Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

Dsida Jenő:

Hálaadás

Köszönöm Istenem az édesanyámat!

Amíg ő véd engem, nem ér semmi bánat!

Körülvesz virrasztó áldó szeretettel.

Értem éjjel-nappal dolgozni nem restel.

Áldott teste, lelke csak érettem fárad.

Köszönöm, Istenem az édesanyámat.

Köszönöm a lelkét, melyből reggel, este

imádság száll Hozzád, gyermekéért esdve.

Köszönöm a szívét, mely csak értem dobban

- itt e földön senki sem szerethet jobban! -

Köszönöm a szemét, melyből jóság árad,

Istenem, köszönöm az édesanyámat.

Te tudod, Istenem - milyen sok az árva,

Aki oltalmadat, vigaszodat várja.

Leborulva kérlek: gondod legyen rájuk,

Hiszen szegényeknek nincsen édesanyjuk!

Vigasztald meg őket áldó kegyelmeddel,

Nagy-nagy bánatukat takard el, temesd el!

Áldd meg édesanyám járását-kelését,

Áldd meg könnyhullatását, áldd meg szenvedését!

Áldd meg imádságát, melyben el nem fárad,

Áldd meg két kezeddel az Édesanyámat!

Halld meg jó Istenem, legbuzgóbb imámat:

Köszönöm, köszönöm az édesanyámat!!!

Várnai Zseni: Szerelem

Messze, a kéklő üveghegyeken

él egy madár, a neve szerelem.

Topáz a csőre, és a két szemén

rubintos tűzben szikrázik a fény

A szárnya zöld, a begyén kék pihe,

alatta ver forró piciny szíve

és mint a villám lecsap hirtelen,

fényből, viharból jön a szerelem!

Már láttam egyszer, jött egy pillanat

szívemre ült és hittem, itt marad,

utána kaptam gyorsan és kezem

átfogta csöppnyi testét melegen,

vergődött, karmolt és az átkozott

tenyeremben verébbé változott,

szebbik valója eltünt, messzeszállt

s talán már más szív fölött muzsikált.

Elfogni őt, bezárni nem lehet,

akár a fényt, vagy nyargaló szelet,

csupán a vágy oly szárnyaló szabad,

hogy utolérje azt a madarat.

A színe, hangja mindig újra más,

meseszerű, különös és csodás

Ott fönt lakik a kék üveghegyen

az a madár, a neve: szerelem

Johann Wolfgang Goethe:

A szép éjszaka

Most a kunyhóból kiléptem,

kedvesemtől távozom,

halkan dobban tompa léptem,

körben mély, sötét vadon.

Luna kél tölgyből, bozótból,

jöttét szellő hirdeti,

nyírfák lombja földre bókol,

édes tömjént hint neki.

Hogy csodálom ezt a széles,

hűvös nyári éjszakát!

Mindaz, amint élni édes,

szívünk mélyét járja át.

Bírhatatlan gyönyör árad;

mégis, égi boltozat,

tartsd meg száz ily éjszakádat

egyért, mit a kedves ad.

/Nemes Nagy Ágnes fordítása/

Johann Wolfgang Goethe:

A Tündérkirály

Ki vágtat éjen s viharon át?

Egy férfi, lován viszi kisfiát.

Úgy védi, takarja: ne vágja a szél,

átfogja a karját: ne érje veszély.

"Fiam, miért bújsz így hozzám? Mi bánt?"

,Nem látod, apám, a Tündérkirályt?

Fején korona, palástja leng ...'

"Fiam, ott csak egy ködfolt dereng."

"Szép gyermekem, gyere, indulj velem:

sok tarka virág nyílik a rétemen.

Tudok csudaszép játékokat ám

s ad rád aranyos ruhákat anyám."

,Nem hallod, apám, a halk szavakat?

A Tündérkirály hív, suttog, csalogat...'

"Fiacskám, csendbe maradj, - ne félj:

a száraz lomb közt zizzen a szél."

