Nem tudom már eltartani a felnőtt fiamat! Mit tegyek? Ki mégsem lökhetem! (beszélgetős fórum)

Fő a következetesség! Csak így tovább!

A szoba se tegye magát rendbe, a ruha se mossa, vasalja ki magát, stb. Örülnék a további pozitív fejleményeknek!!

Nem jártam erre régen, Gizus, nem olvastam a kérdésedet. A genetika és a memetika? Hát ebben van valami. Neked csak azt mondhatom, ne tedd magad tönkre, az nem segít sem rajtad, sem a fiadon. Tudom, hogy nem könnyű, igazán csak az tudhatja, milyen érzés ez egy anyának, aki maga is benne van, de amint látod, én nem a partvonalról osztogatom az észt.

Sajnos nem sok jót mondhatok azóta sem. Vergődik a gyermekem a maga ásta verem peremén, próbálkozik, de nincs igazi előrelépés. Most éppen egy biztosítónál nem csinál semmit, és persze nem ő a hibás miatta.

Én erőt vettem magamon, és elhatároztam, kemény leszek, mint a vídia. Megmondtam neki, hogy azokon következő fizetésnapig a reggeleken, amikor felkel 8-ig, és aktivitást mutat a munka irányában, a kap tőlem egy fél kiló kenyér árát, a hűtőt meg a speizom tartalmát pedig kerülje el. Nagy szemekkel nézett rám, hogy akkor ő haljon éhen? Ó nem, mondtam, dolgozz! Ezer munka adódik, nyáron különösen, lehet kapálni, kaszálni, füvet nyírni, szórólapozni, vagont rakni, szenet lapátolni, meg lehet egy rendes munkahelyen havi fizetésért is dolgozni.

Tartom is, amit ígértem, ha könnyű, ha nem, ezzel magamnak elszámolok. Egy a bökkenő, hogy közben a gyermekem „becsajozott”, és a lány, aki dolgozik rendesen, még nem ismeri ezen oldalát, úgyhogy, mikor elég gyakran együtt vannak ellátja őt kajával. Istenkém, mintha az apját látnám annak idején! Én is mennyire megsajnáltam a szegény embert, aki ellen összeesküdött az egész világ, és vittem neki kaját, mikor láttam, hogy nincs pénze venni! Kell-e mondanom, hogy már régen nem élünk együtt, és a tartozásokon kívül mást nem hagyott rám és a két gyerekre?

Apró, ámde annál fontosabb off topic megjegyzés: leányok, figyeljetek a jelekre, mindig vannak jelek, csakhogy amikor az ember szerelmes rózsaszínű ködben leledzik, nem törődik velük! Én elképesztően naiv voltam annak idején, és a szüleim burokban neveltek, mindig csak őszintén, csak az egyenes úton, nem tudtam, hogy ilyen is létezik. Pedig igen.

Megkérdezhetem, hogy jutottatok-e már valamire?

Én is hasonló topánkában tipegek, de már nagyon nyomja a tyúkszemem! Teljesen tönkre megyek bele. Azt nem mondhatjuk, hogy "mintha az apját látnám", mert ha igaz is, mi anyák tehetünk arról, hogy az az apja, aki! Az a meglátásom, hogy azok a gyerekek életrevalóbbak, ill. önállóbbak, akik kollégisták, bentlakásosak voltak vagy az "apukák" egymásnak adták át a kilincset, ki sem hült az ágy az anyjuk mellett. Az élet rákényszerítette őket az önállóságra - nem volt idő rájuk.

Elengedném én a gyerekem, csak nem bír leszakadni.

Úgy neveltem, mint engem a szüleim, példamutatással, de ez nem jött be, mert közbeszólt a genetika (én tehetek róla, hogy ki az apja) és a memetika, ebből a kényelmesebbet választotta.

Megcsinál itthon dolgokat, de úgy hogy többet ne is akarják, hogy ő csinálja!

– Mama miért sírsz? - kérdezi a kisfiú az édesanyját.

– Mert én nő vagyok- - válaszolta az asszony.

– Ezt nem értem! - mondja a kisfiú.

– És ezt soha nem is fogod megérteni … - válaszolta gyermekét átölelve az anya.

Később megkérdezte a fiúcska az édesapját is: „Papa, miért sír a mama látszólag minden ok nélkül?”

„Minden nő ok nélkül sír.” – Ez volt minden, amit az apa válaszolt.

A fiúcska felnőtt férfi lett, és még mindig kereste a választ, hogy vajon miért sírnak időközönként a nők. Egyszer megkérdezte a Legfelsőbb Hatalmat:

– Mondd Atyám, miért sírnak a nők olyan könnyen?

