Megcsalt a férjem, mégis maradtam

Az életem nem pont úgy alakult, ahogy tizenéves koromban elképzeltem a sors megalkuvásra kényszerített.

A párommal évek óta ismertük egymást, amikor a baráti találkákból egyszer csak szerelem lett. Hamar családalapítás mellett döntöttünk, a kapcsolatunk második évében megszületett az első gyermekünk. Kimondhatatlanul boldogok voltunk annak ellenére, hogy egy kicsi lakásban és egy fizuból kellett kijönnünk. Amikor a gyerek úgy két éves lett, találtam egy részmunkaidős állást. Délután négytől kilencig sikerült annyit keresnem mintha teljes állásban dolgoztam volna. Sajnos arra nem is gondoltam, hogy az állandó délutánok mennyire megterhelik a páromat és a kapcsolatunkat. Folyton csak a gyerek járt az eszemben és hogy neki milyen sokat kell nélkülöznie engem. Eltelt így másfél év, drágáim sosem panaszkodtak, aztán egyszer egy veszekedés alkalmával elmondta, mennyire elege van abból, hogy sosem töltöm otthon az estéket és, hogy mindig neki kell ellátnia a gyereket.

Mivel a fiam ekkor már ovis volt, 2 hét múlva már másik munkahelyen dolgoztam és a kapcsoltunk is tejesen rendbe jött. Úgy gondoltuk, hogy eljött az ideje a második csemetének.

16 HETES TERHESEN TUDTAM MEG, HOGY MEGCSALT ENGEM! Leírhatatlan, hogy milyen fájdalmat éreztem. Nem csak az önbecsülésem sérült, úgy éreztem vége az álmaimnak, az egész életem értelmetlen, ha az ember, akiben a legjobban bíztam képes volt ezt tenni. A kisebbik fiamat várva, amikor amúgy is érzékenyebb és szerelmesebb voltam nagy kérdés elé állított a sors….

Egy a telefonban felejtett SMS buktatta le, így azt is tudtam, hogy egy kolléganője az illető.

Amire kiderült a hűtlensége, már véget ért a néhány hónapig tartó románcuk (kb. a terhességem előtt 2 hónappal szakítottak), de én folyton azt kérdeztem magamtól, hogy hol voltam én közben? Hogy történhetett ez meg?

A kapcsolatunkkal minden oké volt, érzelmileg és szexuálisan is, bár az utóbbi időkben kicsit többet veszekedtünk.

Próbáltam a családom és a barátaim támogatásából erőt meríteni. A legjobb barátnőm azt mondta, hogy a párom hűtlensége tőlem független, nem velem van a gond, hanem neki voltak gondjai a saját dolgaival, amit önmagában kellett tisztáznia és mivel tőlem függetlenül döntött a maradás mellett ez bizonyítja a szerelmét. Szerinte a férfiak nem azért lépnek félre, mert nem vagy elég csini vagy vékony, nem szexelsz vagy nem főzöl eleget, hanem mert FÉRFIAK.

Egy másik barátnőm azzal vigasztalt, hogy csak az impotens férfiak nem élnek a kínálkozó lehetőséggel... így ezért a megcsalás simán megbocsájtható…

Egy ismerős anyuka pedig azt mondta, hogy hiába minden próbálkozás, ha a bizalom egyszer elveszett, a kapcsolat soha nem lesz olyan mint volt. Ő el is vált a férjétől és hiába a két gyerek, néhány hónap után ismét társra talált.

Mivel nem hagyott nyugodni a dolog, kapcsolatokat kerestem A NŐ és köztem. Megtudtam, hogy évek óta rossz házasságban él, érzelmileg labilis és sok kilengést tudhat magáénak. A férjétől szeretne menekülni és bárki szóba jöhet, akitől egy kis figyelmet, szeretetet kap. A férjemmel való kapcsolatot szerelemként élte meg és komolyan reménykedett benne, hogy szakítunk egymással.

Párom soha nem maradt ki itthonról, nem hívogatta senki, nem viselkedett furcsán. Amikor tartott a viszonya, többet szeretkeztünk, mint bármikor.

Egy alkalommal volt, hogy azt mondta, külön munkát vállalt, de olyan körülményesen adta elő az egészet, hogy meggyanúsítottam. Persze konkrétumok híján kimagyarázta magát és az eset hamar feledésbe merült. Azután nem kockáztatott, munkaidő alatt vagy közvetlenül utána – amikor én dolgoztam, a gyerek meg még oviban volt -, oldották meg a randikat.

A kisebbik fiam 1 éves, a nagyobbik nemsokára 6 lesz, a férjem nagyon jó apuka. El sem tudom képzelni, hogy egy másik férfi bújjon a gyerekekhez esténként, rohanjon értük az oviba vagy adjon nekik nevelő célzatú pofonokat.

Nem tudom, végül miért is döntöttem a megbocsájtás mellett. Nem csak a gyerekek és az anyagiak tartanak össze minket, úgy éreztem, ez a kapcsolat még nincs lejátszva, még van benne annyi érzelmi töltés, ami talán elég lehet a felejtésre.

Persze annak ellenére, hogy meggyőződtem róla, hogy valóban véget ért a románc, hónapokig kellett küzdenem, a kétellyel és az önbecsülésem se két hét alatt állt helyre…

Sokáig szövögettem a bosszút, aztán letettem róla, az eset feldolgozásában legtöbbet az segített, ha elmondhattam valakinek a gondolataimat.

Persze lehet, hogy ami történt, majd szép lassan, alattomosan rombolja a kapcsolatunkat. Már nem gondolom azt, hogy örökké boldogan élünk majd, amíg a halál el nem választ, de hiszem, hogy még sok szép évet tölthet együtt a családunk.

Visszafordíthatatlan döntés lett volna kilépni a kapcsolatból terhesen vagy azután két kisgyerekkel. Ha néhány év múlva ismét átgondolom, bízom benne, hogy nem bánom meg, hogy együtt maradtunk.

Később talán még velem is előfordulhat, hogy rám köszönt az igaz szerelem egy új kapcsolatban…

Van élet a hűtlenség után? A férfiak megváltoznak? Van tanulság? Figyelmeztető jelek? Odafigyeléssel és a kapcsolat ápolásával megelőzhető?

Maradásra bírhat, ha vannak közös gyerekek és sok-sok együtt töltött év? Előfordul, hogy valaki azért nem lép ki a kapcsolatból, mert azt gondolja, hogy túlságosan függ anyagilag, vagy már úgysem fog kelleni senkinek? Vagy, mert elhiszi, hogy a párja megváltozik?

Nem olyan egyszerű ez a téma, mint ahogy kívülállóként gondolnánk, vagy ahogy a divatos magazinokban leírják.

Szívesen megvitatnám ezt veletek a cikkhez kapcsolódó fórumon!