Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

Babits Mihály:

A régi kert

I.

Szeretek itt olvasni, a kertben, a szőlőlugas alatt,

ahol a könyvre apró kerek fényfoltokat vet a nap -

mind titkos lencse fényköre titkos mikroszkóp alatt,

amelyben titkos porszemek szálló árnyai mozganak.

Itt csak egyszerű virágok vannak: árvácskavirág,

petúnia, muskátli, dáhlia és georginák,

és rózsa, rózsa! - A reggelnek még a zöld gyep örül,

a zöld gyep és a barna lóher az ágyások körül.

Nem tudok én már dalolni cifra mértéken, rimen,

csak ily hanyagon, mint ez a kert dalol, porosan, szeliden

ahonnan az utcára semmise néz, csak a jegenyeakác

sárga fejével; mert nagyobb szegény mint az emeletes ház.

II.

Talán örökké lehetne verselni rólad régi kert,

vén köhögős kutadról, mely szalma közt fázva telelt,

a tamariszkról, melynek bőre ráncos és durva mint a vén emberé

s mégis oly virágos gyengeszép ágakat nyujt az ég felé!

Gyerekkoromban a levelekbe szerettem harapni mint a csikó.

Tudtam: keserű ízű az orgona, illatos zamattal leveles a dió.

Sokszor álmodoztam diólevél-ágyrul, ott volna délután heverni jó!

Ott volna valami szépmellű kisleányt ölelni jó!

Este ha a kertre a hosszú ház árnyéka lassan ráfeküszik,

sűrű nyári este a forró légben fülledt illat úszik.

Tikkadtan a magas fának üzen akkor titkon a kis virág:

»Te messze látsz, bátya, mondd meg, jön-e már a holdvilág?«

III.

Ház, pince, istálló, félszer, körülötted régi kert.

Elül ami házunk, emeletes, de mégis fehérre meszelt

zöld ablakokkal; oldalt a szomszédé, alacsony, falusi, nádfödeles

(hányszor kihúztam nyílnak a nádat, indián voltam, ki nyilazva les!)

Kert mögött az udvar, a régi félszer ott áll az udvaron

négy vályogoszlopon, benn mosókemence, mángorló, ócska lom.

A vályogról hull a mész. Az istálló is ott van, rég üres, törött az ablaka:

nagyapám virgonc lovai álltak a jászol előtt valaha.

Foltos, szalmás a vályog. A gerendák közt fecskék keringnek. Pincetorok,

hűsöng, nagy hordók, misztikusan, jó pénz, jó mámorok, kadarkaborok.

Szemközt nagy bálvány fakapu néz ki az utcára, zöld rácsos, szép.

S künn a ház előtt évrül-évre eszi az utcát az akácos Séd.

Várnai Zseni

CSODÁLATOS

Miért keresnék távoli csodákat?

hiszen, hogy élek, maga is csoda!

Csodálatos, hogy volt idő: nem éltem,

csodálni ezt meg nem szűnök soha.

Csoda, hogy látok, hallok és beszélek,

csoda, hogy érzek és gondolkodom,

képzeletemben képek szárnyasodnak

s betűhálómmal őket elfogom.

Hát nem csoda, hogy írok, egymagában?

Sejtelmem nincs, hogy honnan e zene?

Mért éppen én s nem ő, vagy tán a másik

e furcsa szellem titkos búhelye?

Csodálhatnám a napot és a holdat

s az Érthetetlen szót, hogy: Végtelen;

de mért szállnék a messzi csillagokra,

hiszen csoda az én kis életem.

És új életek szakadtak belőlem,

oly egyszerű és mégis oly csodás,

ahogy a rügyből a levél kipattan,

mégis mi hát egy új fogantatás?

Mi az a furcsa láz: szeretni, vágyni,

mi a remegés, mi a félelem?

S mily különös, úgy csüggni mindhalálig

egy idegen, egy másik életen.

A gyerekem az életemnek mása,

ő én vagyok, de mégis Ő maga.

