Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

bocsánat, hogy megszakítom ezt a szép verssorozatot.

Johann Wolfgang Goethe

Rád gondolok

Rád gondolok, ha nap fényét füröszti

a tengerár;

rád gondolok, forrás vizét ha festi

a holdsugár.

Téged látlak, ha szél porozza távol

az utakat;

s éjjel, ha ing a kis palló a vándor

lába alatt.

Téged hallak, ha tompán zúg a hullám

és partra döng;

a ligetben, ha néma csend borul rám,

téged köszönt.

Lelkünk egymástól bármily messze válva

összetalál.

A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára.

Oh, jössz-e már?!

/ismeretlen/

Tiéd a nap

Nem tudom neked adni a napot

De tudok adni egy pillanatot

Mikor megállíthatod a rohanó időt

Kiszakítva belőle minden erőt

Nem tudom a napot neked adni

Sugarával meleget árasztani

De elküldöm neked szívem melegét

Áldásként küldöm, legyen a tiéd

Nem tudom a napot adni neked

De adom a szeretetemet

Ha fontos neked, kezedbe veheted

Ha megérintett, magaddal viheted

A napot neked adni nem tudom

Hiszen nincs is saját napom

De van egy kis lángom, csak neked

Amely szeretetedért tőlem egy köszönet

Gyermekkorunk templomdombja...

Gyermekkorunk templomdombját

Nem képzelet szülte,

Áll ma is, s a templom rajt'

Tornyosul az égre!

Áll az öreg iskolánk,

A labdarózsás házunk,

A falu, melyben felnőttünk

Őrzi ífjúságunk.

Ott a folyó kanyarog,

A csorgó vize tiszta...

Ott születtek álmaink,

Oda vágyunk vissza!

Uram! Rendeld már, hogy hazamehessünk!

Mindegy, hogyan, és mindegy, milyen áron!

Nem akarunk örökké bujdokolni

ezen a zord, otthontalan világon!

Ha kell, gyalog is, éhesen, vacogva,

tépett lélekkel és halálra váltan:

csak otthon legyünk egyszer a hazánkban!

Wass Albert

Ilyenkor néha hazamegyek

Nyárestéken néha,

mikor a part homokját az elmenő nap

már bíborba borítja,

vagy álomnélküli éjjelek után,

mikor a tenger kékje fölött lebeg újra

a hajnal pírja…

a sómarta, sárga fövenyen

lágyan illan a fürge, reggeli szél.

Sejtelmes távoli titkokat suttog a csend.

Az eucalyptus fákon is alig remeg a levél.

Még álmodik körülöttem az alvó világ...

A kő, a víz, a fák és távoli hegyek.

Ilyenkor néha hazamegyek.

Gyermekszívvel, boldogan indulok.

Régi vágyak útján.

Lélekszárnyon, mint könnyű lég,

levetve évek súlyát, mint viseltes ruhát, megyek.

És nem kellenek pecsétes okmányok, menetjegyek.

Vízumot sem kell kérjek senkitől könyörögve,

hogy újra lássam azt, mi enyém volt egyszer

és az marad mindörökre.

A határon, nem állít meg őrző katona.

Útlevél lapok közt arcomat kutatva,

mint idegen jenkit, spanyolt, franciát.

Némán ölelnek át, mint réglátott jóbarátot,

a zöld hegyek,

mert ismerős testvérként,

ők fogadnak engem ilyenkor, mikor hazamegyek.

Otthon az, ahova hazatérsz. Ahol valaki vár este. Ahol ismered a fal kopásait, a szőnyeg foltjait, a bútorok apró nyikorgásait. Ahol úgy fekszel le az ágyba, hogy nem csak alszol, hanem pihensz. Nem csak pihensz, hanem kipihened magad. Kipihened az életet, az embereket, mindent. Ahol otthon vagy, az az otthon. Nem kell hozzá sok. Elég egy szoba. Ha tízen vagytok benne, az se baj. Ha mind a tízen egyek vagytok ebben, hogy haza tértek, amikor este hazatértek. Nem kell hozzá sok, csak egy szoba és egy érzés. Egy egészen egyszerű állati érzés: hogy ma itt élek. Van egy ágy, amiben alszom, egy szék, amire leülök, egy kályha, ami meleget ad. És hogy ebben a körülöttem lévő széles, nagy és furcsa világban ez a kis hely nem idegen és ma az enyém. Jól érzem magamat benne, ha kinézek az ablakon és kint esik az eső, vagy süvölt a szél. És hogy ha ide este bejövök, meglelem azokat, akik még hozzám tartoznak. Ez az otthon. Minden embernek módja van hozzá. Egy szűk padlásszoba is lehet otthon. Egy pince is. Még egy gallyakból összetákolt sátor is otthon lehet. Ha az ember önmagából is hozzáad valamit. Elég egy szál virág, amit az útszélen találtál. Egy fénykép, amit éveken keresztül hordoztál a zsebedben. Egy könyv az asztalon. Egy ébresztőóra. Mit tudom én: ezer apró kacat ragad az emberhez útközben. (...) Ha mindezt érezni tudod: nem vagy otthontalan a világon.