"Szép gyermekem, jöjj velem, azt akarom:

megládd: lányaim várnak nagyon,-

táncolnak is ők, ha a hold idesüt

s majd álomba ringat gyönge kezük."

,Hát nem látod ... ott - nem látod, apám:

a tündérlányok már várnak reám. -'

"Fiam, fiam, én jól látom: amott

a redves fűzfák törzse ragyog."

"Úgy tetszel nékem, te drága gyerek!

Mondd: jössz-e velem, vagy elvigyelek?"

,Édesapám, ne hagyj ... ne - megállj:

megragad - elvisz a Tündérkirály ...'

Megborzad a férfi, hajszolja lovát.

Fel, felnyög a gyermek, s ő nyargal tovább,

megérkezik, teste-lelke sajog:

ölében a kisfiú már halott.

/Képes Géza fordítása/

Reviczky Gyula

Óh, csak még egyszer összejönnénk

Óh, csak még egyszer összejönnénk;

Csak egyszer, pillanatra bár!

Hogy elmondhatnám: hű maradtam;

Szivem most is magába zár,

Mióta nem láthattuk egymást,

Perczig se voltam hűtelen.

Halálomig téged szeretni:

Gyönyör és üdvösség nekem.

Óh, csak még egyszer összejönnénk!

Szép csöndes nyári éjjelen

A hol virágok illatoznak

S a lomb susog szerelmesen.

Csak egyszer járhatnám veled még

A zöld erdőt, a réteket;

Csak egyszer mondhatnám utánad:

Tied vagyok! tied leszek!...

Óh, csak még egyszer összejönnénk!

Egy csókra, ölelésre még!

Od'adnám vérem', ifjuságom'

Egy árva ölelésedért.

Magasztalnám édes dalokban

Jóságodat, szerelmedet;

Aztán meghalnék könnyü szívvel,

Mint gondtalan, vidám gyerek.

Szabó Lőrincz: Az anyák

Csak egy voltak kivétel, az Anyák

Szentek és ápolónők: a csodát,

a jelenést láttam bennük. A nagy

odaadást, az aggodalmakat,

a virrasztást, a könnyet, s mind, amit

a no szenved, ha otthon dolgozik,

a gondviselést. Hogy testileg mi a

férj, feleség s a család viszonya,

nem sejtettem-kutattam. Valami,

éreztem, előre elrendeli,

ki hol álljon, mi legyen, öröme,

bánata mennyi, milyen gyermeke,

és ezen változtatni nem lehet.

A férfi maga küzdi ki szerepét,

a nők az eleve elrendelés:

ok a béke, a jóság, puhaság a földön, a föltétlen szeretet...

Anyám, nyújtsd felém, öreg kezedet?

Árpád: Hallgass meg.... Figyelj és hallgass meg

Ha arra kérlek, hogy hallgass meg

és Te tanácsot adsz

nem teljesíted a kérésemet.

Ha arra kérlek, hogy hallgasd meg érzéseimet

és Te elmagyarázod miért rossz, hogy így érzek,

akkor rám tiportál.

Ha arra kérlek, hogy hallgass meg

és Te úgy érzed, hogy valamit tenned kell,

hogy a problémám megoldódjon,

bocsáss meg, de én úgy érzem,

hogy Te süket vagy.

Nem kértem mást, csak, hogy figyelj rám

és hallgass meg.

nem kértem, hogy tanácsolj, sem, hogy tegyél,

nem kértem mást, csak, hogy hallgass meg.

Nem vagyok tehetetlen,

csak gyönge és elesett.

Amikor teszel valamit helyettem

amit nekem kell megtennem,

csak megerősíted a félelmemet és gyöngeségemet.

De ha elfogadod, hogy úgy érezzek, ahogy érzek

még ha ez az érzés számodra érthetetlen is,

lehetővé teszed, hogy megvizsgáljam

és értelmet adjak az érthetetlennek.