Az Atya elgondolkozva válaszolt:

„Amikor a nőt teremtettem, valami különlegeset alkottam.

Oly erőssé tettem a vállát, hogy a világ terheit elbírja, mégis oly gyengéddé, hogy vigasztalást is tudjon adni.

Oly belső erőt adtam neki, ami lehetővé teszi, hogy akkor is tovább menjen, amikor már mindenki más feladja, hogy a betegségek és a bánat idején is ellássa családját panaszkodás nélkül.

Oly mély érzéseket adtam neki, amelyekkel gyermekeit mindig és minden körülmények között szereti, még akkor is, ha a gyermek őt mélyen megbántotta.

Oly erőt adtam neki, mellyel a férjét minden hibájával együtt szereti és elviseli, és azért alkottam a férfi oldalbordájából, hogy vigyázzon férje szívére.

Oly bölcsességet adtam neki, hogy tudja: egy jó férj soha nem sérti meg a feleségét, mégis néha próbára tesz a nő érzéseit, határozottságát és kitartását, hogy szikla szilárdan férje mellett áll-e?

És végezetül könnyeket is adtam neki, hogy sírhasson. A könnyek kizárólag csak az övéi, és annyit használ belőlük, amennyire csak szüksége van.

Látod: Egy nő szépsége tehát nem a ruhájától függ, amit éppen visel, vagy az alakjától, amilyen az ő formássága, de még nem is attól ahogyan a haját viseli.

Egy nő szépségét a szemeiben ismered fel, mert ez a szíve kapuja, ahol a szeretet lakozik.

Tudd meg, szabad csak az, akit pénz nem butít, fény nem vakít.

Aki szabadon, nyíltan gyűlölhet, szerethet, a látszatot lenézi, meg nem óvja, nincs félteni s titkolni valója.

Az álmok fontosak, kergessük őket!!

Egy ember annál gazdagabb, minél több dologról mond le, mert megengedheti magának.

Ne azzal töltsd életed legszebb éveit, hogy életed legszebb éveire vársz!

Jó annak akit szeretnek, aki hiányzik valakinek.

Akit gyakran hívnak, akit sokszor keresnek.

Aki még félig másban él, akiben nem céltalan a remény.

Aki tudja, várják valahol, akit valaki szelíden átkarol.

Aki élhet egy másik emberért,

Akinek nem kell sírnia egy másik emberért.

Akinek nem kell sírnia egy apró kis támaszért,

Akiben nem kételkednek soha,

Aki megnyugodhat, ha távol is otthona.

Aki igazat mond és van aki elhiszi,

Aki megóvja, s kiben újra megtanulhat élni.

"Akinek nem tetszik, ahogy vezetek, tünés a járdáról!"

Tévedsz, hogyha azt hiszed, a szerelem csak játék, vagy lobogó fáklya, mely az ujjaidra ráég.

Együtt ülni kéz a kézben a kispadon este, sétálni a patak partján csillagokat lesve.

Kedveseddel szombat este vígan táncba menni, tévedsz, hogyha azt hiszed, a szerelem csak ennyi.

Nagy dolog a szerelem, és hogy múlnak az évek, még nagyobb lesz, meleg kendő, mely betakar téged.

Erő elszáll, szépség hervad, jön az ősz, a tél is, aki szeret, melletted lesz, megbecsül majd mégis.

Az életet véges végig együtt kell leélni, úgy válik el mit ér a nő és mit ér a férfi.

Jót és rosszat megosztani,

kacagni és sírni,

a szerelem dal,

melyet együtt kell megírni...

Bálint György: A macska naplójából

Nem igaz, hogy nem szeretem a háznépét. Én is tudok szeretni, mint minden élőlény, de nem kritika nélkül. Csak azt szeretem, aki szeretetre méltó. Érzelmeimnek nem adok hangos, látványos kifejezést. Aki nem érti meg csendes dorombolásomat, az nem méltó rá, hogy értelmes, jó ízlésű állatok ragaszkodjanak hozzá. Aki nem tud sokáig hallgatagon egy helyben ülni, az nem érdemli meg a társaságomat. Akinek mindig csak bravúros mutatvány kell, aki nem éri be a természetes mozdulatok egyszerű szépségével, az sohasem szerezheti meg a macska rokonszenvét. Aki mindig valami újat követel, aki folyton a változatosságot, az izgalmat hajszolja, aki nem kedveli a békét, az egyensúlyt, az állandóságot, aki azt hiszi, hogy mindig cselekedetekkel kell bebizonyítania létjogosultságát, aki nem ismeri a tűnődés szépségét, annak sohasem lesz hű macskája. Aki az élet felületes örömeit kergeti, annak a macska hátat fordít. Akit a macskák szeretnek, silány ember nem lehet.”

