Szorongóan kötődőm, hogyan gyógyuljak ebből? (beszélgetés)

szorongás = szeretet, nyugalom hiánya

kötődés = vágysz a szeretetre, függés

Rakd össze!

Januárban kétszer is szakítós fórumot írtál.

Nem tudom ez most így ,hogy jön össze az egy hét ellenében.

Igen, neked kellene egy kis orvosi segítség,,mert úgy látom, magadnak generálod a problémáidat.

Sziasztok! 🤍

Előre is elnézést kérek, ha hosszú lesz, és szeretném kérni, hogy a rosszindulatú megjegyzéseket mellőzzük. Köszönöm annak, aki végigolvassa. (Igen, gyakori kérdésekre is kiraktam…)

Az én történetem egészen gyerekkorig nyúlik vissza, ott kezdődött a szorongásom. Anyukám és a rokonok sokszor mesélték, hogy nagyon érzékeny, sírós kislány voltam, erősen anyás, nehezen viseltem, ha anya elment. Ilyenkor szorongtam, nem találtam a helyem, bár idővel mindig feloldódtam.

Sajnos több olyan emlékem is van, ami mélyen bennem maradt. Amikor beteg voltam gyerekként, anyukám nem mindig volt türelmes vagy igazán törődő velem. Van egy nagyon erős emlékem: az ágyban feküdtem betegen, ő az ágy szélén ruhát hajtogatott, majd elhánytam magam, és rám kiabált, hogy miért nem értem ki a mosdóba. Ez akkor nagyon fájt, és azóta is bennem él. Olyan is előfordult, hogy alsó tagozatos koromban sírtam reggel, mert rosszul voltam, mégis el akart küldeni iskolába. Végül otthon hagyott azzal, hogy „nem érdekel, mit csinálsz, nincs rád időm vagy energiám”, majd elment dolgozni.

Mindig azt éreztem, hogy nem úgy szeret engem, mint a testvéreimet. Ennek hangot is adtam, sokszor kérdeztem tőle, mi a baj velem, miért nem törődik velem úgy, ahogy szükségem lenne rá. Ő erre gyakran azt mondta, hogy túlreagálom. Kaptam tőle csúnya megjegyzéseket is az évek során (például a külsőmre, testsúlyomra – PCOS miatt gyakran puffadt voltam, erről ő is tudott –, vagy olyan szavakat, mint „szar vagy”, „kussolj”, „maradj csendben”). Lehet, hogy másnak ezek nem tűnnek olyan súlyosnak, nekem viszont nagyon fájtak, és a mai napig hatással vannak rám.

Sokat segítek otthon, takarítok iskola és alkalmi munka mellett is, mégis gyakran azt érzem, hogy csak a hibáimat látja meg, és azt hallom vissza, hogy semmit nem csinálok jól. Emiatt nem tudok benne igazán megbízni, és az érzéseimről sem merek beszélni neki, mert vagy nem érdekli, vagy kritizál.

Sokszor a párom kérdezi tőlem, hogy: “Drágám, minden rosszindulat nélkül kérdezem, de miért vágysz még ezek után is anyukád szeretetére, figyelmére, törődésére?” A válasz: nem tudom… mert az édesanyám… és mert irigykedve nézem a barátnőimet, hogy nekik milyen jó kapcsolata van az anyukájukkal, elmondhatnak mindent egymásnak, stb…

Később utánanéztem ezeknek a mintáknak, és akkor tudatosult bennem, hogy nagy valószínűséggel szorongóan kötődő vagyok. Van egy közel két éve tartó párkapcsolatom, ahol a párom alapvetően elfogadó és megértő ezzel kapcsolatban, de sokszor érzem, hogy akaratlanul is megfojtom a szorongásommal. Volt már ebből konfliktus köztünk. Ő igyekszik annyit törődni velem és figyelni rám, amennyit csak tud, én mégis gyakran attól félek, hogy ez nekem nem elég. Nem tudom, mennyire függ ez össze az édesanyámmal való kapcsolatommal, de nagyon erősen vágyom a szeretetre, törődésre és figyelemre, a visszacsatolás rá. Sokszor félek attól, hogy a párom elhagy, lecserél valaki „jobbra”, vagy rájön, hogy kevés vagyok. Az önbizalmam is elég hullámzó.

Nemrég a párommal tartottunk egy egyhetes szünetet, mert azt mondta, besokallt: sok stressz érte egyszerre (munka miatti kiégés, családi konfliktusok). Ez engem teljesen összetört, mert nagyon szeretem őt, számomra nemcsak a párom, hanem a legjobb barátom is. Egy hét után viszont felkeresett, elmondta, hogy nagyon sajnálja, meggondolatlan volt, hibázott, hiányzom neki, és szeret. Azóta újra együtt vagyunk.

Tudom, ő mindent megtesz értem, lesi a kívánságaim, gondoskodik rólam, ugyanakkor most újra felerősödött bennem a szorongó kötődés. A bizalmat még vissza kell építenünk, neki is, nekem is van dolgom ebben. Tudom, hogy változnom kell, mert így hosszú távon nem egészséges sem nekem, sem a kapcsolatnak.

Sokszor jut eszembe, hogy ő lehet jobbat érdemel, mint én vagyok! Egy olyan lányt, aki nem szorongóan kötődő és akivel könyebb…

Úgy érzem, szükségem lenne pszichológus segítségére, mert egyedül nem megy. Jelenleg viszont anyagilag nem állok jól, az állami ellátásban pedig hosszú várólisták vannak.

Ezért szeretném megkérdezni:

volt már valaki hasonló helyzetben?

Ha igen, hogyan sikerült ebből elindulnia, mi segített?

Köszönök minden jóindulatú hozzászólást 🤍🤍

Nem tudom számít e az életkorom vagy a nekem: 23 éves lány vagyok.