Temetésen illik fényképezni? (tudásbázis kérdés)

Sziasztok,

nálunk sajnos most lett aktualitása ennek a kérdésnek.

Arra a kérdésre, hogy temetésen illik-e fényképezni, a válaszom az, hogy nem. Kivéve, ha az elhunyt hozzátartózói kérnek fel, hogy örökítsd meg az eseményt.Nálunk magyaroknál eléggé érdekes a temetés körüli szokások értelmezése, meg minden. Szerencsére egyre több család éli meg úgy ezt a gyászos eseményt, mint az élet természetes velejáróját, és úgy kezelik, hogy a temetés is egy olyan alkalom, amikor a család összegyűlik. Ilyenkor a tisztelet, a kegyelet és a megemlékezés érzése járja át ezeket a családi összejöveteleket, ahol teljesen természetes, hogy emlékként őrizhető felvételek is készülnek akár a családtagokról, akár a helyszínről, környezetről, szertartásról. Igaz, hogy minden nagyon szomorú, de tiszteletteljes, ünnepélyes. És aki megjelenik egy temetésen, biztosan nem fogja azt szégyellni, hogy lerótta tiszteletét az elhunyt előtt, megtisztelte a családját a megjelenésével.

Tehát az én véleményem ezzel kapcsolatban, hogy kellő tisztelettel viselkedve nagyon is helyénvaló dolog, ha megörökítjük azt, amikor egy elhunyt szerettünket elkísérjük utolsó útjára.

Ahogy visszaemlékszem, a fényképezést Senki nem szólta meg, főleg, Aki ismert minket, mert amúgy is tudták, hogy mennyire nehéz volt végignézni, amikor a koporsót engedik le, azok a legfájdalmasabb búcsú percek...

Sokkal inkább szóvá tették azt, hogy a Ksifiam Apukájának az Anyja, aki kemény bagós, végig dohányozta a temetést, mert nem bírta ki még addig sem...

Még a fényképen is ott van, hogy szívja a cigarettáját...

És mivel utánna még készült a sírlőről is fénykép, mivel nincs pénzem ahhoz, hogy bárhová is elutazzak, november elején, ha gyertyát gyújtok érte, akkor kiteszem az asztalra a képet, mintha ott állnék a sírja előtt, és úgy ég le a gyertya az emlékére...

De én nem értem az ilyen kérdéseket...

Aki ezt átéli, az nem kérdez ilyesmit...

Számomra hatalmas trauma volt a Kisfiam Apukájának a halála, amit még éveken át csak psychiáter segítségével tudtam feldolgozni, pláne, hogy egy Súlyosan Autista GYermekkel maradtam egyedül...

Az én Kisfiam Apukája 8 évvel ezelőtt halt meg, és anno... a Bátyjám jött el velem a temetésére, és megkértem, hogy csináljon képeket, mert tőlünk 100 km-re van eltemetve, a szülővárosában, és oda men jutok el mindig, főleg, hogy mukanélküli vagyok...

Anno... annyira nem voltam képes feldolgozni a halálát, hogy a tmtésről emléket akartam...

Nem nézegetem a képeket, sőt... már nagyon régóta meg sem néztem, de valahol a régi képek közt ott van emlékként...

A mai napig tartom, hogy szerintem a temetés, és a fényképezés két külön fogalom.

Bár ebben az évben, kénytelen voltam temetésen fényképezni.

Apósom május 29.-én, 80 éves korában hunyt el, anyósom 2006-ban, most együtt lettek eltemetve, 52 évig éltek boldog házasságban.

Apósom még élő testvére, tőlünk 400 km-re lakik, régóta nagyon súlyos beteg ő is, és a felesége is. A temetésre nem tudtak eljönni.

Kérték, hogy küldjünk fényképet a temetésről.

A temetés előtt a ravatalozóban, illetve a temetés után, a sírról csináltam felvételt.

Igaz hamvasztás utnáni, urnás temetés volt, de a fényképek előhívatása után gyorsan le is töröltem a gépről.

hát ez igaz,mindenki saját magadönti el.én csak a

véleményemet mondtam el.ja azt még elfelejtettem mondani hogy aki a fényképezéssel foglalkozik egy temetésen az nem tiszteli a halottat.

De akár az is lehetne a kérdés, hogy illik-e halottat fényképezn??? Vagyis nem kegyeletsértés-e ez? (Nem kegyeletsértés amúgy a magyar törvények szerint.)

Velünk sajnos pár hónapja megtörtént, hogy apukámat a ravatalaozóban egy nő kattogtatta és amikor megkérdeztük, ki ő és ki kérte meg erre, azt felelte senki. Aztán kiderül, hogy az apai nagymama kérte meg a mi megkérdezésünk nélkül, hogy a fiáról csináljon a ravatalon fotókat. A nagymamát nem minősítem, de a fényképésznek be kellett volna fejezni a kattogtatást a mi felszólításunkra (amit nem tett meg) és a pökhendi stílusából is vissza kellett volna vennie a ravtalozóban.

Az elhunyt külföldön élő rokonának küldtünk néhány képet a temetésről emailben.

Azt hiszem erre a kérdésre nem lehet sommás egyszerűséggel válaszolni.

Szerintem az elhunyt legközelebbi hozzátartozóját ILLIK (KELL) megkérdezni.

jó én saját magamból indultam ki :)

elfojtani meg nem is szabad semmit. Mert csak fájó pont lesz. Szerintem az ilyen dolgot kezelni kell tudni! Nagy próbatétel, de ha az ember elfogadja és nem elfojtja, még ha nem is érti a dolgokat. Akkor van esély hogy akár mosollyal meséljen róla! és megint magamból indultam ki! :) Persze nem könnyű eljutni egy ilyen szintre, sajnos ehhez sokan túl zártak! És inkább elfojtanak ilyeneket és nem sokan tudnak X idő után sem fel engedve beszélni erről!

nem a temetőbe járásra gondoltam első sorban, hanem magára a temetésre.

egyébként mindenki úgy emlékszik, ahogyan neki jó, a lényeg, hogy ne fojtson el dolgokat.

Nem tudom :)

én lehet furi de ritkán járok ki a temetőbe akikhez ki járhatnék, de őszintén meg mondom szinte nap mint nap gondolok nagyimra és dédimre is :) elfogadtam a dolgot és szívesen beszélek róluk. És nem szeretném őket elfelejteni sem lezárni! ahogy a mondás tartja "bennünk tovább él" :)

Értem, mindenesetre egyénfüggő, a temetés valóban nem a vélt és valós sérelmeink felhozása a halottnak, de szerintem családi körből is lehet jó, és bensőséges ha valaki megemlékezik.

Én az utóbbi időben két temetésen voltam, az egyiket egy pap, tartotta a másikat lelkész, az előbbi semmilyen személyeset nem mondott a halottról, a nevén kívűl, maradt a bűn purgatórium menny körénél, ezeket boncolgotta-ez szvsz minden volt, csak temetés nem, engem marhára nem érdekelt, hogy a hitvilág mit mond a halottról általánosan, én róla akartam hallani.

A másik temetésen viszont hitbeli sallangok helyett, valóban az emberre emlékeztünk meg, ami nagyon jó volt, nagyon sok kedves eseményt említett a lelkész, amin össze lehetett mosolyogni, emlékezni.

Ergo. ahogyan "profi" levezetőknél, úgy a családi körből is akadnak ilyen-olyan megemlékezések.