Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

Gámentzy Eduárd: Bezárlak

Bezárlak szavaim közé...

Fehér papírra vetlek!

Két felkiáltójel közé,

Eleven célkeresztnek!

Úgy őriz gyilkos fegyverem,

Mint éjszaka az álmát.

Mint könnyes szemü kisgyerek,

Ki öleli a párnát.

Ma még ha mennél,... elmehetsz!

- Majd lenézek a földre...

De holnap már nem lesz kiút!

Itt tartalak ... örökre...

Gámentzy Eduárd: Vers Neked

Ha szólnál, hogyha mondanád!

Én rád hajolnék mint a nád

A tó vízére csendesen.

Hagynám, hogy ringatózz velem.

Ha nem beszélsz, mert nem lehet,

Csak küldjél bármilyen jelet!

Elég egy apró mozdulat,

S én találok hozzád utat!

- Mert megszerezlek bárhogyan!

A porba rajzolom magam,

Amerre jársz, amerre lépsz.

- Ha nem akarsz is hozzám érsz!

Gámentzy Eduárd: Legyél te!

Legyél te sóhaj...

S én vigasz...!

Vagy görcsbe rándult... torz grimasz!

Hogy én lehessek majd a kéz,

Ki érintésével becéz...

Legyél te mosoly,

Én a könny...!

S ha jönne öngyilkos közöny,

Keress a szívemben helyet!

Ne hagyd, hogy elveszítselek!

Legyél te gyertya...

Én a tűz...!

Kit olthatatlan vágya űz...

Két végén égő... szörnyű... tánc...

- Kegyetlen... gyönyörű románc...

Thalis Silvenier

Csak nézlek

Most itt vagy velem s én csak nézlek.

S - mint már ezerszer - hálát adok az égnek,

Hogy annyi üres éjjel, néma nap után

Hozzád vezetett, s boldogság köszöntött reám.

Most csak nézlek, nézlek Téged.

Érzem illatod, s már nem félek,

Hogy egyedül vagyok. Végre élek.

Dobban e szív és lángol e lélek.

Csak nézlek Téged. Oly gyönyörű vagy.

Megérdemellek? Valóság ez vagy

Csak csalfa álom, egy őrült tréfa?

Az életem ábrándos játéka?

Nem tudom. De nem is számít.

Akarom s élvezem minden percét

Az időnek, mikor Veled lehetek!

S most itt vagy hát, és én csak nézlek.

Apró kezeid érintését vágyom.

Szorosan hozzád bújni a vetett ágyon

Bőröd illatát magamba szívni,

És csak ölelni, forrón ölelni.

Neked adom lelkem

Csendes az éj, az égen ezer csillag.

A Hold égi útján felfelé ballag.

Telt arca fentről a Földre mosolyog,

Benéz az ablakon, szeme ránk ragyog.

Hűvös az éj, gyere, bújj ide mellém!

Én vigyázom álmod ezen az estén.

Csendes már minden, a nappal véget ért,

Helyét az estnek adta, aludni tért.

Bújj ide hozzám, és hunyd le a szemed.

Felejts el mindent, én fogom a kezed!

S ha hallod majd a csengettyűk dallamát,

Feltárom előtted lelkem kapuját.

Valahol messze egy manó útra kel,

S az Éjtündér most, csak nekünk énekel.

Hallgasd csak, kedves, milyen szép ez a hang,

Hallod már Te is, hogy cseng a kis harang?

Hát hunyd le szemed, és Te is láthatod

Az előttünk nyíló, mesés világot,

Ahol ezer csoda és varázslat vár,

Szoríts magadhoz! Gyere, induljunk már!

Nézd csak, ez az a hely, ahol minden más.

Itt nincs rossz, nincs harag, semmi rohanás.

Ez egy sziget, a Vágyak Birodalma:

Lelkemnek mélye, az álmok világa.

Ez az a hely, amit magamban hordok.