*De én elszegényedtem, csak az álmaim maradtak. Az álmaimat a lábad elé terítettem, lépkedj óvatosan, mert az álmaimon lépkedsz.

Kellenek még gyerekek, kik tudást kérnek és hitet, kellenek öregek, kik elfecsérlik szívüket. (Kerényi Grácia)

"Ügyelj gondolataidra, mert szavaiddá válnak!

Ügyelj szavaidra, mert tetteiddé válnak!

Ügyelj tetteidre, mert szokásaiddá válnak! Ügyelj szokásaidra, mert személyiségeddé válnak!

Ügyelj személyiségedre, mert Az lesz a Sorsod!"

(Frank Outlaw)

Káin sohasem győzte le Ábelt. Csak megölte.

Legszebb emlék a szeretet, melyet mások szívében hagyunk magunk után. (Cicero)

A skorpió jegy szülötteit a legtitokzatosabb egyéneknek tartják. Miközben magáról nem szeret túl sokat elárulni, másokat képes nagyon hamar kiismerni, és eltalálni a másik legfájóbb pontját. Erős akaratú, kitartó, törekvő, és többnyire fontos számára a hatalom. Látszólagos nyugalma és keménysége mögött nagyon sérülékeny és finom érzésű. Kissé önfejű, olykor a végletekig ragaszkodik a véleményéhez. Hihetetlenül erős regenerációs képessége van, minden helyzetből képes talpra állni. Jó érzéke van a kutatómunkához, a titkok feltárásához, általában érdeklik a misztikus, elvont dolgok. Gyakran nagyon karizmatikus személyiség, aki nagy hatással van másokra. Hatalmas önfegyelme van, viszont abban mértéktelen, hogy képes az önpusztításig kiállni a számára fontos ügyek mellett.

A skorpió a szerelemben:

Nagyon szenvedélyes típus a szexualitás hihetetlenül fontos számára és ha szerelmes, akkor "halálosan" szerelmes. Érzelmeit ritkán fedi fel teljesen, mert szereti a helyzeteket az ellenőrzése alatt tartani. Nem bírja a kiszolgáltatottság érzését, és gyakran hiányzik belőle az "ősbizalom". Miközben szkeptikus, bizalmatlan, és fél az odaadástól, mélyen vágyik egy mély, igazi kapcsolatra. Vonzódik a válsághelyzetekhez, egyáltalán nem nevezhető konfliktuskerülőnek.

""Az ember egy napon rádöbben arra, hogy semmi sem fontos!

Sem pénz, sem hatalom, sem előrejutás, csak az, hogy valaki

szeresse őt igazán!"" (Goethe)

Egy idő után megtanulod a finom különbségtételt a kézfogás és az önfeláldozás között. . . És megtanulod, hogy a vonzalom nem azonos a szerelemmel, és a társaság a biztonsággal. . . És kezded megérteni, hogy a csók nem pecsét, és a bók nem esküszó. . . És hozzászoksz, hogy emelt fővel és nyitott szemmel fogadd a vereséget: a felnőtt méltóságával, nem pedig a gyermek kétségbeesésével. . . És belejössz, hogy minden tervedet a mára alapozd, mert a holnap talaja túl ingatag ehhez. . . Egy idő után kitapasztalod, hogy még a napsugár is éget, ha túl sokáig ér. . . Műveld hát saját kertecskédet, magad ékesítsd fel lelkedet, ne mástól várd, hogy virágot hozzon neked. . .

Mindig váltani az élet ritmusát. Tudatosan és figyelmesen cserélni munkát, pihenést, koplalást és bőséget, józanságot és mámort, igen, még gondot és örömet is; tudatosan felállni az élet terített asztala mellől, mikor legjobban esik a bőség, tudatosan bekapcsolni gondokat és feladatokat, melyeknek nevelő erejük van. Nem elbízni magad semmiféle helyzetben.

"A ráncok csak azt jelzik:hol van a mosoly helye."

Mark Twain

"Tudom szeretet nélkül minden ház üres,

Minden városka lakatlan.

Minden zseni ügyetlen,

Félős nyuszi csak a kalapban.

Hallod-e, te bolond

Ahogy az ereimben lüktet a vér.

Rezeg az emberben minden atom,

És csak az téved el, aki él!

De ha csak dünnyögsz, mardosod magad,

És nyaldosod a sebeidet.