Wass Albert

Teleszaladt a versedtől könnyel a szemem, úgy hiányzik most a messzi otthonom.

Köszönöm Neked kedves.

Baráti üdvözlettel :

Gyula

Madarak!

Amikor egy kismadár kinyitja a szemét,

Látja a fészkéből, milyen kék az ég.

Én is talán megláttam a kék eget,

De madárhangot nem hallok már emberek!

Ezelőtt a kismadarak csicseregve szálltak,

S mindenütt találtak fészket, vagy házat!

A mai nap, ha felnézek a sötét égre,

A madarak csendben szállnak, mennek feledésbe!

Ideje már elővegyük a régi énünket,

Hogy madaraink megtalálják régi fészküket!

Mert ott, ahol a madár dalol,

Nincs zaj, bánat és por.

Védjétek a természetet,

Nem kell a sok stresszes gyerek,

Kik nem látják a nagy fától,

Pusztul a haza, a madártól!

Seres László

Az aranymadár

(Wass Albert - )

,,...Amikor már nagyon fáradt leszel,

és nagyon céltalannak érzed a sorsodat:

egyszerre csak érted üzen a a zöld erdő.

Először csak egy kis szellővel,

mely csak úgy végigsurran melletted az utcán.

Fenyőillatából már alig érezhetsz valamit,

de meghallod mégis, amikor a füledbe súgja:

- Üzeni az erdő, hogy árnyékkal várnak rád a fák...

illatukat neked gyűjtik a rét virágai...

jöttödet lesi az ösvény...

jöjj, siess...!

Fájva döbben meg tőle a szíved. Torkodat folytogatja a honvágy.

De nem mehetsz.

Nem eresztenek a láncok, amiket rádraktak a gonosz varázslatok.

Aztán meglátsz egy felhőt, egy kicsi bolyhos fehér felhőt az égen,

és tudni fogod, hogy újra üzent érted az otthoni erdő.

Látni fogod emlékezetedben a régi tájakat,

és úgy sajog valami benned, mint még soha addig.

Végül aztán meghallod ablakod alatt az aranymadár füttyét.

Ablakod magától kitárul. És ott ül a fán,

és hazahív otthonod drága aranymadara: a sárgarigó.

Valami megpattan benned akkor.

Szemedből előtörnek a könnyek,

emossák rólad a láthatatlan láncokat,

kiömlenek az utcára is, és végigfolynak a köveken,

bűvös ösvényt mosva lábaid elé az emberek között.

És te elindulsz majd ezen az ösvényen.

Keletnek, mindig csak keletnek,

amerre a sárgarigó hív.

Így.

Most aludj jól, a mese véget ért.

A fák is alszanak már odakint

REMÉNYIK SÁNDOR

Mindennapi kenyér

Amit én álmodom

Nem fényűzés, nem fűszer, csemege,

Amit én álmodom:

Egy nép szájában betevő falat.

Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,

Lelki kenyér az éhező szíveknek,

Asztaláldás mindenki asztalán.

Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,

Nem cifraság a szűrön,

Nem sujtás a magyarkán,

Nem hívságos ünnepi lobogó,

Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,

Nem pompázom, de szükséges vagyok.

Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,

Ha tollat fogok: kenyeret szelek.

Kellek, tudom. Kellek nap-nap után,

Kellek, tudom. De nem vagyok hiú,

Lehet magára hiú a kenyér?

Csak boldog lehet, hogy megérte ezt.

Kellek: ezt megérteni egyszerű,

És - nincs tovább.

Az álmom néha kemény, keserű,

Kérges, barna, mint sokszor a kenyér,

De benne van az újrakezdés magja,

De benne van a harchoz új erő,

De benne van az élet.