Ha Rád gondolok, mindig itt vagyok,

Együtt Veled; mert Rólad szól az álmom.

Náladnál fontosabb nincs e világon!

Senki más nem látja, nem ismerheti,

Álmaim kapuját fel nem törheti.

Mások előtt e helyet zárva tartom,

És a kulcsát most Tenéked átadom.

Lesz majd egy hang, mely mindent megmutat.

Segít neked, hogy megtaláld az utat,

Ami elvezet Téged a lelkemhez.

Csak gondolj rám, és szoríts a szívedhez!

Mert Te vagy az, kiről annyit álmodtam!

E mesés világot Neked alkottam.

Thalis Silvenier: Álmodj szépeket

Valahol, távol a való világon,

Messzi túl a Képzelet-Határon,

Van egy egészen piciny ország.

Az a hely, ahol az álmokat írják.

A szép álmokat zsákokba varrják,

S aztán kis manók mind széjjelhordják.

Viszik a világ minden részére,

S belehintik az élők szemébe.

Egy álommanó hozzád is elért.

Leteszi zsákját, bedugja kezét

És belemarkol a tündérporba,

Hogy a csillámot szemedbe szórja.

Csipetnyi manó, vajon hol lehet?

Nem látod őt, de hallod, hogy nevet.

Óvatosan homlokodra lépked,

S arcod simogatja. Ugye érzed?

Goethe: Életszabály

Ha egy szép élet vágyát őrzöd,

a múlttal nem szabad törődnöd,

s mindig úgy tégy, ha veszteség ér,

mintha újjászülten élnél,

...tovább »Mit akar? - kérd meg minden naptól,

és minden nap felel majd akkor;

Tetteidnek tudjál örülni,

más tetteit tudd megbecsülni,

főként ne gyűlölj egy embert se,

Ha már október 23-a van:

Márai Sándor: Mennyből az angyal

MENNYBŐL AZ ANGYAL – MENJ SIETVE

Az üszkös, fagyos Budapestre.

Oda, ahol az orosz tankok

Között hallgatnak a harangok.

Ahol nem csillog a karácsony.

Nincsen aranydió a fákon,

Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.

Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.

Szólj hangosan az éjszakából:

Angyal, vigyél hírt a csodáról.

Csattogtasd szaporán a szárnyad,

Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.

Ne beszélj nekik a világról,

Ahol most gyertyafény világol,

Meleg házakban terül asztal,

A pap ékes szóval vigasztal,

Selyempapír zizeg, ajándék,

Bölcs szó fontolgat, okos szándék.

Csillagszóró villog a fákról:

Angyal, te beszélj a csodáról.

Mondd el, mert ez világ csodája:

Egy szegény nép karácsonyfája

A Csendes Éjben égni kezdett –

És sokan vetnek most keresztet.

Földrészek népe nézi, nézi,

Egyik érti, másik nem érti.

Fejük csóválják, sok ez, soknak.

Imádkoznak vagy iszonyodnak,

Mert más lóg a fán, nem cukorkák:

Népek Krisztusa, Magyarország.

És elmegy sok ember előtte:

A Katona, ki szíven döfte,

A Farizeus, ki eladta,

Aki háromszor megtagadta.

Vele mártott kezet a tálba,

Harminc ezüstpénzért kínálta

S amíg gyalázta, verte, szidta:

Testét ette és vérét itta –

Most áll és bámul a sok ember,

De szólni Hozzá senki nem mer.

Mert Ő sem szól már, nem is vádol,

Néz, mint Krisztus a keresztfáról.

Különös ez a karácsonyfa,

Ördög hozta, vagy Angyal hozta –

Kik köntösére kockát vetnek,

Nem tudják, mit is cselekesznek,

Csak orrontják, nyínak, gyanítják

Ennek az éjszakának a titkát,

Mert ez nagyon furcsa karácsony:

A magyar nép lóg most a fákon.

És a világ beszél csodáról,

Papok papolnak bátorságról.