Ami ma még az ajtón bejön,

Holnap a kulcslyukon kimegy."

(Quimby)

Elárulom a női hallgatóságnak, mi a legjobb módja annak, hogy véget vessünk egy oltári nagy szerelemnek. Feleségül megyünk a pasashoz, és máris semmi közünk egymáshoz.

Vavyan Fable

"Kettős ügynökök vagyunk, két világban élünk.Az egyikben palacsintát sütünk, ágy szélén mesélünk, nyúzottan és karikás szemmel ülünk a parkban egy padon, mindenünket elveszítjük, már nincs kedvünk kavicsot gyűjteni, üres az összes zsebünk, és tavasszal kidobunk mindent. Ott, a másik világban viszont minden mese rólunk szól. Királynők vagyunk, tőlünk forognak a csillagok, és a Nap is máshogy süt. Odabent.

Emlékszel? Annak idején megígértük magunknak, hogy mi nem leszünk „olyanok”. Hogy milyenek? Hát szürkék, kockák, „mindegy, milyenek”.

Emlékszel? Ígérgettünk, fogadkoztunk, hogy velünk máshogy lesz. Hogy nem hagyjuk! Hogy lesz egy tégla a világ falában, ami csak a miénk. Amire a mi nevünk van írva. Ami miatt elhisszük, hogy nem volt hiába megszületnünk. Felnőttünk. Elveszítettük a játékainkat, elcsereberéltük az álmainkat, másnak kellett odaadnunk a tündérkoronánkat, az üvegcipellőnket. Fájt? Fájt.

Egyszer csak egy felnőttvilágban ébredtünk. A szemembe mondták, hogy nem vagyok már gyerek. Hagyjam a ruhatárban a szárnyamat, ez itt a valóság, most mutassam meg, mit tudok. Lett éves rendünk, heti rendünk, napirendünk, rendesek lettünk, vagy legalábbis megpróbáltunk törekedni a rendre, mert elvárták tőlünk. De odabent,amikor egy pillanatra magunk maradunk meg tudjuk állítani az időt. Ott magunk vagyunk. Olyanok, amilyennek látni szeretnénk magunkat. Nincsenek határok, feladatok, kócos falevelek, kiszáradó virágok, dobozos kaják, bukó tőzsdeindexek. Ott csak mi vagyunk. Meg a kastély, meg a létra, meg

Azt hiszem, itt lépésről lépésre, napról napra, hétről hétre következetesen kell tenni még akkor is, ha közben fáj a szíved - mert fájni fog!!

Itt az egyik oldalon olvastam, hogy szülőnek annyit jelent, hogy a szívünk kívül dobog... Ne legyen lelkiismeret furdalásod, ha egy este elmégy akár egy jó nagyot sétálni a városba és nem fogja meleg vacsora várni őt, vagy elfelejted bekapcsolni a mosógépet, (ahogy én mondtam, "nem kell ahhoz egyetem, hogy összeszedje a szennyesét és bekapcsolja az automatát"),vagy nem lesz időd bevásárolni. És elmehetsz uram' bocsá uszodába vagy egy ingyen koncertre...

Lassan el kell őt engedni lelkileg-érzelmileg. Mert a jog és a kötelesség kézen fogva jár!! Nem repül a rántott csirke...

A barátnőm is azt tanácsolta, legyek minél kevesebbet otthon, így finoman kényszerítsem rá a fiút arra, hogy ellássa magát. Valóban rá kell döbbennie, hogy a dolgok csak úgy maguktól nem mennek. Valaki írta is, a gyerek nem hülye, csak még nem tudja. Elég kellemetlen, hogy ennek a tudásnak 21 éves korában kell megszületnie, de a kiömlött tejbe már kár belezokogni, attól nem megy vissza az üvegbe.

Köszönöm a sok remek ötletet, tanácsot, most majd gondolkodom rajtuk, és valami kikristályosodik majd.

Előre nézzünk, lássuk, mit lehet javítani a mán és a holnapon!

Köszönöm, és még egyszer elnézést kérek.

Így már tisztább a dolog, viszont ... végképp nem tudom, mit is tehetnél.

Kevéske az élettapasztalatom, de 18 alig múltam, amikor már nem voltam otthon. (Apuval voltak gondjaink egymással, Anyuhoz mehettem volna, de már nem akartam.)