Csodáltam őt, amikor járni kezdett,

mikor kibuggyant legelső szava,

s hogy egyre nőtt, akkor már félni kezdtem:

lehetséges, hogy Ő még Én vagyok?

s mikor benne is képek szárnyasodtak,

akkor éreztem, hogy már elhagyott.

Csodálatos, hogy mennyiféle kép van,

s ahány ember, megannyi képzelet.

Mindenki lát, csupán röptén elfogni

kevesen tudják ám a képeket,

művésznek mondják az ilyen varázslót,

aki szavakba, színbe, kőbe vés,

de honnan ez, én is miként csinálom?

Ez az, ami oly rejtelmes, mesés.

Csodálkozom, csodálkozom, hogy élek!

Azt sem tudom, miből, meddig, hogyan?!

Akár a mag, amely egy sziklacsúcson

gyökeret ver s kövek közt megfogan.

A szél a gyönge magvat elsodorja,

de erős az élet és megtapad...

Csodálatos az élet és hogy élek

s hogy én is adtam életmagvakat!

(1935.)

Gyulai Pál - Tanács

Kiket szeretsz s akik szeretnek

Ha bántanak, ha megsebeznek;

Ne haragudj' rájok sokáig!

De öntsd ki szíved', s ha letörléd

A fájdalom kicsordult könnyét:

Bocsáss meg! hidd, enyhedre válik.

Oh egymást hányszor félreértjük,

Szeretteinket hányszor sértjük,

Bár szívünk éppen nem akarja.

Mi is talán vérzünk a sebben,

Nekünk is fáj, még élesebben,

De büszkeségünk be nem vallja.

Ne légy te büszke, légy őszinte,

Hived legott azzá lesz szinte,

Oszlik gyanu, megenyhül bánat;

Oly váratlan jöhet halálunk

S ha egymástól haraggal válunk,

A sirnál késő a bocsánat!

Szerintem ez egyike a világirodalom legszebb szerelmes verseinek:)

Radnóti Miklós:

Tétova óda

Mióta készülök, hogy elmondjam neked

szerelmem rejtett csillagrendszerét;

egy képben csak talán, s csupán a lényeget.

De nyüzsgő s áradó vagy bennem mint a lét,

és néha meg olyan, oly biztos és örök,

mint kőben a megtestesült csigaház.

A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött

s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.

S még mindig nem tudom elmondani neked,

mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom,

óvó tekinteted érzem kezem felett.

Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.

És holnap az egészet újra kezdem,

mert annyit érek én, amennyit ér a szó

versemben s mert ez addig izgat engem,

míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.

Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -

mit mondjak még ? a tárgyak összenéznek

s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab

az asztalon és csöppje hull a méznek

s mint színarany golyó ragyog a terítőn,

s magától csendül egy üres vizespohár.

Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,

hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.

Az álom hullongó sötétje meg-megérint,

elszáll, majd visszatér homlokodra,

álmos szemed búcsúzva még felémint,

hajad kibomlik, szétterül lobogva,

s elalszol. Pilláid hosszú árnya lebben.

Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,

de benned alszom én is, nem vagy más világ.

S idáig hallom én, hogy változik a sok

rejtelmes,vékony, bölcs vonal

hűs tenyeredben.

Radnóti Miklós:

HASONLATOK

Olyan vagy, mint egy suttogó faág,

ha rámhajolsz,

s rejtelmes ízű vagy,

olyan vagy, mint a mák,

s akár a folyton gyűrűző idő,

oly izgató vagy,

s olyan megnyugtató,

mint a sír felett a kő,

olyan vagy, mint egy vélem nőtt barát

s nem ismerem ma sem

egészen még nehéz

hajadnak illatát,

és kék vagy olykor s félek, el ne hagyj,

csavargó, nyurga füst -

és néha félek tőled én,

ha villámszínű vagy,

s mint napsütötte égiháború:

sötétarany, -

ha haragszol, ép

olyan vagy, mint az ú,

mélyhangu, hosszan zengő és sötét,

s ilyenkor én

mosolyból fényes hurkokat

rajzolgatok köréd.