Az államférfi parentálja,

Megáldja a szentséges pápa.

És minden rendű népek, rendek

Kérdik, hogy ez mivégre kellett.

Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?

Mért nem várta csendben a végét?

Miért, hogy meghasadt az égbolt,

Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.”

Nem érti ezt az a sok ember,

Mi áradt itt meg, mint a tenger?

Miért remegtek világrendek?

Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.

De most sokan kérdik: mi történt?

Ki tett itt csontból, húsból törvényt?

És kérdik, egyre többen kérdik,

Hebegve, mert végképp nem értik –

Ők, akik örökségbe kapták –:

Ilyen nagy dolog a Szabadság?

Angyal, vidd meg a hírt az égből,

Mindig új élet lesz a vérből.

Találkoztak ők már néhányszor

– A költő, a szamár, s a pásztor –

Az alomban, a jászol mellett,

Ha az Élet elevent ellett,

A Csodát most is ők vigyázzák,

Leheletükkel állnak strázsát,

Mert Csillag ég, hasad a hajnal,

Mondd meg nekik, –

mennyből az angyal

New York, 1956.

Hét lakat alatt

Szívemnek ajtaja lakatra zárva még,

Kulcsát féltőn őrzöm, vigyázom én

Hozzá nem férhet senki még.

Várom azt ki megérti szívemet

Ki megpendíti a húrt,

Mely hozzám elvezet.

S akkor simán nyílik a zár,

Mely csak az ő szívére várt!

Jer kedves várlak hát.

Várom szavadnak lágy hangját

Szívednek finom mozgását

Mely kinyitja szívem ajtaját!

A hajnal fénye

A hajnal fénye feldereng

Az ablakomon gyorsan beles

Körbejár a szobám falán

Meg pihen, majd fut tovább.

Fut a szomszéd háztetőre

A sárguló falevélre

A harmatos fűszálra,

S ébredést hint a világra.

Simogatja a fák lombját.

A fészkében pihenő kismadárkát

A bozótban szunnyadó apró lakót,

A szitakötőt, s a pillangót

Jöttével jelzi a reggelt

Int, hogy ébredj, kelned kell!

A madarak is ébredeznek

Csivitelnek itt a reggel, köszöntenek...

Ébredjen hát szunnyadó lényed

Felkelt a nap újra! Érzed?!

Bondtsd hát te is szirmaidat!

Lépj a fényre s mutasd meg azt.

Mutasd meg hogy míly szép vagy,

Szereteted sugárzik majd.

Szikrázik lényed a hajnali fényben

Ki rád tekint mind boldogan ébred.

Kinek mosolyára csak mosoly lehet a válasz

Felhőtlen jókedved nyugalmat áraszt

Melegséggel tölt el minden dobogó szivet,

Mert benned ott él a végtelen szertetet!

Ami ki nem mondható

Némán gördülő könnycseppek orcámon

Elment itt hagyott a legkedvesebb barátom

Elment. magamra hagyott,

Nélküle oly magányos vagyok.

De menj, ha úgy érzed hogy menned kell!

Lélekben mindig ott leszek veled ha kell!

Hívj hát bátran barátom, s én ott leszek veled,

Ha kéred feléd nyújtom, s megfogom két kezed.

Gyere vissza hozzánk, mi várunk rád

Ha elég volt a magány,

S ha fájdalmad tovaszállt.

Ne maradj soká, én itt várok rád!

Csak kérlek azt ígérd meg nekem,

Ígérd meg hogy vissza jössz, nem hagysz el végleg.

Üzenj nekem a széllel, a csillagokkal,

Vagy akár a tajtékzó habokkal.

Hogy jól vagy, és gondolsz ránk.

S szíved nem felejtett minket igazán.....

Gondolatban ott vagyunk veled,

Bármi vett is rá hogy innen elmenj....