Szóval azóta - fél év szünettel ugyan, de - a saját lábamon állok. Persze, az érzelmi kötődés megvan, csak nem tudnám nézni, hogy azért kínlódik szegény, mert engem is el kell tartania. Szóval ... én ezért jöttem el.25 leszek a nyáron, és úgy érzem, ahhoz képest, hogy milyen tré a világ, egész jól boldogulok :)

Visszavonnám a "kirakást", de meg kell keményítened magad egy kicsit, ez már biztos.

És ha szeret a Fiad - márpedig szeret, akkor (sajnos) idő kérdése, és észreveszi, hogy mi a helyzet.

Bocsáss meg, én nem tudok jobbat. :(

Gyanítom, épp az idő az, amivel hadilábon állsz ...

Itt csak a nálam okosabbak segíthetnek ... :D

Na meg az Anyák, akik ismerik az érzést és helyzetet, amit Te :(

Én nekem két felnőtt lányom van, mindegy, de ők már pénzt keresnek az idősebbik gyorsétteremben dolgozik l3.éve és a fiatalabbik meg TOP-Shop-ban,

ennek nem igazán örülők, de az életükbe, amit önállóan élnek nem szólhatok bele. Eltudják látni magukat, mert rá vannak kényszeritve. Üdv.Ágnes

Nagyon bonyolult helyzetben vagy. Én is abban voltam. Anyu liberálisan nevelt minket - olyasformán, ahogy te őket -: megértéssel, sokszor inkább barátként, mint szülőként, és nem véletlen jutottam oda, ahol vagyok (ez alatt a jó oldalát értem: külföldön élek, sokat keresek, büszke vagyok a munkámra, az életformámra). Nálunk is volt válás, csúnya a javából, még csak tizenhét voltam akkor. A váláshoz vezető 5-7 évért ő is akart minket kompenzálni, ugyanakkor maga csúszott el. Ebben jóapám ugyanúgy hibás, mint ahogy áldozat is egyben. Ennél persze összetettebb a helyzet, de ez a topik nem is rólam szól, meg nem is tisztem igazán elemezni a szüleim elrontott házasságát, nem is teszem szívesen. Lényeg, hogy szerintem egy olyan életpályát vagy életutat tudhadsz te is, meg a gyerek is magatok mögött, aminek egyenes következménye a mai helyzet, ezen semmit nem segít, hogy arról polemizálunk, mit és hogyan lehetett, kellett volna másképp tenni.

A hangsúly a kiúton van. Azaz ha őszinte, tisztaszívű a fiú, akkor a klasszikus gyerektéma van: a gyerek nem hülye, "csak még nem tudja".

Erre kellene ráerősíteni valahogy, beszélgetéssel, és némi "száraz tényekkel" rávezetni, hogy a güri, a kitartás - és sajnos a legbüdösebb dolog, a tanulás - olyan irányt adhat az életének, ami igazán megoldja a problémáit, problémáitokat. A száraz tények alatt a valódi nélkülézést értem, mert abban úgy gondolom, még nem volt része. Anyámat is ez térítette - többé-kevésbé - magához: amikor fel kellett üljön a tömegeközlekedésre, és másfél órát utazni azért, mert éhes volt, és szeretett volna kapni egy pár vajas zsömlét tőlünk.

Ez kegyetlen, de működőképes. Bizonyos helyzetekben szinte nincs is más eszköz.

Nem arra biztatlak, hogy éheztesd a gyereked, hanem hogy biztosíts számára egy rövidtávú küdzelmet, amit ha megnyer, akkor van vacsora ;)

Igen, ez egy nagyon kényes egyensúly aközött, hogy kijelölni az utat, és/vagy hagyni önállóságot tanulni. Itt elbuktam, ezt elismerem.

Én már apró koruktól tiszteltem a gyerekeimet, nem a tulajdonomnak tekintettem őket. Soha nem gügyögtem velük, és nem hagytam, hogy pl. a fiam megverjen sakkban, csak akkor, amikor már valóban jobban játszott, mint én.

Kétségtelen, hogy „elkényeztettem”, azt hiszem, valahogy kompenzálni akartam a sok rosszat, amin át kellett menniük a válás alatt.

Biztos, hogy hiányzott a szigor, a kemény visszajelzés, de a mai napig is hiszem, vallom, hogy a srác nem rossz, abszolút tiszta lelkű és jóindulatú.

Eddig hagytam magam teljesen kihasználni, és legyetek őszinték, ki az a hülye, aki elutasítja az ilyen lehetőséget!? Ezért nem is tartom a helyzetet tragikusnak és visszafordíthatatlannak, de most már nem halogatható tovább, hogy a sarkamra álljak, és meg is fogom tenni.

Nagyon tisztán látod a helyzetet, és nagyon értelmesen, kulturáltan viszonyulsz a gyerekeidhez, és ez nagyon jó.