Ady Endre:

KÁVÉHÁZBAN

(Ajánlva Ódry Árpád barátomnak)

Kávéházi sarok-asztal,

Körülüljük szépen.

Így szoktuk azt minden este,

Így szoktuk azt négyen.

Diskurálunk, elpletykázunk

Egyről-másról, sorba ---

Másképen a téli este

Rém-unalmas volna.

Egyik színész, másik költő...

Összeillik szépen.

Valamennyi bohém fiú,

Van miről beszéljen.

A hír és név, a dicsőség

Valamennyi célja...

Mégis, mégis úgy elborong

A négy fiú néha...

És ilyenkor biztatgatjuk,

Vigasztaljuk egymást.

Másra visszük a beszédet:

-- Lesz-e holnap telt ház?

-- A szép Lili kap-e csokrot?

-- Írt a hadnagyának?

...Addig, addig beszélgetünk,

Míg elfut a bánat.

Olykor-olykor kijelöljük,

Hogy ki beszél máma,

Mindeniknek van valami

Jó históriája.

Elsiratott ábránd éled

Mindenik mesébe',

Visszaint az ifjuságnak

Messze bolygó fénye.

Egyik este véletlenül

Én jöttem a sorba,

Mesélni a féltett multról

Nekem kellett volna.

Amit talizmánná tesznek

Hosszú, kínos évek:

A legelső szerelemről

Szóljon hát az ének!...

Belekezdtem... De egyszerre

Megbénult a lelkem,

Feltárult a mult előttem

Emlékekkel telten...

Egy kis város, ahol egykor

Olyan boldog voltam,

Egy szép leány, kiről egykor

Annyiszor daloltam...

Elszédített ennyi emlék,

Szemem könnybe lábadt...

-- Mért is kérdeztétek az én

Bús históriámat?...

Bánat ült a fiuk arcán,

Elhallgattak szépen...

Ott csillogott az a könnycsepp

Mindnyájunk szemében...

Guillaume Apollinaire

"L'adieu J'ai cueilli ce brin de bruyere

L'automne est morte souviens-t'en

Nous ne nous verrons plus sur terre

Odeur du temps Brin de bruyere

Et souviens-toi que je t'attends "

"Letépem ezt a hangaszálat

már tudhatod, az ősz halott

e földön többé sose látlak,

ó idő szaga hangaszálak

és várlak téged, tudhatod."

Egy nap tenélküled

Egy nap Tenélküled,

mint üres utca

mely piszokfelhőben

nem vezet semerre.

Sötét, rút épület

arcomba bámul,

lélek se mozdul,

csak a szél

süvít a magány

hágóján át.

Egy nap Tenélküled,

mint széles sivatag,

hol fű s virág nincs,

se bokor, se fa,

csak kopott homok,

mely öröklétbe nyúlik

és feldúlt egébe

egy méla napnak.

Egy nap tenélküled

végtelen éji táj

csillagtalan

világa vár

bús pironkodást

átgyúrni egy nap

csodás pompáivá!

Egy nap tenélküled

egy süllyedő nap

az idő gödrébe

hang nélkül,

mint óriási moly,

amely az éjt repdesvén

reménytelen keres fényt

Wass Albert

Jó öreg kút

A jó öreg kút csendesen ontja vizét

így telik minden napja.

Áldott élet ez, fontolgatom:

csak adni, adni minden napon.

Ilyen kúttá kellene lennem.

Csak adni teljes életemben.

Mindig csak adni?

Ez terhet is jelenthet!

Jó kút, nem érzed ezt a terhet?

Belenézek, tükre rám ragyog,

de hiszen a forrás nem én vagyok!

Árad belém, csak továbbadom,

vidáman, csendben és szabadon.

Hadd éljek ilyen kút-életet,

osszak áldást és sok-sok szeretetet!

Nem az enyém, Krisztustól kapom,

egyszerűen csak továbbadom.

(ismeretlen szerző)

Pótvizsga szeretetből

A Mester nagy iskolájában

Ma szeretetből pótvizsgáztam.