HERCEGEM

Itt vagyok, kék a szemem, és ragyogok

Jókedvem a csillagokban, szárnyal szabadon

Keresem a kedvesem, kinek szíve csupa tűz

Tettre kész és maga mellől el nem űz........

Álmaimban nála jártam gyakran rég,

Minden éjjel az ölében háltam, én

Tűzben éget testünk a vágytól,

Mikor ajkunk összeért.

S rám emelte kristálytiszta tekintetét.

Varázslatos álmomban lebegtünk a habokban

Szelek szárnyán tova szálltunk

Egyesült a testünk, s a vágyunk.

Addig keresem kutatom,

Míg álmaim valóra váltom,

Megtalálom, mert őt keresem,

Őt akarom, kell nekem!!

KI IS VAGYOK ÉN?

Ki is vagyok én?

Egy bolyongó lélek,

Ki ebben a világban

Magányosan élek!

Nem, nem egyedül,

Hanem magányosan,

Mert a szívem, s lelkem

Kalitkában van!

Kitörni nem merek

Mert gonosz a világ!

Viszont úgy érzem

Hogy erőm végére jár.

Megöl engem a vágy,

Mert keresem szüntelen.

A meg nem talált saját énemet

Keresem kutatom, de sehol nem találom.

Ezért van az hogy a homályban várok.

Szeretnék szállni, szabadon repülni,

A szelek szárnyán sebesen tova suhanni.

Próbáld hát ki te is, repülj szélsebesen

Lehet hogy a választ te is ott megleled...

Lelked nem háborog, s látni nem vért kívánsz,

Mikor látod reggel a napnak sugarát,

Mikor éled minden, zsibong a világ

Nem vért akarsz többé, hanem harmóniát

AKARSZ MA EGYÜTT SÍRNI VELEM?

Akarsz ma velem együtt sírni?

Egész éjjel a egy hideg padon ülni?

Bámulni üresen bambán a holdat?

Akarod hogy fáradtan ébredj holnap?

Akarod, hogy könnyeim eláztassák a padot?

Akarod hogy mindketten sírjunk egy nagyot?

Ha ezt akarod veled megyek,

Ez az egyetlen mit most tehetek...

Ugye te nem ezt akarod?

Tehát kedves, ma nem én leszek

Az aki azt mondja neked,

Oly egyedül vagyok....Gyere velem!

Ha mégis ezt szeretnéd felállok és megyek,

Megyek veled, de többé el ne engedj!

Buzsik Tamás - Mást nem tehetsz

Csak remélj, csöndben és türelmesen

Reméld, hogy egyszer vége lesz

Reméld, hogy egyszer megértenek

S hogy megérted egyszer, akit szeretsz

Reméld, mert mást úgysem tehetsz!

És hidd, mikor a szemébe nézel,

Hidd csak, hidd, hogy tudod, mit látsz,

Hogy megismerheted a mélyben örvénylő végtelent

Hidd, hogy látod a legrejtettebb titkokat

Hidd, mert mást úgysem tehetsz!

És ne nézz körül és ne nézz magadba

Ne gondolkozz rajta, mit miért teszel

Mert ha megismered magad, megismersz mindenkit

S azt is megbánod majd, hogy létezel

Légy vak, légy süket, s fojtsd meg minden kételyed

Fojtsd meg, mert mást úgysem tehetsz!

De ha egyszer, egy zűrzavaros, őrült reggelen

Felriadsz és nyögve kinyitod a szemed,

Üres kezeddel a levegőt markolod

S vak álomvilágod romjaiba dől -

Hát tűrd, emelt fővel s szótlanul tűrd a vereséget

Tűrd, mert mást - mást nem tehetsz!

Juhász Gyula - Magányos úton...

Magányos úton építek egy házat,

Betérhet hozzám, aki erre fárad,

Aki dalolva, virágot keresve,

Eltéved a mély életrengetegbe.

És őszi estén, míg az avar sír majd

S utolsó szirma hull a rózsáimnak,

Magányos vándor, múltakba révedve,

Emlékezik majd egy tündérszigetre.