Azonban sajnos egyet kell értsek Baybanyával a burokban neveléssel kapcsolatban: azt hiszem, az ezzel kapcsolatos kritikát át kell gondold. Nem csak azt értjük burokban nevelés alatt, hogy a széltől is óvod (hiszen nem ezt tetted), hanem azt a fajta hierarchiát és keménységet - "én vagyok az anyád, és most azt csinálod, amit mondok" -, amit nem alkalmaztál, most kapja vissza az élettől, vagy fogja visszakapni százszorosan: a vágyait és a kívánságait a külvilág nem hálával és az ő akarata alá törleszkedéssel hálálja meg, sőt. Nincs meló, nincs kitartás, nincs tervezés - nincs pénz, nincs jó élet, nincs siker.

Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy bele kell rúgjál, azonban hagynod kell egy kicsit kint kínlódni a hóban-fagyban, és ezt meg is tudod tenni mindaddig, amíg van neki hova visszatérnie.

Nem kell bocsánatot kérned, éppen azért vetettem fel a problémát nyilvánosan, mert elakadtam, és kíváncsi vagyok minél több véleményre. Több szem többet lát, hátha valakinél, vagy valakiknél ott egy használható megoldási javaslat, de már az is tiszta haszon, ha láthatom a történetünket eddig nem látott szemszögből.

Nyilván mindennek megvan az oka, ami a múltamban, múltunkban gyökerezik, amiért a dolgok éppen így alakultak. Tisztában vagyok vele, hogy nem jó felé haladunk, és változtatni akarok, mert ebből előbb-utóbb baj lesz. Baj lesz nekem is, és baj lesz a fiamnak is, a lányomról nem is beszélve, akit mélyen tisztelek azért, hogy gyakorlatilag zokszó nélkül viseli ezt a méltatlan helyzetet, pedig okkal és joggal lehetne felháborodva, amiért tulajdonképpen más mércével mérem kettejüket.

A burokban neveléssel kapcsolatban egyébként nagyot tévedsz. Úgy neveltem őket, hogy szabadok legyenek, vállalkozó kedvűek, és inkább társuk voltam, mint szülőjük. Azt gondolom, éppen itt történt egyensúlyvesztés. Büszke vagyok rá, hogy mindkét gyerekem sokkal nagyobb bizalommal fordul hozzám, mint a kortársaik a szüleikhez, meglepődnél, milyen személyes, bizalmas dolgokat mesélnek el, sőt, néha tanácsot is kérnek. Egyikük sem tutyimutyi, tedd ide, tedd oda, mindkettő a jég hátán is megél. A fiam az utóbbi évben több alkalommal rá is ment a jégre, ki is harcolta magának pofára esést, amit egyáltalán nem is bánok.

Az én dolgom nem az, hogy még egyet belerúgjak, hiszen az anyja vagyok, nem a bírája. Nem tettem jól viszont, hogy nem szereztem elég tekintélyt. Milyen visszás helyzet, hiszen nekem nem is ez lenne a dolgom, megint csak oda kanyarodunk vissza, hogy sok nekem egy személyben anya és apa lenni. Való igaz, hogy képtelen vagyok elegendő eréllyel képviselni az álláspontomat velük szemben, és igaz az is, hogy ez vezetett ide, ahol most tartunk.

Megpróbálok belőle tanulni, mert ha nem teszek semmit, az már vétkes könnyelműség. Éppen azt keresem, mi módon nyúljak a dologhoz másképp, mint eddig, hogy a dolgok végre jó irányba mozduljanak el. Az óvatosságról azonban nem szabad megfeledkezni, mert egy ember soha nem gép, amin ha megnyomsz egy gombot, mindig ugyanazt a választ adja. Ahány ember, annyi jellem, annyi temperamentum. Ha bajban lévő fiatalt pont az bántja, akihez érzelmileg erősen kötődik, az nem biztos, hogy a kívánt eredményt hozza. Szóval okosan, de határozottan. Néhány igazán jó ötletet olvastam tőletek, köszönöm. Ha még van valami a tarsolyotokban, ne fogjátok vissza magatokat!

Lehet, hogy fájdalmat fogok okozni azzal, amit írok, az is lehet, hogy megsértelek, de kérlek nézd el ... véleményt nyilvánítok csupán.

Szerintem, ezt Te magad rontottad el évekkel ezelőtt.

Gyanítom, tipikusan azok közé az anyák közé tartoztál/tartozol, akiknek mindig és mindenkor a gyermek az első - és ezzel nincs is semmi gond.

