Ne gondold, hogy attól, hogy elmúlt, amíg tartott, nem volt az igazi. Nekem sem egy ilyen szegélyezi az életemet. Vannak új barátaim, de részemről már soha többé nem fogom azt a feltétel nélküli szeretetet érezni, és ez bizony szomorú. Az újabb emberek se rosszabbak, mint a régiek, csak én változtam meg.
Én mindig kicsit irigykedek, ha valakit egy életen át elkísérnek ugyanazok az emberek.
De fura az élet. Ma bodzaszörpöt ittam, amiről a gyerekkori legjobb barátnőm jutott az eszembe. Vele készítettünk még gyerekkoromban. Bőgtem is rajta egy sort, mert megszakadt a barátság. Ő 2 évvel idősebb volt, és amikor gimibe ment, eltávolodtunk, pedig én még nagyon szerettem. Pár éve üzent, hogy sokat gondol a régi időkre, látogassam meg. Akartam is, de mégse mentem. Már nem lett volna ugyanolyan. Szóval épp ezeken a dolgokon merengtem, amikor olvastalak.
Kegyetlen érzés, amikor rájövünk, hogy valójában senkinek sem vagyunk fontosak. Tapasztalom folyamatosan, hogy én csak egy szakaszig kísérek mindenkit, hol rövidebb, hol hosszabb távon. De a lényeg mindenkinél ugyan az, nem maradnak az életemben örökre. Vannak, akik ezt jól kezelik; a változásokat. De én nem. Mert ezek az emberek igazán közel kerülnek a lelkemhez és örök helyet kapnak a szívemben. Holott tudom, nem szabadna, tudom, hogy egy bizonyos távolságot kellene tartanom, mert a vége mindig ugyan az. Eltűnnek. Kicsit lámpásnak érzem magam, mutatom az utat, fényt adok, hogy megtalálják az IGAZIT. Az igazi barátot, társat, szerelmet. Én pedig? Ott maradok egyedül, a szívem csordultig szeretettel és már nem tudom kinek odaadni. Mert egyiknek sem én voltam az IGAZI. Nem tudom a szívem mennyi törést képes elbírni, de nem várom meg amíg érzéketlenné válok. Van egy mód, amivel könnyen véget vethetek a szenvedéseimnek. Nem akarok már mások lámpása lenni, elfáradtam. Nyugalomra vágyom. Pihenni megyek.