És hírt hoz nékem élet tengeréről,

A csodaszépről, távoli tündérről,

Kit idevárok és aki nem jő el,

Csak egyre szépül a szálló idővel.

József Attila - Amit szivedbe rejtesz

Amit szivedbe rejtesz,

szemednek tárd ki azt;

amit szemeddel sejtesz,

sziveddel várd ki azt.

A szerelembe - mondják -

belehal, aki él.

De úgy kell a boldogság,

mint egy falat kenyér.

S aki él, mind-mind gyermek

és anyaölbe vágy.

Ölnek, ha nem ölelnek -

a harctér nászi ágy.

Már nincs benned a régen

talpadba tört tövis.

És most szivedbôl szépen

kihull halálod is.

Amit szemeddel sejtesz,

kezeddel fogd meg azt.

Akit szivedbe rejtesz,

öld, vagy csókold meg azt!

Fernando Pessoa - Az ég nyugodt...

Az ég nyugodt, csendes az este,

Az éj közel, ha nem is sejteném,

Magamon töprenkedem egyre,

Lássam, mi volnék, s mi volna enyém.

Múltamon végignézve láttam,

Nem voltam más, mint mások körülem,

Magam utáni kusza vágyam

Adott csak ezt-azt lényemből nekem.

Régi magam tárt könyv előttem,

Forgatom, mint már olvasott lapot,

Az igazság kihalt belőlem,

Vége-hossza nincs, fájó vágy vagyok.

Utas, ki útján elmerengett -

Két úton jártam párhuzamosan,

Része voltam tájnak, tereknek,

Emléktelenül, vakon, társtalan.

Helyemre értem, már ma sejtem:

Formátlanságom más és más alak.

Saját utam keresztbe szeltem,

Nem látom magamban múlt-magamat.

Én lennék - hisz nincs lehetetlen -

E száz világból jött százféleség

Egy érző pontba sűrítetten,

Mely én vagyok, lévén, hogy élek épp?

Én lennék az agy, mely a létet

Felfogja, s csak sustorgó, mind nagyobb

Perce az időbeli létnek,

Melynek elevensége én vagyok?

Váci Mihály - Végül

Végül nem bán már az ember semmit, semmit,

csak szeressék!

Jaj! úgy vágyik valakire, hogy eltűri azt is már,

hogy ne szeressék!

Úgy menekül, kapaszkodik! Csak az kell, hogy legalább

a szíve tessék!

Fél egyedül. Csak karolják! - s már eltűri, hogy a szíve

ne is tessék.

Megszelídül a magánytól, s csak annyi kell végül már,

hogy meg ne vessék.

Egyedül az éjszakákat?! - Ó, nem, inkább eltűri,

hogy meg is vessék.

Egyedül megérni itten betegséget, csapásokat,

ezüstös karácsonyestét?

Egyedül felérni ésszel a múlást, azt, ami van,

és azt, mi lesz még?!

Jaj, nem! Végül nem bán már az ember semmit, semmit,

- azt se, hogy szeressék.

Ó végül már azért sír csak, hogy valakit szeressen még,

szeressen még.

Legyen aki megengedje: - rágondolva tölthessen el

egy-egy estét.

Weöres Sándor – Tán nem te vagy?

Ha rátekintesz kedvesedre

akit szeretsz: tán nem te vagy?

Ha koldus lép a küszöbödre

akit kivetsz: tán nem te vagy?

Ki orrodért nyúl s orrát fogja

és gúnyolod: tán nem te vagy?

A dal ajkad testtelen foglya

és dúdolod: tán nem te vagy?

Fû, bárány, tigris, féreg, ember,

akit megölsz: tán nem te vagy?

Fû, bárány, tigris, féreg, ember,

aki legyõz: tán nem te vagy?

Bárki megy hóban akadozva

s befedi tél: tán nem te vagy?