Viszont ahogy az én Édesanyám is, akit tisztelek, szeretek, csak arra törekedett, hogy nekem mindig mindenem meglegyen, amit megkívánok.

De emellett - hála az Égnek - azt a "hibát", amit Te nem követte el - és itt most arra gondolok, hogy burokban nevelted a fiadat.

Persze, lehet mindez jellembeli probléma is - ahogy Te magad is utaltál az apjára - de az alapvető probléma - szerintem, a gyermektelen fiatal csitri szerint az, hogy nem kapta meg a korához úgymond kijáró pofonokat az élettől.

Ha csak két-három alkalommal hagytad volna, hogy bocsánat pofára essen, akkor valószínű, hogy nagyobb tisztelettel viseltetne minden iránt - elsősorban irántad. És ha így lenne, akkor már nem lenne ennyire felelőtlen sem.

Huhh ... nem szeretnék jobban belemenni, mert lehet, hogy rossz irányba fordultam már így is ... kérlek még egyszer, bocsáss meg ... nem ellened irányult a dolog, csupán én így látom.

Nyugodtan mondhatod, hogy nem tudok én még semmit az Életről, Rólad, a Fiadról ... és részben igazad van ... ezért is nem akarok jobban belefolyni, és ezért emeltem ki az elején, hogy ez csupán egy vélemény.

Hogy mindezek után mégis mit kezdhetnél vele?

Vedd rá, hogy legyen önállól.

Nem azt mondom, hogy tedd ki az utcára, csak ... hogy is mondjam ... segíts neki albérletet találni ... meg ilyenekre gondolok.

Kell, hogy önállóságot tanuljon!!! És ha ehhez az kell, hogy Te kemény legyél, sajnos meg kell tenned :(

Tudjátok, hogy tanítja meg a fecskemama röpülni a fiókáját??? Először csak lökdösi kifelé. Ha nem megy, fogja, megcsippenti a hátát és potty....

Nincs mese: annyiból gazdálkodjon, amennyi van, és akinek nincs pénze, az ne cigarettázzon és bulizzon!

Nem kell mosni, főzni, vasalni, takarítani stb.

Persze csok kamasz megcsinálja ezt - az enyém is... csak elvárásai voltak... aztán egyszer elröpült... bele az élet közepébe. Fél év alatt komoly, felnőtt, felelősségteljes fiatalember lett hála Istennek belőle. Később mondta csak, hogy "anyukám, igazad volt". Azóta semmi gond vele. Ennek már több mint 3 éve.

Ez jó kérdés!

A kedves papa mikor volt, akkor sem vettük sok hasznát. Mondhatnám, hogy a léhűtő-hajlam öröklődött apai ágon.

1998 óta pedig egy fillérrel nem járult hozzá a gyerekek eltartásához, neveléséhez, bár 2003-ig itt rontotta a levegőt, csak akkor sikerült tőle megszabadulni, amikor nyugdíjba ment, és nem tudta többé eltitkolni a fekete gazdaságból származó jövedelmét, és vonni kezdték a nyugdíjából a gyerektartást. Akkor sikerült megállapodni vele, hogy viszi a telket, az összes értékes ingóságot, és mi ittmaradhatunk hárman az önkormányzati bérlakásban az egymillió forint rezsitartozással.

Annyit el kell ismernem, hogy a két egyetemi félév tandíját ő fizette, de ő azonnal határozottan nemet mondott a következő félévre, amikor az eredmények kiderültek. A gyerekek sem sokat látják, hiszen tőlük nem tud "kölcsön" kérni, mint az előző házasságából született két nagyobb gyerekétől.

Régebben még megesett, hogy a gyerekekkel kapcsolatos egyéb problémákat elmondtam neki, hogy ha már ő az apjuk, üljön le velük beszélgetni, de csak annyit értem el vele, hogy kigúnyolt a gyerekek előtt, és együtt jól szórakoztak rajtam. Így maradtam teljesen egyedül a gondokkal egy ellendrukkerrel nehezítve. Ha apaként viselkedik, és okos tanácsot a fiának, most biztosan nem itt tartanánk. Nekem kellene egy személyben gondoskodó anyának és határozott apának is lennem. Így sikerült.

az újraérettségizés nem könnyű feladat, de én 31 évesen is sikerrel tettem, úgyhogy meg lehet csinálni, akarni kell.

tényleg el kell neki mondd, hogy ha most elszúrja, sose fogja tudni helyrehozni, mert hiába hiszi az ember, hogy majd egy munkahely mellett ő ezt meg azt még elvégez, a stabil melóhely már a kemény daráló. most kellene kihasználnia, hogy van még otthon némi támogatása, mert később csak rosszabb lesz. rágd a fülét! és ha másképp nem megy, akkor ultimátum.

mondjuk eleve nem vennék neki semmi tárgyi dolgot, csak kaja meg lakhatás. cigire sem adnék pénzt. oldja meg...

viszont ha ha újra érettségizik, és az nem sikerül jól neki, akkor oda az egyetem....

nekem is van barátom, aki naplain tanul, éjjel meg egy bárban szed poharakat.... és mégsem hal bele..

