Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,

Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.

Ők itt maradnak bennünk csöndesen még,

Hiszen hazánk nekünk a végtelenség.

Emlékük, mint a lámpafény az estben,

Kitündököl és ragyog egyre szebben

És melegít, mint kandalló a télben,

Derűs szelíden és örök fehéren.

Szemünkben tükrözik tekintetük még

S a boldog órák drága, tiszta üdvét

Fölissza lelkünk, mint virág a napfényt

És élnek ők tovább, szűz gondolatként

(Juhász Gyula: Consolatio)

Esős napok

Szakad már három átkozott napja

- koszlott rongyok az égen -

rút hasú vemhes felhők sírnak

esőt a jajongó szélben

Ónszínű vízfüggöny zúdul a tájra

lucskosra mossa a tépett fákat

vihar-szaggatta leveleikkel

vitustáncot járnak az ágak

Megőrjít szüntelen dobolása

vég nélkül veri a bádogpárkányt

zuhogva ömlik az ablaküvegre

- kezemmel törlöm a párát...

...látom, befordulsz a sarkon futva,

már messziről intesz ázva-nevetve

vidáman fröccsen a tócsa,

égig ér a szelek füttyös kedve,

s ezüsteső hullik a világra...

- nem vártalak, csak holnap -

Ablakon vízcseppek - fényes gyöngyök

kacagva szertegurulnak

ILLYÉS GYULA : A költő felel

1

Dolgozom: küzdve alakítom

nemcsak magamat, aminő még

lehetek, akinek jövőjét

az „ihlet óráin” gyanítom;

formálom azt is, amivé ti

válhattok – azt munkálom én ki:

azt próbálom létre idézni,

azt a lényt, ki még csak agyag

bennetek s halvány akarat;

akire vágytok,

amikor sürgetve mondjátok:

költő, előzd meg korodat!

2

Nagy föladat; mert nemcsak bátor

nyelv kell rá, de fül is! Mert valahányszor

azt hallani,

barátaim, hogy valaki

nekiszántan

előre rohant a korából,

egy új, egy tiszta tájig,

valójában

a kor maradt csak hátra tőle,

még jó, ha nem ekkép süvöltve

a föl-fölbukó uttörőre:

– Hova fut? Elbujt! Játszik!

3

Játszunk – igy száll énekünk fel.

Játszunk

szavainkkal és életünkkel,

mert, jaj, csak az vagyunk, aminek látszunk.

Legyetek értelemmel hát irántunk,

mert nincs vállalkozóbb s bizakodóbb

szerzet minálunk;

a rosszat nem szántszándékkal csináljuk,

csupán a jót.

4

Ide teszem az akácról az illatot.

Ide teszem a Dunáról a fényt,

leányról a mosolyt, a fiuról a dacot;

ebből csinálok költeményt,

hogy gazdagodjatok.

Mert az illat a fán mégsem kevesebb,

sem a vízen a fény;

a lány s fiú csak szebb s elevenebb

s magam is több vagyok, ha én

általam erősödtetek.

Semmiből nem lesz semmi? S ára van

mindennek, ami valamire jó?

Babrálva e világ dolgaiban

valami mégis ujdonan

marad kezünkben, olvasó!

A mi dalunk

A mi dalunk szebben szól bárki más dalánál,

Csengőbben, tisztábban a mások dallamánál,

Szándékunk fehérebb, a frissen hullott hónál,

Mi egymást akarjuk. Így egyszerűen, tisztán.

Én Téged szeretlek és Te is szeretsz engem,

Ki mondhat mást, ki szólhat e szerelem ellen,

Néma csókjaink többek ezer ígéretnél,

Egyetlen pillantásod százezernyi percnél.

Vállallak téged tűzön-vizen át, mindenkor,

Ösztönösen, mindenki előtt és mindenhol,

Tedd a szerelmemet pecsétként a szivedre,

Tiédet mindörökre bezárom lelkembe.