He ez megtörténik a válasz világossá válik

és tanácsra nincs szükség.

Talán azért használ sok embernek az imádság

mert Isten nem ad tanácsot, sem megoldást

figyel és meghallgat, a többit ránk bízza.

Tehát azért használ sok embernek az imádság

mert Isten nem ad tanácsot, sem megoldást

figyel és meghallgat, a többit ránk bízza.

Tehát Te is, kérlek figyelj rám és hallgass meg.

ha szólni akarsz, várj egy ideig

és akkor már én is tudok Rád figyelni

/Jean Claude Ibert/ Mert.... Mert hitt a virágokban,

a földben, az égben, a tengerben,

a fájdalomban, a régi szerelemben,

mert az életben tévedezett,

mert egyszerű volt és mohó,

és meghatotta egy leheletnyi tiszta tett,

mert ártatlan volt, édes, tökéletes,

mert feláldozta magát a mágusoknak,

mert nem tudta bűnét,

se erényét, se éhségét, se bátorságát,

mert csúnyának látta magát,

és imádkozott a katedrálisokban,

mert a holdra figyelt,

az éjszakára a nyári mezőn,

eszeveszett örömmel nézte a tüzet,

mert boldog volt nagyon,

mert lelke nyugalmas parcellákra

szabta az időt,

mert idegen volt itten,

mert hitt a csodákban,

az igazság szörnyetege egy napon

hosszú fürtjeinél fogva a csatorna falára szegezte,

hogy a mocsok tükrében lássa meg arcát,

mert szép volt

mert elege volt

abból a világból, ahol az emberek

nem tudnak emberi nyelven szólni már...

Az Élet

Aki felhőket néz,

az álmodozik,

aki álmodozik,

az vágyakozik,

aki vágyakozik

az teljesít

aki teljesít

annak valóra válik,minden álma!

Aki napba néz az világot lát,

aki világot lát

az,messzire megy

aki messzire megy

az bátor

aki bátor

az okos és

eljuthat bárhová!

Aki magába néz

az,megismeri önmagát

aki megismeri önmagát

az tudatosabb lesz

aki tudatosabb lesz

az tudni fogja:

mindenki a szívébe

rejti saját magát!

A LÉNYEG

A szépben az a legszebb,

ami leírhatatlan,

a vallomásban az,

ami kimondhatatlan,

csókban a búcsúzás

vagy nyíló szerelem,

egyetlen csillagban a végtelen.

Levélhullásban erdők bánata,

bújócskás völgy ölében a haza,

vetésben remény, moccanás a magban,

kottasorokban rabul ejtett dallam,

két összekulcsolt kézben az ima,

remekművekben a harmónia,

részekben álma az egésznek,

és mindenben a lényeg,

a rejtőzködő, ami sosem látszik,

de a lélekhez szelídült anyagban

tündöklőn ott sugárzik.

Szép álmokat!

Valahol, távol a való világon,

Messzi túl a Képzelet-Határon,

Van egy egészen piciny ország.

Az a hely, ahol az álmokat írják.

A szép álmokat szákokba varrják,

S aztán kis manók mind széjjelhordják.

Viszik a világ minden részére,

S belehintik az élők szemébe.

Egy álommanó hozzád is elért.

Leteszi zsákját, bedugja kezét

És belemarkol a tündérporba,

Hogy a csillámot szemedbe szórja.

Csipetnyi manó, vajon hol lehet?

Nem látod őt, de hallod, hogy nevet.

Óvatosan homlokodra lépked,

S arcod simogatja. Ugye érzed?

Kicsiny manó, tenyerét kinyitja,

S az álomport szemeidbe szórja.

Mosolyogva nézi, amint lehunyod őket,

És füledbe súgja: Álmodj szépeket!

/Thalis Silvenier /

Sajó Sándor

Magyarnak lenni

Magyarnak lenni: tudod mit jelent?