Gyurkovics Tibor - Hajnal

Lobognak a fák a szelekben

a réteken át idejön

két nagy szeme ég, haja lebben

az én szeretőm, szeretőm.

A nap aranyos karikája

sugaraz rá nagy sisakot

karját kinyújtva a tájba

mint hajnali fáklya, lobog.

Lesem, idejössz, ideérsz-e

a fák közt? Rajz a vizen

cikázik az árnya, a lépte

hogy sajdul és fáj a szivem!

Ne siess, ne siess, de szeretlek!

Tudod-e, hova érsz, te leány?

Itt zúgnak estente a vermek

itt hullik a fűzfa reám.

A sípjaim is szomorúak

az ünneplőm fekete

ősszel madarak raja krúgat

és csontos a férfi keze.

Csak a fejsze villog a vállon

a melledet hó födi el

és nappal oly nagy a magányom

hogy estére nem birom el.

Gyere már, gyere már, ideérsz-e?

Sugaras kicsi énekesem

kapaszkodj nyírfa-levélbe

azon érsz ide szélsebesen!

Szeretlek. Gyöngyöm a gyöngyöd

Tiéd a sóm, kanalam

mezítlen kell idejönnöd,

hogy rádadjam, ami van.

Rádadjam ruhául a tájat

s a bíbor nagy hegyeket

el kell, hogy bírja a vállad

mindent, amit szeretek.

Örökké hordjad a házam

csiga fel, csiga le, ez az út

és én adok Néked majd három szivet

falevél-alakút!

Szeretlek, jobban a szélnél

mi öleli hosszan a fát

szeretlek, mintha Te élnél

helyettem egy életen át.

Barátság

A barátság egy törékeny dolog, habár

mai világunkban ez csak így van már.

Akikkel felnőttél már szinte idegenek,

találkoztok és ez kiderül, miközben beszélgettek.

Korábbi éned vajon miért volt velük boldog,

mai, felnőtt fejjel erre választ sajnos nem tudok.

Megváltoztunk, megváltozott minden körülöttünk,

pedig régen bármikor találkoztunk nagyon örültünk.

Mára ez már csak egy gyors eszmecsere,

megvitatjuk, kinek, hogy megy a szekere.

Ezután mindenki éli a mindennapokat,

és nem is nevetünk már olyan nagyokat.

Nem tudom, hogy nekik ez így jó vagy sem,

de nekem rossz, mert igaz barát nincs mellettem.

Sok ismerősöm van, ki odamondja nekem: "barátom"

ez furcsa érzést kelt bennem, bár ezt nem bánom.

Visszamondani azt, hogy "barátom" nem tudom,

e szó hazugságból nem jön ki a számon.

Pedig lehet, sokszor jobban járnék,

ám a barátság nálam nem egy jópofa játék.

Muszáj...

Nem érzem jól magam, kell egy késztetés,

ha késztet akkor viszont muszáj,

ilyenkor nem az ész az úr a háznál!

Gyomrom beleremeg, de még az ajkam is,

s beindulnak a gondolatok ami nagyon nincs.

Lassan úrrá lesz rajtam az érzés, nem lesz már elég?

Ilyenkor erre még gondolni sem lehet,

mert a kiejtett szavak említést sem nyernek.

Folytatom az utat, mert így nekem jobb,

annyira előjönnek a gondolatok.

Látsz egy zöld ösvényt, csak az hajt téged,

hiába gondolsz másra, a gondolataid

majdnem csak feledésbe vésznek.

Hiába jó az ösvény melletti út,

amíg nem próbálsz ki egy másikat, nincs kiút!!!

Nyíkos Dóra

(Egy érdekes este után...)

„Kell a szívnek a lélek,

a léleknek a remény,

a te szerelmed nekem,

meg egy forró szenvedély.

Ha nem is velem vagy most,

De gondolsz-e néha rám,

Ha odabújnék hozzád

Egy forró éjszakán.

-Vagy csak átölelnélek,

szavak nélkül becéznélek,

s akkor is tudnád, mit érzek…

Nagyon szeretlek téged!”

Kányádi Sándor: Költögető

Hajnalonta engemet

gerle-galamb költöget:

jó reggelt,

jó reggelt,

mindenki már rég fölkelt.

Rá a rigó: föl bizony,

gyöngyös harmatot iszom,

hű de jó,

hű de jó,

harmaton él a rigó!

Cserépen a verebek

kenik-fenik csőrüket:

csiri-csűr,

csiri-csűr,

csak így telik meg a csűr.