Tanítóm előtt remegve álltam...

Az első vizsgán én megbuktam.

A tételt bár kívülről tudtam,

De a gyakorlatban előre alig jutottam.

Szeretem én, ki engem szeret,

Minden jó embert, akit csak lehet,

De az ellenségem?

Aki megrágalmaz, kinevet,

Ad mindenféle csúfnevet,

Gyaláz és megaláz engemet?

Ilyet nem tudok szeretni! Nem!

És ezt húztam ki a tételen,

,,Hogy az ellenségemet is szeressem!"

Szereted-e? - Kérdezte tanárom,

Az én Mesterem és Megváltóm.

Nem tudom, hiába próbálom!

Szelíden monda, de erélyesen:

- - Pótvizsgára mész, és ha mégsem

Tanulod, megbuksz egészen.

A szeretet nehéz tétel,

A legtöbben ebben buknak el,

Mert, aki bánt is, szeretnünk kell!

De Mesterem tovább tanított,

Különórára magához hívott,

Szeretetével sokat kivívott!

Mutatta kezén, lábán a sebet,

Hogy mennyit terem a szeretet,

Eltűri a kereszt-szegeket.

Eltűri a gúnyt, a gyalázatot,

Töviskoszorút, s nehéz bánatot.

A dárdaszúrást, mit értem kapott.

Így tanított, szívem felrázta.

Látta, hogy hajlok a tanításra.

Szeretetét a szívembe zárta.

És most pótvizsgáztam belőle.

Ott volt az ellenségem is.

Gúnyos megjegyzést kaptam tőle,

De szeretettel feleltem,

S e szeretettel őt megnyertem...

És a pótvizsgán átmentem.

Tovább tanulok, tovább megyek,

Vannak ,,szeretet-egyetemek",

Magasak, s mégsem elérhetetlenek!

Mert más tudományt sokat tanulhatok,

Megcsodálhatnak, úgy vizsgázhatok.

Ha szeretet nincs bennem:

semmi vagyok.

(Szerző ismeretlen)

Váci Mihály: Nélküled

Elmúlnak így estjeim

nélküled csillagom.

Oly sötét van nélküled

-szemem kis sem nyitom.

Olyan nehéz így szívem,

hogy szinte földre ver.

Le-lehullok, de sóhajom

utánad, -felemel.

Olyan csend van nélküled,

hogy szinte hallani,

amit még utoljára

akartál mondani."

Csak várlak..

Várlak csak várlak és azt remélem

nem áll az idő csak minden héten

meg-megpihen úgy öt-hat napra

hogy magamra hagyjon és ne magadra

várlak csak várlak a terek unnak

nyitva a szemem bár minden szunnyad

nézlek és várlak és nem beszélek

nem adlak ki a pletykás reménynek

várlak és várlak és nem kérdezlek

mikor kellene már megérkezned

mikor indultál és nem mert fájna

felém indultál vagy más irányba

várlak csak várlak már neved sincsen

hagyom a koldust hogy megérintsen

hagyom a szagát hogy belámszálljon

nincs ruha rajtam te vagy a ruhámon

várlak csak várlak még hit sem kell ehhez

kitartásom is sikert feltételez

várlak és nem tudom mihez kezdek

ha megszépül arcom a tenyerednek

(Jónás Tamás)

TI TETTÉTEK

Kezetekbe adtam az életem

s most elveszítettem mindenem!

Szembeköptök... elviselem

valaki félve sikolt. Figyelem

vajon honnan jön ez a hang?

valami megmozdul a talpam alatt!

ijedten látom, lelkemen állok!

Ravaszul /hogy én tiporjam/, elém hajítottátok!

valami kínzó áramütés hasít belém,

az életem már nem az enyém!

lehajolhatnék, hogy felvegyem,

de testem erre képtelen!

mint kilapított szarkupac

vergődök a súly alatt!

igen és nem ádáz küzdelme

melyiket segítsem ma győzelemre?

most az igen, vagyis mégsem!!

ha mégis igen, akkor miért nem??