Magasba vágyva, tengni egyre - lent;

Mosolyogva, mint a méla őszi táj,

Nem panaszolni senkinek, mi fáj;

Borongni mindig, mint a nagy hegyek,

Mert egyre gyászlik bennünk valami:

Sokszázados bú, melyet nem lehet

Sem eltitkolni, sem bevallani.

Magányban élni, ahol kusza árnyak

Bús tündérekként föl-fölsirdogálnak,

S szálaiból a fájó képzeletnek

Fekete fényű fátylat szövögetnek

És bút és gyászt és sejtést egybeszőve

Ráterítik a titkos jövendőre.

Rabmódra húzni idegen igát,

Álmodva rólad: büszke messzi cél,

S meg-megpihenve a múlt emlékinél,

Kergetni téged: csalfa délibáb!...

Csalódni mindig, soha célt nem érve,

S ha szívünkben már apadoz a hit:

Rátakargatni sorsunk száz sebére

Önámításunk koldusrongyait.

- Én népem! Múltba vagy jövőbe nézz:

Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!...

Magyarnak lenni: tudod mit jelent?

Küzdelmet, fájót, véges végtelent.

Születni nagynak, bajban büszke hősnek,

De döntő harcra nem elég erősnek;

Úgy teremtődni erre a világra,

Hogy mindig vessünk, de mindig hiába:

Hogy, amikor már érik a vetés,

Akkor zúgjon rá irtó jégverés.

Fölajzott vággyal, szomjan keseregve

A szabadító Mózest várni egyre:

Hogy porrá zúzza azt a szirtfalat,

Mely végzetünknek kövült átkául,

Ránk néz merően, irgalmatlanul,

S utunkat állja zordan, hallgatag.

Bágyadtan tűrni furcsa végzetünk,

Mely sírni késztő tréfát űz velünk,

S mert sok bajunkat nincs kin megtorolni:

Egymást vádolni, egymást marcangolni!

- Majd fojtott kedvünk, hogyha megdagad,

Szilajnak lenni, mint a bércpatak,

Nagy bánatoknak hangos lagziján

Nagyot rikolt ni: hajrá! húzd, cigány -

Háborgó vérrel kesergőn vigadni,

Hogy minekünk hajh! Nem tud megvirradni,

Hogy annyi szent hév, annyi őserő,

Megsebzett sasként sírva nyögdelő,

Mért nem repülhet fönn a tiszta légben,

Munkás szabadság édes gyönyörében,-

Hogy mért teremtett bennünket a végzet

Bús csonkaságnak, fájó töredéknek!...

Tombolva inni hegyeink borát,

Keserveinknek izzó mámorát,

S míg vérünkben a tettvágy tüze nyargal,

Fölbúgni tompa, lázadó haraggal,-

S mikor már szívünk majdnem megszakad:

Nagy keservünkben,

Bús szégyenünkben

Falhoz vágni az üres poharat.

- Én népem! Múltba vagy jövőbe nézz:

Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!...

De túl minden bún, minden szenvedésen,

Önérzetünket nem feledve mégsem,

Nagy szívvel, melyben nem apad a hűség,

Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség!

Magyarnak lenni: nagy s szent akarat,

Mely itt reszket a Kárpátok alatt.

Ha küszködőn, ha szenvedőn, ha sírva:

Viselni sorsunk, ahogy meg van írva;

Lelkünkbe szíva magyar földünk lelkét,

Vérünkbe oltva ősök honszerelmét,

Féltőn borulni minden magyar rögre,

S hozzátapadni örökkön-örökre!...

Ősi Norvég vers:Tanulj!

Tanuld meg a víztől követni utadat,

Tanuld meg a tűztől: mindből hamu marad.

Tanulj az árnyéktól őrködni éberen,

Tanulj a sziklától megállni helyeden.