De a szarka rájuk reccsen,

hogy egy kicsit csendesebben:

csöndesen,

csöndesen,

nem süket itt senki sem!

Túl a vizen valahol

kakukkmadár kakukkol,

kakukk szól,

kakukk szól,

túl a vizen valahol.

Barna László: Tavasz

Így szólott a Tavasz a hónak:

véletlen sem tartanám jónak,

botránnyal kezdeni az idényt,

de rád, itt: már nem tartunk igényt!

A hó ettől kissé megrogyott;

a Tavasztól nem volt megszokott,

hogy ilyen hidegen debütál:

a hónak melegebb búcsú jár.

De mert úgyis el volt havazva,

ráhagyott mindent a Tavaszra,

s csendesen, sérelmét feledve:

beleolvadt a környezetbe.

Szeretlek én, szeretlek téged...

Szeretlek én, szeretlek téged,

Kedves kis angyalom,

Csak az fáj, hogy szerelmemet be

Nem bizonyíthatom.

Igy egyszerűen a szavamra,

Ha tetszik, nem hiszed,

És én mikép oszlassam el, ha

Vannak, kétségidet?

Születtem volna gazdag úrnak:

Bizonyságtételért

Egy-egy gyémántkövet dobnék el

Minden kis szavadért.

Ha királynak születtem volna:

Letenném koronám

Egy kis virágkoszorúért, mit

Kezecskéd fűzne rám.

Volnék szivárvány: kérnélek, hogy

Szinjeimet elfogadd,

És festess bennük szalagot, mely

Övezze derekad.

Ha volnék a világlátó nap:

Ott hagynám az eget,

S a nagyvilág helyett nem néznék

Mást, mint szemeidet!

Petőfi Sándor

Juhász Gyula:AZ ÖREGSÉGRŐL

Az ember sokszor megszépül, ha eljő

Az öregség. Fáradt tekintetében

Kihúny a vak mohóság, kapzsiság

S szelíden pislog az emlék világa.

A keze nem szorul konok ökölbe,

De símogató békélten pihen meg

Az ifjúság fején és vállain.

A haja őszén megcsillan mosolygón

A verőfény, mint a havas mezőkön,

Melyek fölött a kéklő végtelen van.

Halk léptei a temetőbe visznek,

De nem sietnek és gyakran megállnak

Egy kedves arcnál, egy hervadt virágnál,

Egy pohár bornál és egy bús zenénél.

Az ember sokszor megszépül, ha eljő

Az öregség. Hadd szépüljek meg én is!

Egy játékszer vagyok, kit mindeki elhagyott, eldobott,

Kit még a boltból is egy ember ellopott.

Polcon ülltem, játszott velem,

NEm figyelve, hogy mi fáj nekem.

Ő csak játszott, játszott nem figyelve másra,

Egy év múlva felkerültem a poros padlásra.

Mire újra feljött, és megtalált porosan,

Szép fekete ruhámban rongyosan, kormosan.

Levitt, próbálta eltakarítani a ruhámról a foltokat,

Közbe leszedte rólam a pókhálót, s pókokat.

Nem sikerült, nem voltam olyan mint rég,

De nem dobott ki, várt egy kicsit még.

Várt, várt, de elég volt,

Kidoblak! a fiú idegesen szólt!

Elment oda ahol ellopott,

S csendben a földre lerakott.

Nem! Mégse hagyhatlak itt,

Felvett a földről s továbbvitt.

Mikor a keresést megunta a kukába dobott,

Sajnálom! Itt kell, hogy hagyjalak! így szólott.

Visszagondoltam arra az időre mikor velem voltál,

Játszottál velem, vigyáztál és óvtál.

Azóta csak egy használt ócska játékszer lettem,

ezek után már senkinek sem kellettem.

Csak ellopott s a végén meg eldobott.

És egy szemét kupac tetején hagyott.

Magamat megint egyeül éreztem,

És legvégén a kukában végeztem!

Gárdonyi Géza

Fiamnak

Mint a magasban lengő sasmadár,

úgy kóvályog fölöttünk a halál:

hol itt, hol ott egy lelket elragad.

Csupán a test marad.

Ha engem látsz majd némán, hidegen,

és szólítasz és nem nyitom szemem,

az égre nézz: én immár arra lengek.

Csupán a testem az, mit eltemettek.

