Hogyan tudnám elfogadni, hogy egyelőre nincs gyermekem, pedig szeretnék? (beszélgetés)

Nagyon keveset tudok róla, de van a mesterséges megtermékenyítés.

Ajánlom hogy gondold át nagyon jól, mert sok áldozattal jár az örömök mellett.

Sziasztok!

Segítséget szeretnék kérni. 35 éves vagyok, egy ideje egyedül élek. Eddig minden kapcsolatom zátonyra futott. A legutóbbi azért, mert én már családot szerettem volna, a volt párom pedig nem. Eleinte ő is nagyon szerette volna, sőt ő kezdeményezett a témában. De aztán ez a lelkesedés szép lassan átváltott "nem tudok lemondani a többi nőről egy életre" elképzeléssé. A történet ezen részén már túltettem magam. Viszont amivel nem tudok mit kezdeni az az, hogy rettentően szeretnék babát. Ezt az érzést egyszerűen nem tudom elnyomni magamban. Amikor dolgozok az legalább lefoglal, bár már az sem érdekel igazán, pedig szerettem a munkámat. De amikor itthon vagyok.. hát azok a napok borzalmasan telnek. Ideig-óráig jól vagyok, lekötöm magam. Rajzolni tanulok, írok, ha úgy érzem elmegyek kicsit sétálni. De nap végére többnyire már nem bírom és pánikrohamszerű állapot a vége, vagy sírás. Vagy mindkettő. Nem tudok olyan filmet nézni amiben esküvő, kismama, babavárás vagy ilyesmi a téma, mert akkor szintén jön a gödör alja. A legjobb barátnőmnek, aki jelenleg külföldön él a férjével, nemrég született a második babája. És Isten látja lelkem, imádom és kívánom hogy legyen boldog élete végéig. De már nem tudok vele beszélgetni. Küld egy képet a kicsikről és kikészülök. Nem akarok ismerkedni, alkalmam se nagyon lenne rá, pláne ebben a mostani helyzetben. De inkább az tart vissza, hogy elvesztettem a hitemet. Nem akarok még egy "pofára esést". Elég cifra történetre sikerült az előző kapcsolatom utolsó éve, ezért fogalmaztam így. Kérlek segítsen valaki, hogyan lehet kezelni ezeket az érzéseket? Mert én már minden próbálkozásommal elbuktam. Valami technika, vagy lelki gyakorlat, vagy bármi. Előre is köszönöm mindenkinek!