az áldozat. De amúgy egy hét napozástól(a nyaralás) meg nagyon szép volt az is...csak belecsúsztam ebbe megint.

A barátom...ő csak azt szeretné,hogy legyen vége ennek,hogy mosolyogjak,hogy vidáman sétáljak mellette az utcán ujjatlan felsőben(mindig rám szól,hogy 40 fokban,nem mehetek így hosszú ujjúban,mert így sose gyógyul meg a karom)...Tudom,hogy szeret,de nem tudja ezt kezelni...amikor júliusban elmondtam neki,hogy kényszerbetegnek tartom magam,akkor furán vette a dolgot.(a hazugságok miatt,hogy ez valami bőrbetegség,pedig csak végre be ismertem ,hogy gondok vannak a fejemben...)és nem tetszett neki a letakart tükör,és a kis figyelmeztető cetlik a lakásban,mert,hogy mit fognak hinni a barátaink,ismerőseink..na,akkor jött az ,hogy ettől én még nem vagyok bolond! és éppen azon akarnék változtatni,ami zavarja. Onnantól megértőbb lett,és leírtam neki,hogy mire kéne figyelnie velem kapcsolatban,és működött is ez egy darabig.De nem lehet mindig mellettem. Az a baj,hogy nagyon sok más egyéb problémánk van(pénz,munkanélküliség,albérlet,költözés,kell egy lakás,jogsi és neki még Anyukája is rákos,stb,stb),és ő lassan 3 éve azért küzd,dolgozik hogy együtt legyünk a mi kis világunkban,ahogy én is ezt tettem folyamatosan. Nem keseregni akarok!,mert ez az élet. Most ,hogy kiléptem,és munkanélkülin vagyok,kezdem rosszul érezni magam,hogy nem volt helyes lépés,de már nem bírtam tovább...most pont ez kell,gondolkoznom és átértékelni mindent. Amúgy ,tegnap azt mondta párom:hogy nem baj,ha itthon ülök egy darabig,csak szedjem össze magam! Igazából nem visszahúzni akar,csak valahogy motiválni(így jött elő belőle a fenyegetés is),csak valahogy nem megy neki...mert nem érti meg,hogy nem direkt teszek dolgokat magammal,hanem ,mert meg kell tennem ezeket a kényszeres dolgokat.Ami még rátesz a dologra azok az én gondolataim,amik irreálisak,és ezekkel kergetem még plusszba őrületbe.Amúgy tegnap,már ő könyörgött,hogy mondjam meg neki,hogy mit tegyen,miben segítsen,min változtasson,hogy jobb legyen. Szóval nincs veszve minden,csak nem így ismert meg,hanem egy totál pozitív csajként és ő végig nézte azt ahogy visszacsúszok ebbe a hülyeségbe...és volt ,hogy ő jött utánam a fürdőbe,hogy mégis mit csinálok...Az a lényeg,hogy amikor megismert,akkor egész jól kezeltem a dolgaim,jól alakult akkor minden,éppen ezért nem voltak olyan szintű kényszercselekvéseim...Nálam ez a 7 év hullámzó volt,hol jobb,hol rosszabb...most a nagyon rossz kategóriába léptem.Amúgy sok múlik a folyamatos elfoglaltságokon...mondjuk most pont az egyedülléttel küzdök,az a legnagyobb kihívás,mert olyankor aztán nincs megállás a gondolataimnak,se a nyomkodásnak. Amúgy egyetértek veled abban,hogy nem kellenek visszahúzó erők,de párom pont nem az akar lenni,de remélem megtanulja kezelni ezt.Ma úgy ment el,hogy ezt mondta: egyedül is abba tudom hagyni:) Azért én kinéztem magamnak egy Ideggondozót(én Dabashoz tartozom,mert vidéki a bejelentett lakcímem),ha mégse menne:) Amúgy ez a Második nap:) Részletek a naplómban lesznek! Köszönöm a sok tanácsot,tök jó ,hogy vagy:)Majd bele olvasok a naplódba,amúgy ez tényleg jó terápiás célra.

szia! milyen volt a gyerekkorod? ért valami trauma kiskorodban? ezek lehet nem tűnnek fontosnak most, de valószínű ott rejtőznek a tudatalattidban, és amíg nem kerül felszínre, addig az orr lapul, és szorongás formájában ölt testet, ami a leírt cselekedeteidet hozza magával.