Elhagylak. De ha sírva szólsz nekem,

leszállok hozzád édes gyermekem,

s mint éji szellő a virágokat,

megcsókolom harmatos arcodat.

S ha majd te is a testet vetkezed,

a végső órán melletted leszek,

s míg a harang kong gyászos fájdalommal,

én átölelve viszlek fel magammal!

1895

Ültem a földön és senki se látott

Játék voltam, ki játékra vágyott.

Nehéznek tűntek a gondtalan évek

Egyszerű világban, egyszerűen félek!

Fiatal a vérem és táncol egy testben

Én világot váltok mellett és ellen

A nagybetűs életbe elesni járok

Kiabáltam és most is kiáltok!

Elhagynak és nem is vigyáznak

Mi az,ami itt marad,mi az mi fájhat

Megannyi vérből megannyi vér lett

Ha hullnia kellett,miért az enyémnek...

ismertlen

Óh, élet!

A pillanat törékeny csónakján

a fájdalom megbújva ring tova.

Vesztes vagyok s riadtan szól a szám:

óh, élet, te bennem égő csoda,

te megérthetetlen, örök titok,

vezesd örömbe megvert kedvemet,

ha bánatommal néha rád nyitok

s változtasd gyöngyökké a könnyeket.

Csontos Endre

A haldokló

Ha meghalok, a világon különösebb dolgok nem esnek,

néhány szív megrebben, mint hajnal harmattól érintett virága,

ezrek meghaltak ezrek meghalnak, halálra fáradnak ezrek,

mert halálban és születésben senki sem marad magára.

A haláltól nem félek, a halál nem rossz, a halál a nehéz életből csak egy darab,

a hosszú haldoklás az, ami rémes, ami rossz még,

midőn a kilőtt érzékek mindenről, mindenről erőtlenül visszahullanak

s a test rozsdás csöveiben rohad az idő, mint moslék

és felbontja a kezeket, a szemeket, az idegeket, izmokat,

amelyekkel szeretted és ölelted a dolgokat,

a haláltól nem félek, a halál nem rossz, nem lesz magányos a holtom,

a haldoklástól rémülök, abban mindenki elhagyatott - és én haldoklom.

Isten veled, kislány, Isten hozzád, kedves, Isten áldjon, te bájos kép,

kebledről lenyesték kezem, szívem összetörték,

emléked arany-nyila már féléve fúrja lelkem,

ha rosszul voltam, jobban fájt, segített, ha jobban lettem.

De ma immár Isten veled, ma minden hiába már, ma megírtam a levelet,

hogy felejts el s keresd másutt, ki itallal felüdíti szívedet,

legnagyobb gyötrelmem, kínom e levél volt, le van zárva,

mert a nehéz haldoklásban mindenki magára marad, magára.

Ha meghalok, a világon különösebb dolgok nem esnek,

csak én változom el mindenből, nyomorúságom elhagyva,

tán fa leszek, tán kőhalmaz, vagy tán gyermek,

a haláltól nem félek, a halál nem rossz, a halál csak a nehéz élet egy darabja.

Jiri Wolker

Babits Mihály:

A régi kert

I.

Szeretek itt olvasni, a kertben, a szőlőlugas alatt,

ahol a könyvre apró kerek fényfoltokat vet a nap -

mind titkos lencse fényköre titkos mikroszkóp alatt,

amelyben titkos porszemek szálló árnyai mozganak.

Itt csak egyszerű virágok vannak: árvácskavirág,

petúnia, muskátli, dáhlia és georginák,

és rózsa, rózsa! - A reggelnek még a zöld gyep örül,

a zöld gyep és a barna lóher az ágyások körül.

Nem tudok én már dalolni cifra mértéken, rimen,

csak ily hanyagon, mint ez a kert dalol, porosan, szeliden

ahonnan az utcára semmise néz, csak a jegenyeakác

sárga fejével; mert nagyobb szegény mint az emeletes ház.

II.

Talán örökké lehetne verselni rólad régi kert,

vén köhögős kutadról, mely szalma közt fázva telelt,

a tamariszkról, melynek bőre ráncos és durva mint a vén emberé

s mégis oly virágos gyengeszép ágakat nyujt az ég felé!

Gyerekkoromban a levelekbe szerettem harapni mint a csikó.

Tudtam: keserű ízű az orgona, illatos zamattal leveles a dió.

Sokszor álmodoztam diólevél-ágyrul, ott volna délután heverni jó!

Ott volna valami szépmellű kisleányt ölelni jó!