Tanuljál a Naptól, mely nyugovóra tér,

Tanulj a szellőtől, mely lombok közt pihen:

Hogyan kell életed leélni csendesen.

Tanuld meg tőlük, hisz mindenik testvéred:

Hogy kell szépen élni és szépen halni meg.

Tanuld a féregtől: semmi sem fölösleg,

Tanulj a rózsától tisztán maradni meg.

Tanuld meg a lángtól elégetni szennyed,

Tanuld a folyótól: utadból ne térj meg.

Tanulj az árnyéktól alázatos lenni,

Tanulj meg a Naptól szüntelen haladni.

Tanuld négy évszaktól ismerni az időt,

Tanuld a csillagtól, hogy az Égben erőd.

Tanulj a tücsöktől: ha magad vagy, zenélj.

Tanuld el a Holdtól, hogy semmitől ne félj.

Belátást a sastól, s ha vállad súly nyomja,

Nézd meg, milyen terheket cipel a hangya.

Tanuld a virágtól, hogy légy szép és kecses,

Tanulj kismadártól: szabadon repülgess.

Tanulj a báránytól: legyél szelíd, mint ő,

Mindentől tanuljál, mert minden veszendő.

Úgy figyelj utadon, mi célodhoz viszen,

Tanítson, mi meghal, s LÉTED ÖRÖK LEGYEN!

Lemaradt az író bocs

Reviczky Gyula

Ábrándjaim derűs világát

Ábrándjaim derűs világát

Beárnyékozta szenvedés.

Hol a nap még szivembe süthet,

Immár csak egy parányi rés.

Oda van a tavasz bübája,

Ibolya többé nem terem!

Mégis, mikor te jutsz eszembe,

Szép májusról zeng énekem.

Tavasz volt; édes, szelid ábránd

Himbálta ifju szívemet.

Örök tavasznak, szerelemnek

Álmodtam én az életet.

Madár dalolt, akácz virágzott,

Mikor először láttalak.

Virágos rét fölött repültek

A sárga cserebogarak.

Mikor a virágok születtek,

Szerelmünk akkor ébredett.

Te még rövid ruhába' jártál,

S én bujtam még a könyveket.

Gyakran találkozánk az utczán

S némán hüséget esküvénk

Egymásnak. Oly bohó nekem most

Még dalban is a mi regénk!

Dalaim édes zokogása

Akkor zendült szivembe' meg;

És ha mi bántott, elcsitítni

Dallal a bajt oly jól esett.

Mint napsugár a könnyü felhőt

Bearanyoztad vágyamat.

Imádkozám: Szép így az élet!

Ne légyen soha alkonyat...

Ha visszanézek most a multra,

Álomnak tetszik az egész.

Hisz' ily bolondot nem müvelhet

Soha a józan emberész.

És mégis, sokszor úgy ohajtom:

Legyen ily álom életem.

Kaczagjon rajta minden ember,

Csak engem boldoggá tegyen!

Sütkérezem elálmodozva

A bágyadt, őszies napon.

Lelkembe' nincs virág, verőfény,

Csak hervadt, néma fájdalom.

Tévedt madárként egy-egy emlék

Repűl át néha szívemen,

S szelíden, könyeimet áldva,

Te újra megjelensz nekem.

/Ismeretlen/

Emlékezem, zöld volt az erdő

Emlékezem, zöld volt az erdő;

Derült az ég köröskörül.

A park rég látott annyi népet;

Ott jártam én is egyedül.

Öröm sugárzott minden arczon;

Megújult vágy, ifjú remény;

Csak én szerettem volna sírni

Gyönyörü május elsején!

Kesztyűs urakkal, kék ruhában

Te is ott ültél egy padon.

Sok szépet mondhattak neked, mert

Csak mosolyogtál, angyalom.

Platánok gúnyos suttogását

Hozá a játszi szél felém:

Minek van a szegénynek álma

Gyönyörü május elsején!

De én azóta megtanultam:

Boldog, ki sokat álmodott.