élet, halál, csendes megadás.

semmittevés, mindent akarás!

bűntudat és lelkiismeret

a mélyből kiutat keres

beborítva sok sok sebbel

mélyen a föld alatt fekszel!!

s hogy kik tették? emlékszel??

hát persze, hisz őrült napjaidban,

utánuk sóvárogsz, bömbölve naivan!!

de ők a felszínről integetnek,

búcsúztatnak, gúnyosan nevetnek

RAJTAD! Ki az életét a kezükbe adtad!!

Szegénykém, nagyon szenvedsz....

Ha olvasná a verseidet,látná milyen szép verseket írsz róla...

Ráadásul pont a barátnőd... Dupla bánat.

De majd az idő mindent megold,hidd el!! :)

Óh, Szűz Anyám

Óh, Szűz Anyám, ha bánat ér, te vigasztalsz egyedül.

Reményt mindenki tőled kér, s bízva hozzád menekül.

Ha gondterhes az életem s a földön elvész mindenem,

Még akkor is drága Szűz Anyám, Te bíztatón mosolyogsz most rám,

Letörlöd ismét hulló könnyemet s gyógyítod fájó szívemet.

Köszönöm édes Szűz Anyám, hogy rám néztél kegyesen.

Megbékélten, kis gyermekként imádkozom csendesen.

Már nem gondterhes életem, ha el is veszett mindenem,

Mert velem van égi jó Anyám oly szelíden, mosolyog most rám.

Elűzi szememből a könnyeket, tisztára mossa lelkemet.

Petőfi Sándor: FELESÉGEK FELESÉGE...

Feleségek felesége,

Lelkemadta kicsikéje!

Jer ide már az ölembe,

Mulassak veled kedvemre.

Szerettelek lyánykorodban,

Szeretlek most százszor jobban,

Nem százszor, de ezerszerte,

Ha meg nem haragszol érte.

Nem is tudja a nőtelen,

Mi az igazi szerelem;

Hogy tudná az istenadta?

Mégcsak akkor tanulgatja.

Nőtelen ember szerelme

Csak virág a kalap mellett;

S most a szerelem énnékem

Lélekzetem, szivverésem.

De boldogok is vagyunk ám,

Ugye, lelkem kis Juliskám?

Meg se' várjuk a halálunk,

Elevenen égbe szállunk!

Pest, 1848. január

Arany János: RÉGI JÓ IDŐBŐL

Elfolyt a méz a köpűből,

A köpű is romba:

Beléesett egy vén medve

Világfájdalomba;

Dirmeg idébb, dörmög odább,

Hangja szép goromba:

Hej! nem így volt, más világ volt

Fiatal koromba!

Nem őrizte akkor a méh

Szuronnyal a mézet,

A szamóca és a málna

Bővebben tenyészett;

Nem volt ilyen hosszu a tél -

Alighogy a talpam

Fölfelé is, lefelé is

Egyszer végignyaltam.

Csöve nem volt a vadásznak,

Az oláhnak botja -

Sem pedig így megviselve

Bundám állapotja.

Zöld erdőben, zöld mezőben

Barangolva bátran,

Kiskirályi méltósággal

Tetszésemre jártam.

Akkor minden tüskebokron

Nem volt ennyi fészek:

Mély odúból huhogtak az

Udvari zenészek;

Tele szájjal énekeltek;

Szélesen és hosszant;

Ez az apró sok csicsergés

Engemet csak bosszant.

No de 'iszen, bár nehezen,

Tűröm, amig tűröm,

Bölcseségem a világnak

Fogaim közt szűröm;

S ha nem akarja bevenni

A jó tanulságot:

Felfalom egy ásítással

Az egész világot.

(1853)

Őrangyal

(Tolnai Viktória )

Karjába zár egy

látomás,

Minden nap egy újabb

állomás.

Egy angyal vigyázza minden

léptemet,

Őrzi, óvja szánalmas

létemet.

Velem van minden egyes

reggel,

Mikor a Nap pislákolva

felkel.

Ott van minden egyes

éjszaka,

Mikor megérint a sötétség halk

szava.