Így is van! Nem is adta fel a tanulást, a következő tanévre megpróbál átkerülni Budapestre, a bökkenő, hogy azon a szakon, ahová ő jár, sajnos nincsen esti, se levelező, mert sporttal kapcsolatos, és nagyon sok gyakorlatra épül. Valószínűleg az újraérettségizés lenne na megoldás, hogy legalább tandíjat ne kelljen fizetni.

Kíváncsi vagyok, hogy mikor jön el az az idő, amikor lesz benne annyi felelősségérzet, hogy ezeket a dolgokat átlássa és úgy kezelje, hogy eredményre vezessen.

Ha belegondolok, milyen volt régebben, nem sok minden változott, akkor is, most is azt tapasztalom, hogy tényleg ritka az a fiatal, aki képes az orránál tovább látni. Amikor én voltam huszonéves, még én sem gondolkoztam ilyen nagy távlatokban, csak mentem a kijelölt úton, és szorgalmasabb és szerencsésebb is voltam, mert első nekifutásra elvégeztem az egyetemet.

A következőről kellene elbeszélgess - komolyan - a fiaddal:

Nyilván vágyik ő is, mint minden fiatal, egy menő kocsira, saját lakásra, szép ruhákra, ipodra, mindenféle ilyesmire. Mivel te nem vagy abban a helyzetben, és sose leszel, jó lenne, ha végiggondolná, hogy ha ő magának nem szerzi meg ezeket a dolgokat, sose lesz.

Innentől már csak egy logikai lépés az, hogy a fenti dolgokat azok az emberek tudják megvenni-megszerezni maguknak, akiket vagy eltart valaki más (és ez férfi létére nemigen fog menni), vagy jól keresnek, mondhatni az átlagon felül, és kapnak bankhitelt, amit tudnak is fizetni. Autóra, lakásra.

Ezek után eldöntheti, hogy akar-e az élete következő 30 évében egy benzinkút pultja mögött állni, és mindig csak havi 120 ezret keresni, amiből épphogy kijön a kajája meg a rezsije nálad - max ennyi, de semmi más -, vagy vesz egy nagy levegőt, előveszi a rohadt könyveket, és újraérettsségizik JÓ jegyekre, aztán beiratkozik estin egy egyetemre-főiskolára, és a száját összeszorítva szerez egy diplomát, és minimum angolul megtanul.

Ugyanis ha az embernek nincs jó kapcsolati rendszere, vagy nem nyert a lottón, SEMMI MÁSsal nem lehet boldogulni, mint a diplomával és a nyelvtudással, és még ott is kell minimum 3-4 év, míg a munkahelyén bizonyít az ember, és elkezd igazán jól keresni.

Ezt ha megérti és végiggondolja a gyerek, lehet, mégis megy az a tanulás. Azt gondolom, ha látnád, sikeresen vizsgázik és halad, másképp állnál ahhoz is, hogy te állod a vacsoráját esetleg. Arról nem beszélve, hogy esti mellett nyugodtan el lehet menni gödröt ásni, újságot hordani, takarítani.

Ez az én véleményem, mit kéne végiggondolni a gyereknek, ha képes 20-30 évben gondolkodni!

Ez már nekem is eszembe jutott, és valószínűleg ez lesz a következő lépésem. Ha vásárol, én megfőzöm, ha nem, akkor sajnálom.

Na, ilyen határozott tudok lenni időnként, aztán mikor a megvalósításra kerül a sor, akkor valahogy soha nem sikerül.

Azt hiszem, az, hogy idáig jutottunk, nekem köszönhető. És most nekem is kell helyrehoznom.

még mielőtt valaki azt varrná rám, hogy sajnáltatom magam...ez nem így van..ezt csak azért írtam le, hogy megmutassam, minden xarból fel lehet állni!

És köszönöm, jól vagyok..imádom a gyerekeimet.lehet, ha anyám nem így bánik velem, én sem itt tartanék, ahol tartok:)valahol meg kéne köszönnöm neki..mert ő aztán igazán hagyott éhezni és fázni:)