Minden kényszerbetegnek szorongás az alapja. Szerintem nagyon nem vagy megelégedve a külsőddel, ezért kezdted a nyomkodást, ami először rossz szokássá, majd az idők folyamán a szorongásod csillapítására, és a nagymértékű önbizalomhiányod elfojtására szolgál.

Nem jó ez így, fiatal vagy még, gondolom nem szeretnéd elcsúfítani magadat..

gondolj arra amikor úgymond rááll akezed, hogy oké, most pillanatnyilag megnyugtat hogy kinyomod, hogy vakarod, de ezek örökös nyomot hagyhatnak atesteden!ugye nem szeretnéd??? Képzeld el, amikor pici baba voltál, milyen volt a bőröd? Gondolj bele, a pubertáskor mindenkinek hozza ezt a fránya pattanásos mitesszeres dolgot magával, ki így éli meg, ki úgy.

A másik meg.

Régen rossz,. ha a barátod ezért gúnyol, illetve ezzel zsarol...nagyon-nagyon rossz, hidd el, tapasztalatból mondom.Végy egy nagy levegőt, olvass be neki, mondd el neki, mit érzel, mit miért teszel, és ha ezek után is kinevet, esetleg fenyegetőzik, akkor hagyd, hadd menjen, hidd el könnyebb lesz nélküle.

Inkább egyedül vívd meg a harcodat, semhogy egy másik ember, akinek úgy látszik fogalma sincs ate lelkivilágodról,hátráltasson az előremeneteledben, abban, hogy kigyógyulj ebből afrankó kórságból. Ne szégyellj segítséget kérni...menj el a helyi pszichiátriai ambulanciára, tb alapon ingyen ellátnak, mondj el mindent őszintén, de mindent, utána kérd meg az orvost, hogy pszichológusra, vagy pszichoterapeutára volna szükséged, a többit meg meglátjuk. Sajnos együttérzek veled, tudom miről beszélsz.Első dolog kiiktatni minden zavaró tényezőt, ami vagy aki elnyom, aki lehúz, és nem épít, másképp nem megy. ha gyógyszer kell, ami oldja a belső feszültségedet, akkor uccu neki, egy próbát megér. De mindig kövesd az orvos utasításait, mert ha önhatalmúlag szedsz is gyógyszert, meg nem is, azzal sokkal többet ártasz magadnak, mint gondolnád.

sokat segít kiírja magából az ember, ha már nincs kinek elmondani, ezért vezetem én is a naplómat. Hidd el éltem át szörnyű időket, de amióta elfogadtam ezt mint betegség, azóta rengeteget javult az állapotom. Ha gondolod kukk be a naplómba,ott látszik egy-s más, amin ha visszaolvasok néhanap, elborzadok.

Nagyon nagy akaraterő kell, és hinni kell magadban, tudni, hogy meg tudod csinálni!!!

Írok még majd ha van kérdésed, bátran szólj. Üdv: Anita.

Sziasztok!

Nem tudom,hogy ez kényszer betegségnek számít vagy sem,de gondoltam megkérdezem!

Én a körmömet rágom,és már mindent kipróbáltam nem tudom abba hagyni,valamint a hüvelyk ujjamról szedegetem le a bőrt a mutató ujjammal,addig "húzogatom" még le nem szakad a bőr,de akkor már fáj és vérzik az ujjam.

Ezt a családban senki nem csinálta de most vettük észre a fél testvérem a kis húgom(7éves) és ugyan ezzel küzd ő is szedegeti az ujjáról a bőrt!!

Szerintetek mit csináljak vagy ez egyáltalán kényszer betegségnek minősül?

Előre is köszönöm.

csak ügyesen! ;)

anno agykontrollon hallottam, tök igaz:

"Ügyelj gondolataidra, mert azok szabják meg szavaid!