Sokszor kijártam a ligetbe

S fölkeresém a kis padot.

De oly üde már semmi sem volt,

A régi nem volt más csak én,

Nevedet a homokba írtam,

Mint akkor, május elsején!

S el-elvisz a vágy este-reggel

A régi padra betegen;

Tapasztalásom im', elég van,

Hadd sírjam ott ki csöndesen.

Ah sírni! sírni öntudatlan',

Mig eljő majd az ősz dere,

A midőn már magunk se tudjuk,

Mikor volt május elseje.

Pilinszky János - Áldott szédület

A fény homályt, az árnyak mélye fényt szül,

szorong a száj, remegve egyre szédül,

mint szélhimbálta, imbolygó virágban

a léha szív, és mintha súlyos áram

érintené, alél a test, s a szem már

a drága szempár csak mereng a csöndben,

mint ismeretlen tengerfenéknek alján

két gyöngyszem.

Két árva gyöngy, amely csodál s csodás,

míg oldja-bontja zászlóját a láz,

hogy mint a szél, a szálló angyalok,

sehol se, mégis mindenütt vagyok,

hogy szinte már szeráfi lendülettel

csak szárnyalok, mint száll az illó ihlet,

mint angyalok, kik parttalan terekben

keringnek.

S már nem lehetne könnyed metszeten

se lágyabb, mint most lágy a szám s kezem,

az idegekben érlődő halál

árnyalja kezem tartását s a szám.

S oly lágy az ív is, mellyel mélyre hajtom

ájult fejem, s hagyom, hogy égi láz

égessen át, hogy csontomig lehasson

a varázs.

A drága, drága révülés, amelyben

mi fájt és mart és sajgott, elfelejtem,

hogy társtalan, hogy csupa seb vagyok,

mint csillagok közt hulló csillagok!

Csak mély verése ér most, mint a tenger,

a mély örömnek, nincs szívemben jajszó,

ha sírok is, mint sír a tengerekkel

a kagyló.

Csak zümmögöm nevednek halk zenéjét,

és máris részeg tőled minden érzék,

kit oly hiába, nyugtalan kerestem,

hozzám találsz az áldott szédületben,

hogy többé semmi - ugy-e - nem szakít szét?

mint rím a rímbe lelkünk úgy hatol

egymásba, egymásnak felelve, mint két

tiszta sor!

Lesznai Anna - Szeretés

Kisded világom, vágyom kék szemed elé

mert kék szemed nagyon nagy,

minden horizont benne fürdik.

S bebarangolt ifjúságom

két tenyeredbe vágyik beférni egészen

mert minden amit álmodtam

úgy játszik ott, mint gyermek a dedóban.

Ajkad... odáig el sem érek!

Soha a piros égi gyümölcsig nem jutok el,

szemem fennakad arany pillád rácsán,

ujjam hűs ujjaid pálma-kertjében.

Kedvesem, messzi fény lesz buja rögömtől,

tavaszi nap Te!

Öreg gyerek vagyok már,

tudom, nem lehet megfogni a napot,

tudom, nem lehet belesétálni a szivárványba,

tudom, nem vagy szakasztott olyan, amilyennek látlak,

tudom, hogy nem szerethetsz úgy, mint én szeretlek

Kassák Lajos - Platánlevelek

Róla írom ezt a verset, aki szebb volt, mint hajdan a királynők

aki előtt megszégyenültek a rózsák, ha átment a kerten.

Finom bronzfejét a vállamon ringattam és ő

az ölébe vett, ha elbuktam harcaim sűrűjében.

Olyan volt, mint egy csillag, mint egy madár, ha boldog.

Beszéltem róla azok előtt, akik irigyelték és elvezettem hozzá

az édességre szomjas gyermekek seregét.

Ha elunta szerelmünket, fejest ugrott álmaiba

mint a búvár, ha gyöngyért merül alá a tengerbe.