Este ha a kertre a hosszú ház árnyéka lassan ráfeküszik,

sűrű nyári este a forró légben fülledt illat úszik.

Tikkadtan a magas fának üzen akkor titkon a kis virág:

»Te messze látsz, bátya, mondd meg, jön-e már a holdvilág?«

III.

Ház, pince, istálló, félszer, körülötted régi kert.

Elül ami házunk, emeletes, de mégis fehérre meszelt

zöld ablakokkal; oldalt a szomszédé, alacsony, falusi, nádfödeles

(hányszor kihúztam nyílnak a nádat, indián voltam, ki nyilazva les!)

Kert mögött az udvar, a régi félszer ott áll az udvaron

négy vályogoszlopon, benn mosókemence, mángorló, ócska lom.

A vályogról hull a mész. Az istálló is ott van, rég üres, törött az ablaka:

nagyapám virgonc lovai álltak a jászol előtt valaha.

Foltos, szalmás a vályog. A gerendák közt fecskék keringnek. Pincetorok,

hűsöng, nagy hordók, misztikusan, jó pénz, jó mámorok, kadarkaborok.

Szemközt nagy bálvány fakapu néz ki az utcára, zöld rácsos, szép.

S künn a ház előtt évrül-évre eszi az utcát az akácos Séd.

Várnai Zseni

CSODÁLATOS

Miért keresnék távoli csodákat?

hiszen, hogy élek, maga is csoda!

Csodálatos, hogy volt idő: nem éltem,

csodálni ezt meg nem szűnök soha.

Csoda, hogy látok, hallok és beszélek,

csoda, hogy érzek és gondolkodom,

képzeletemben képek szárnyasodnak

s betűhálómmal őket elfogom.

Hát nem csoda, hogy írok, egymagában?

Sejtelmem nincs, hogy honnan e zene?

Mért éppen én s nem ő, vagy tán a másik

e furcsa szellem titkos búhelye?

Csodálhatnám a napot és a holdat

s az Érthetetlen szót, hogy: Végtelen;

de mért szállnék a messzi csillagokra,

hiszen csoda az én kis életem.

És új életek szakadtak belőlem,

oly egyszerű és mégis oly csodás,

ahogy a rügyből a levél kipattan,

mégis mi hát egy új fogantatás?

Mi az a furcsa láz: szeretni, vágyni,

mi a remegés, mi a félelem?

S mily különös, úgy csüggni mindhalálig

egy idegen, egy másik életen.

A gyerekem az életemnek mása,

ő én vagyok, de mégis Ő maga.

Csodáltam őt, amikor járni kezdett,

mikor kibuggyant legelső szava,

s hogy egyre nőtt, akkor már félni kezdtem:

lehetséges, hogy Ő még Én vagyok?

s mikor benne is képek szárnyasodtak,

akkor éreztem, hogy már elhagyott.

Csodálatos, hogy mennyiféle kép van,

s ahány ember, megannyi képzelet.

Mindenki lát, csupán röptén elfogni

kevesen tudják ám a képeket,

művésznek mondják az ilyen varázslót,

aki szavakba, színbe, kőbe vés,

de honnan ez, én is miként csinálom?

Ez az, ami oly rejtelmes, mesés.

Csodálkozom, csodálkozom, hogy élek!

Azt sem tudom, miből, meddig, hogyan?!

Akár a mag, amely egy sziklacsúcson

gyökeret ver s kövek közt megfogan.

A szél a gyönge magvat elsodorja,

de erős az élet és megtapad...

Csodálatos az élet és hogy élek

s hogy én is adtam életmagvakat!

(1935.)

Gyulai Pál - Tanács

Kiket szeretsz s akik szeretnek

Ha bántanak, ha megsebeznek;

Ne haragudj' rájok sokáig!

De öntsd ki szíved', s ha letörléd

A fájdalom kicsordult könnyét:

Bocsáss meg! hidd, enyhedre válik.

Oh egymást hányszor félreértjük,

Szeretteinket hányszor sértjük,

Bár szívünk éppen nem akarja.

Mi is talán vérzünk a sebben,

Nekünk is fáj, még élesebben,

De büszkeségünk be nem vallja.

Ne légy te büszke, légy őszinte,

Hived legott azzá lesz szinte,

Oszlik gyanu, megenyhül bánat;

Oly váratlan jöhet halálunk

S ha egymástól haraggal válunk,

A sirnál késő a bocsánat!