Ügyelj szavaidra, mert azok szabják meg tetteid!

Ügyelj tetteidre, mert azok szabják meg szokásaid!

Ügyelj szokásaidra, mert azok szabják meg jellemed!

S ügyelj jellemedre, mert az szabja meg sorsodat!"

Macska te jobban csinálod mint én,de azért pár ponton én eltérek.

1.én nem jöttem rá magamtól,hogy a trükk,hogy egyszer ne csináljuk meg...:/

2.egy nap csak egy dolgot hagyok el,csak egy dologra koncentrálok,igaz így lassabban haladok

3.mielőtt elhagyom a kényszercselekvést,egyszer jó alaposan megcsinálom,ez segít megelőzni a visszaesést

4.kényszergondolatnál én nem (csak) arra gondolok,hogy nem lesz baj,hanem először arra,hogy milyen lenne ha megtörténne az a baj.

szóval...kegyetlenül nyomtam akényszeres dolgokat, kitöltötte minden percem, de ha jobban belegondolok, sőt, belegondolni sem kell, már gyerekkoromban is ez volt. Anyámék kinevettek, hogy tapogatok, meg a járdán csíkok felett lépegettem, meg hasonlók...meg bizonyos útvonalakon mehettem, mert azt gondoltam, másképp baj fog történni a nagymamámmal:-(

Utána jöttek a kamaszéveim, kollégium...ott enyhültek a dolgok, ott kezdődött a tisztaságmá

nia.

Voltak gyerekkoromban pánikrohamaim, iszonyat mit éltem át, az a remegés, izzadás, halálfélelem..Amikor szóltam a szüleimnek, hogy félek, nagyon félek, egyedül vagyok a világban, hányingerem van, görcsben van a testem, jól letoltak, hogy ne hisztizzek...éjszakákon át rettegtem ettől.Kimondhatatlanul rossz volt, mivel nem tudtam mi ez...Már akkor elkezdtem a rituálékat, szépen, gondosan, szervezetten, ettől reméltem, hogy elkerülhetőek a pánikrohamok.

Hát, mivel mi agyunk adja testünknek a "parancsot" hogy testünk miként is reagáljon, működött adolog, mivel hittem benne.

Itt a titok nyitja...hittem benne:-(((((

Na szóval éltem napjaimat, kényszeres cselekedeteim rabságában hosszú-hosszú éveken át, ami további elmeállapot romláshoz vezetett, ha nevezhetjük így:-(

Kb fél éve olyan szintre lesüllyedtem, hogy voltam 38 kiló, semmivel nem törődtem, csak a kényszereimmel...csak csináltam, meg csináltam, meg a paranoiám irtózatos módon eluralta a maradék józan eszemet, a kettő együtt így vissza szoktam olvasgatni mostanság a naplómat...hát brutál volt.

Semmire nem volt időm, egyféle rohanássá vált az életem...éjjel pörögtem, nappal meg ne részletezzük. Akkor volt egy pont, és azt mondtam, elég!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Magamba néztem...körülnéztem a világban...

Mi változott tulajdonképp azáltal hogy kényszereimet " gyakorlom " egyre buzgóbban??? Hát a nagy SEMMI!!!Benne voltam a mocsár legaljában.Elhanyagoltam az egész életemet...a gyerekemet, a számlákat...magamat...mindent, mert nem volt időm SEMMIRE!!!Mindemellett nem ettem, a paranoid gondolataim miatt, szinte önkívületig fajult az állapotom, mikor kaptam egy gyógyszert...antipszichotikum...mindegy...lesz ami lesz alapon elkezdtem szedni, pár hét elteltével kezdtem érezni a jótékony hatását...mert a fent említett bajok mellé kitalálták nekem az orvosok , hogy bipoláris vagyok, a kevert fajtából :-(

Szép kombináció volt, az fix, akkoriban éreztem azt, hogy jobb lenne egy elmeosztály zárt részlegén pihenni, leszedálva:-(

Elegem lett...itthon voltam egyik nap, és mondtam magamban, nem érdekel többé a kényszeres dolgaim!!!