Jutsz üdvösségre, kárhozatra,

s aki ítél: tán nem te vagy?

Napsugarak zugása, amit hallok,

Számban nevednek jó ize van,

Szent mennydörgést néz a két szemem,

Istenem, istenem, istenem,

Zavart lelkem tegnap mindent bevallott:

Te voltál mindig mindenben minden

Boldog szimatolásaimban,

Gyöngéd simogatásaimben

S éles, szomoru nézéseimben.

Ma köszönöm, hogy te voltál ott,

Hol éreztem az életemet

S hol dőltek, épültek az oltárok.

Köszönöm az én értem vetett ágyat,

Köszönöm neked az első sirást,

Köszönöm tört szivü édes anyámat,

Fiatalságomat és büneimet,

Köszönöm a kétséget, a hitet,

A csókot és a betegséget.

Köszönöm, hogy nem tartozok senkinek

Másnak, csupán néked, mindenért néked.

Napsugarak zugása, amit hallok,

Számban nevednek jó ize van,

Szent mennydörgést néz a két szemem,

Istenem, istenem, istenem,

Könnyebb a lelkem, hogy most látván vallott,

Hogy te voltál élet, bú, csók, öröm

Szuhanics Albert

Mind elmennek a jók

Átutazó az ember itt,

csak jött, s már távozott.

Nézd a végtelen időt,

hány lelket hozott?

Hol vannak a katonák,

kik nyertek sok csatát?

A halált le nem győzhették,

nincsenek ily csodák!

Hol vannak a művészek,

a csodás alkotók?

Csak műveik őrzik nevük,

mind elmentek a jók!

Átutazó vagy, jól vigyázz,

itt hagyod lábnyomod.

Az utókor ítél majd meg,

ha vizsgád elbukod...

Legyél szerény, légy emberi,

adj, alkoss, boldogíts.

Az igazat, szépet keresd,

bús lelkeket vidíts!

Átutazó az ember csak,

itt nincs örök hona.

Oly röpke élte tovaszáll,

s itt marad illata...

Lenge szellő visz rólunk hírt,

végtelen a létünk.

Maradjon hát emlékünk szép,

mert majd újra élünk!

Debrecen, 2008. 06. 21.

Kun Magdolna - Szeretnék

Szeretnék egy meseerdőt, olyan álommal szőtt,

elérhetőt, kis házikót patakokkal, lágyan formált

dús fodrokkal.

Virággal telt selymes rétet, tücsökhangút, mely

dalra késztet, elsuhanó pillangókat, szivárványon

hintázósat.

Magas hegyen lágy szirteket, rajta délceg törzsű

fenyveseket, szélben hajló búzatáblát, mely égig

nyújtja dús kalászát.

Ezerszínű rózsakertet, mi illatával könnyet ejtet,

hegyoldalon zuhatagot, mely a napfénytől tükröt

ragyog.

Ívelt folyót sebes árral, benne halat, ezer számmal,

vén tölgyfákat nagy lombokkal, hol mókus ugrál

víg mosollyal.

Tiszta vizű, édes tengert, melyre a nap csókot lehelt,

dzsungelt, ahol sok száz állat, szabadon és büszkén

járhat,

Szeretnék egy jobb világot, miben mindig szépet

látok, s nem lesz benne gyűlölet, csak el nem fogyó

szeretet.

Szöllősi Judit: A vén Bohóc

Öreg Bohóc áll a porond közepén.

Szomorkodik, két szeme a könnytől ég.

"Ne sírj, Bohóc!" - kiáltják az emberek.

"Szép az élet! Szomorkodni nem lehet!"

De a Bohóc nem hallja e szavakat,

Sír, kesereg, de nem mondja, hogy mi miatt.

Két szeméből a könny egyre csak pereg

Nézik, nézik, de nem értik az emberek

A közönségből előlép egy kisgyerek,

Porondra lép, a Bohóchoz odamegy.