Ereszemen róla turbékolnak a galambok

kertem alatt a patak róla duruzsol.

William Butler Yeats - Ha ősz leszel s öreg

Ha ősz leszel s öreg, s lehúz az álom,

s a tűznél bóbiskolsz, vedd le e könyvet,

lapozgasd, álmodozz csak régi, könnyed

pillantásodról: visszfény volt az árnyon.

Hányan szerették jó kedved sugárát,

s imádták hű vagy hamis szerelemmel,

de én zarándok lelkedet szerettem

és változó arcod szomorúságát.

S az izzó kandalló-rácshoz hajolva,

suttogd, kicsit fájón: hogy elszökött

a Szerelem, suhan a hegy fölött,

s elrejti arcát fátylas csillagokba.

(Csillag Tibor fordítása)

William Wordsworth - Tünemény

Mikor először tűnt elém,

drága volt, mint egy tünemény,

kit azért küldött életem,

hogy egy perc dísze ő legyen.

Szeme mint alkony csillaga;

s az alkony hozzá a haja:

csak ennyi benne az, ami

nem májusi és hajnali.

Vidám kép, édes könnyűség:

meglep, megállít és kísért.

De többször látva: látomány

volt ő, és mégis földi lány.

Lépése szűzi és szabad.

Házias minden mozdulat.

Alakja nyájas, tiszta fény.

Nyomában emlék és remény

kelt: mivel ő sem állt a szív

mindennapi és primitív

éhei, kis búk, örömök,

csók, könny, mosoly, vágy, gáncs fölött.

Azóta híven nézem őt,

s lesem élete ütemét.

lelket lélegző drága lény:

útitárs a Halál felé.

Szilárd ész, gyengéd akarat,

szívós erő halk báj alatt.

Valódi asszony, jó s igaz,

intés, parancs, derű, vigasz.

Asszony, és mégis valami

fényt érzek, ami angyali...

(Babits Mihály fordítása)

Fodor Emese

Olyan vagy nekem

Olyan vagy nekem, mint a sivatagba

Egy árnyékot adó fa,

Vagy egy csorgadozó patak,

Ki szomját oltja a fáradt vándornak,

Mint madárnak a szárnya,

S hívogató ég, ahol szabadon szállhat.

Érzem Te vagy a mindenem,

A szerelmem, a tengerem,

Ki nekem mutatja tengerszíneit,

Habos, simogató, fodrozódó hullámait.

A pacsirta, ki zengi dallamos énekit,

S hallatán az emberek kinyitják szíveik.

Te vagy akiért létezem és élek,

Te vagy a mindenem, s Veled az évek

Csodás órák s percek, s ahová lépsz,

A lábad nyomában virágok nyílnak.

A neved is és az egész éned

Nyarat idéz a szürke kemény télnek,

S megtelik melegséggel, ragyogással

AZ ÉLET.

Fodor Emese

Amikor a kezed nyújtod felém

Amikor a kezed nyújtod felém,

Én ölelő karomat tárom eléd.

Amikor Te szíved adod nekem,

Én életemet adom kincsem.

Mikor Te megpihensz mellettem,

Én kitárom Neked lelkem,

S én Neked adom a holdat,

Mely beragyogja az eget,

S a csillagokat hozom le Tenéked,

Hogy szíved ezzel teljen meg.

Mikor Te mellettem vagy,

A szívem mindig megpihen.

S mikor távol vagy,

Figyelő szemem Rád tekint,

S hosszú utadon kísér aggódva,

S ölelő karom örökké Téged segít.

(ismeretlen)

Nem tudtam h,fájni fog

ha egyszer csalódás ér

Nem hittem h,elbírom

e nagy szenvedést!

Fájdalmat éreztem

megkínzott lelkemben

S azt hittem tulélni

nem fogom sohasem!

De tuléltem és ittvagyok

a lelkem már nyugodt

Csak te benned bízni

többé már nem tudok