Elkísér minden kósza

utamon,

Mikor az élet értelmét

kutatom.

Mellettem áll a hétköznapok

harcában,

Nyugalmat találok túlvilági

arcában.

Édes hangja ott él a

fülemben,

Békéje szétárad nyugtalan

lelkemben.

Óvó karja a vállamon

megpihen,

Angyali szemén át enyém a

végtelen.

Érzés, amit el akarsz rejteni,

Arc, amit el akarsz felejteni,

Fájdalom, amit nem akarsz érezni

Ember, akit meg akarsz védeni,

Szavak, amiket nem akartál mondani,

Mondatok, amiket nem akartál hallani,

Vágások, hegek amik örökre megmaradnak,

Emberek, akik elhagynak,Éjjel, álmatlanul eltöltött órák,

Sírás, átszenvedett éjszakák,

Élet, ami elől futsz,

Érzelmek, amiktől szabadulni nem tudsz.:[

Reményt vesztve

Gyűlöletetek már - már szánalmas

Üres, hazug szavaitok borzasztó unalmas.

Tudom, utáltok, gyűlöltök engem

De nem kértem, hogy szeress ember!

Látom, nagyon útban vagyok

S mindenhol csak zavarok.

De ez vagyok, sajnálom

Már várom régen a halálom.

Azért létezem még itt a mocsokban

Mert egy kis reményt mindig vártam.

Egyre jobban belátom, hiába, nincs semmi

Esély jobbank lenni, s nekem létezni.

Én maga vagyok a pokol

Bennem a bűnös lélek tombol.

Tüze egész lényemet elárasztotta

Testem minden apró részecskéit lefárasztotta.

Most már üresen állok

Érzem, teljesen betöltenek a lángok.

Üthettek, kínozhattok, bánthattok

Én csak egy pillantást vetek rátok.

Ha megütsz, csendben rád nézek

És némán odébb lépek.

Vagy kést rántok elő, s beléd merítem

S kis életed egyszerűen elveszem.

Elvettétek érzéseim, kinyomtátok szemem

Elloptátok az egyetlen életem.

Talán nem is volt, s nem is lesz

De már egyáltalán nem is kell.

Ez a jó - rossz világom

Ahonnan mindenkit kizárok.

Egyedül akarok végleg kimúlni

Csendesen, egyedül örökre aludni.

(666bomba)

Kányádi Sándor: Májusi szellő

Almavirággal futkos a szellő,

akár egy kócos semmirekellő.

Kócosnak kócos, de nem mihaszna,

okot nem ád ő soha panaszra.

Füttyöget olykor, mintha ő volna

a kertek kedves sárgarigója.

Meghintáztatja ágon a fészket,

leszáll a földre: fűhegyen lépked.

Illeg és billeg, s ha dolga nincsen,

elüldögél egy kék nefelejcsen.

FÉNYBEN

Tudom, hogy a tavasz nem tart örökké,

Hogy elmúlnak mind a derűs napok,

Hogy a dal, hogy a tavasz idehagynak,

És ősz fejemmel magam maradok.

Zörgő avarban, ködös alkonyattal,

A darvak búcsúzása idején

Ráérek majd jövők titkát keresni,

S borongva sírni emlékek ködén.

De ki töpreng édes tavaszi reggel

Fagyos pusztákon, hulló levelen, -

Mikor csillámos, szőke napsugárral

Végigragyogja útját a jelen...

(Kaffka Margit)FÉNYBEN

Tudom, hogy a tavasz nem tart örökké,

Hogy elmúlnak mind a derűs napok,

Hogy a dal, hogy a tavasz idehagynak,

És ősz fejemmel magam maradok.

Zörgő avarban, ködös alkonyattal,

A darvak búcsúzása idején

Ráérek majd jövők titkát keresni,

S borongva sírni emlékek ködén.

De ki töpreng édes tavaszi reggel

Fagyos pusztákon, hulló levelen, -

Mikor csillámos, szőke napsugárral

Végigragyogja útját a jelen...

(Kaffka Margit)