"Miért sírsz, Bohóc?" - kérdezi, és odalép

"Ne sírj, Bohóc! Hisz az élet csodaszép!"

A Bohóc a könnyes szemét megtörli,

Alig látja, hisz a gyermek oly pici.

"Ne sírj, Bohóc! Inkább játszd a szereped

Az előadást várják már a gyerekek!"

"Nincsen kedvem, nem tudok már játszani.

Öreg vagyok, úgy el tudok fáradni"

"Kérlek, Bohóc, játssz nekünk egy szerepet

Hiszen tudod, imádnak a gyerekek

S a közönség is várja már a műsorod

Rajta, Bohóc! Itt az idő, tedd dolgod!"

Az Öreg Bohóc nem mozdítja a fejét,

Néz a földre, hol jegyek vannak szerteszét

"Játsszál, Bohóc!" - hangzik fel a dicshimnusz:

"Bohóc nélkül nem is cirkusz a Cirkusz!"

Zsebéből egy kis trombitát vesz elő,

De kezéből kiszáll minden volt erő.

Hiába fújja, néma marad hangszere,

Erőlködve nem szólal meg a zene.

A közönség tombol, hogy ez hogy lehet?

Ha nincsen játék, miért fizették a jegyet?

Az öreg Bohóc képtelen már játszani

Leül a földre, és nagyon elkezd zokogni

Ám a gyerek nem hagy békét mellette

A kezéből a trombitát kivette.

"Na, Te Bohóc, ha nem vagy képes játszani,

Én fogok majd Tehelyetted zenélni. "

A közönség téblábol: "Ez hogy lehet?

A bohóc helyett hogyan játszhat egy gyerek?"

Ám hirtelen megszólalt a trombita,

Mint az éjben az ébresztő harsona.

Néz a bohóc a gyerekre csendesen

"Játszok Neked, hogy rossz kedved ne legyen. "

Újra megint megszólal a trombita

S végre látszik a vén Bohóc mosolya

"Látod, Bohóc? Tapsolnak az emberek!

Játszani kell Neked is a szereped!"

Zsebébe nyúl, és egy másik hangszert vesz elő,

S átnyújtja a Bohócnak, hogy játsszon ő!

Sír a Bohóc, hogy egyedül már nem megy

"Nem bánom, ha kell, játszom én Veled!

De aztán fújd, és abba ne hagyd a zenét!

Gondolj arra, hogy szép az élet, csodaszép!"

Mezo forte-n kezd a gyerek játszani,

S piano-ban a Bohóc is elkezdi

"Hangosabban!" - kiáltják az emberek.

"A bohóc zenét így hallani nem lehet!"

A Bohóc jobban megfújja a trombitát,

S végre újra hallani a harsonát.

Tapsol, tombol, ujjong már a közönség!

"Végre játszik! Újra játssza a zenét!"

A vén Bohóc mosolyog a gyerekre,

"Megmentettél!" - szólal meg nevetve.

"Ugyan, dehogy!" - válaszol a kisgyerek.

"Te is tudod, hogy szomorkodni nem lehet.

Te jöttél rá, hogy játszanod kell a zenét

Nézzél csak szét! Tapsvihar vár szerteszét

Te jöttél rá, hogy nem szabad szomorkodni,

S lám, kedved lett újra zenéd játszani. "

Ismét könnyes lett a Bohóc két szeme,

De most az örömtől lett sírós a kedve

"Köszönöm, hogy jöttél nekem zenélni,

Megmutattad, hogy érdemes még élni!

Kérlek Téged, sose hagyjál magamra,

Zenélj velem, így szebb az élet dallama

Játsszunk együtt a cirkusznak porondján

A közönség is hadd legyen boldog már. "

"Jól van Bohóc" - válaszol a kisgyerek.

"De jegyezd meg: szomorkodni nem lehet!

Ne sírj többé, inkább használd hangszered!

Szép az élet, szomorkodni nem lehet!"