ENNÉL MÁR ROSSZABB NEM LEHET!!!!már nem érdekelt az életem, ez a fajta életem, mert kínszenvedés volt minden percem:-(

Emlékszem, álltam a mosogatónál, már vagy 50edjére öblítettem ki a poharat, és rohadt fáradt voltam, és belegondoltam, utána még 3szor kell "strelizálni" a mikróban, megvan hogy mennyi ideig.,..utána talán ihatopk kávét, feltéve ha nem mérgező, és nincs neki fura szaga, vagy íze.

Akkor, abban a pillanatban lerogytam...és belegondoltam egy pillanat alatt az életembe...mit miért teszek? Ki vagyok én? Egy porszem, aki nem tudja megváltoztatni az élet folyamatát befolyásolni, ááááá, levert a víz, mert mint villámcsapás ért a felismerés, hogy mennyire belefáradtam én ezekbe a dolgokba, és mennyi időt, energiát pazarolok el az életemből...itt van, elmentek az éveim...úgy nézek ki mint egy csontkollekció, kb 10 év plusz van az arcomon, ezt értem el a kényszeres és paranoid dolgaimmal ...

Ott ültem a konyha közepén, és azt mondta, én ÍGY tovább nem akarok élni!!!

Fogtam azt akib...szott poharat, felkaptam, engedtem bele vizet, betettem a mikróba, melegítettem, kivettem, bele insdtant kávé, összekutyultam, és megittam, nem érdekelt, hogy steril-e a pohár, mérgező e a kávé, hányszor öblítettem, és melegítettem, mielőtt iszom belőle.Leültem, és azt mondtam, ha beledöglök is megcsinálom. Odaálltam a mosogatóhoz, elmosogattam, mint normál emberek...jaj, a kezem úgy ráállt volna a 3szor 3-as öblítésre, de szó szerint rácsaptam a kezemre, hogy NEM!!!

Utána bejöttem, lefeküdtem az ágyra, és DIREKT máshogy keltem fel róla, mint a"megszokott" utána elmentem fogat mosni, és azt is normál ember módjára csináltam, majd mindezek utána lementem a boltba, vettem gyümölcsöt, feljöttem, és megettem, utána elindultam a városba, ajtót egyszer zártam, liftet egyszer nyomtam, az utcán össze-vissza lépegettem, nem tapogattam a boltban, nem számolgattam, stb...NAGYON-NAGYON NEHÉZ VOLT, DE ELHATÁROZTAM, HOGY KIPRÓBÁLOM...rettegtem, ez tény...de ki kellett próbálnom, iszonyatosan féltem hogy baj fog történni, mert megszakítottam a dolgokat...áááááá, este lefeküdtem aludni, és jé, másnapra nem történ t semmi...akkor ismét erőszakot tettem magamon, ugyanígy csinálgattam a dolgokat, kényszeres cselekedetek nélkül, szimplán, és jéé, másnap sem lett baj.

akkor én olyan euforikus hangulatba kerültem, hogy elmondani nem tudom...azóta ezer százalékig rájöttem, amit minden kényszeres tud, hogy hiábavalók ezek a dolgok, tudtam előtte is, de azóta tényleg TUDOM!!! Hiszem hogy nem változtathatok SEMMIN, illetve semmi baj nem fog történni, ha nem csinálom a kényszereimet. Néha még rááll a kezem vagy hasonló, de sikerrel leállítom magamat. Mert felesleges.Hát, kicsit hosszúra sikerült, de nagyjából ennyi jut most eszembe. ERŐSZAKKAL lehet csak...sehogy máshogy. Meg kell erőszakolnia saját agyunkat:-(

huh...meg nem tudom mondani:-)iszonyat volt az életem...ha gondolod pillants be a naplómba a titkosba...ott le van írva szinte minden az elmúlt fél évemről...

Egyébként egy pillanat volt....amikor erre jöttem rá, hogy nem tudom befolyásolni a történéseket...ezt nem lehet így megfogalmazni...