A kulcsot eldobom, nem akarom felnyitni,

Többé lelkemből szerelmedet elveszíteni.

Mostantól Veled vagyok mindig, végsőkig ha kell,

Nem választhat minket szét, sötétlő félelem.

Mikor ölemben ülsz, az idő valahogy megáll,

Nézem szép szemeid, s arcod vonulatát,

Már holnap van, de még érzem bőröd illatát

Törékeny kezed kedves, lágy cirógatását.

Az idő telik, ez a pillanatok sorsa,

De forró szerelmünk az élet sava-borsa,

Ez az, miért érdemes harcolni és élni,

Ha nem marad más, akkor is örökké remélni.

Sheffer János

Eggyéválva

Ha ketten együtt, dobogó szívvel lépve,

Lépünk elôre a hajnalodó éjbe,

Ha megyünk tovább, kezedet kézbe fogva,

Fénylő szemekkel, izgalmas holnapokba.

Ha találkozunk és szó még nincs a számon,

Ha gondolataid rögtön kitalálom,

Ha szíved dobbanásait hallom, látom,

Akkor Te vagy mindenem, földi mennyországom.

Te légy az őrzőm,

Te légy a kincsem,

Te légy a csendem,szó,ami nincsen.

Te légy a párom ,álmodd az álmom

Te vezess végig az égi varázson.

Szóljon a hangod,törjed a csendem,

vesszen az éjjel szürke szívemben.

Csengjen az ének ,járjad a táncod

lelkembe oltva égjen a lángod..

Messze szállnék most veled

Ha eljön az éj, a város aludni tér

Ki álmos.

Kialszik a fény, s helyére,

Sötétség borul a néma térre.

Csak én nem vagyok fáradt,

Fekszem ágyamon,

S a Hold fényében táncot jár

A függöny az ablakon.

Messze szállnék most veled,

Add hát a kezed, hogy a hajnal minket

Együtt lásson,

Mond el én hagyom, hallani akarom,

Mit akar a szíved.

Hát szállnék most veled,

Add hát a kezed, hogy a hajnal minket

Együtt lásson,

Mond el én hagyom, hallani akarom,

S megpihenek végre, fáradt ajkadon.

Csöndes az éj, s a szívem megnyugszik,

Ha érzem,

Ha mellettem állsz, én nem félek, jöhet bármi.

A viharos éj csak múló veszély, el fog szállni.

És nem vagyok már fáradt,

Fekszem ágyamon,

S a Hold fényében táncot jár

A függöny az ablakon.

Messze szállnék most veled,

Add hát a kezed, hogy a hajnal minket

Együtt lásson,

Mond el én hagyom, hallani akarom,

Mit akar a szíved.

Hát szállnék most veled,

Add hát a kezed, hogy a hajnal minket

Együtt lásson,

Mond el én hagyom, hallani akarom,

S megpihenek végre, fáradt ajkadon.

Messze szállnék most veled,

Add hát a kezed, hogy a hajnal minket

Együtt lásson,

Mond el én hagyom, hallani akarom,

Mit akar a szíved.

Hát szállnék most veled,

Add hát a kezed, hogy a hajnal minket

Együtt lásson,

Mond el én hagyom, hallani akarom,

S megpihenek végre, fáradt ajkadon.

Pilinszky János:

Örökkön-örökké

Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz,

maradék szemérmem némasága ez,

úgyse hallanád meg, hangot ha adok,

sűrü panaszommal jobb ha hallgatok.

Tűrök és törődöm engedékenyen:

mint Izsák az atyját, én se kérdezem,

mivégre sanyargatsz, teszem szótalan,

szófogadó szolga, ami hátra van.

Keserüségemre úgy sincs felelet:

minek adtál ennem, ha nem eleget?

miért vakitottál annyi nappalon,

ha már ragyogásod nem lehet napom?

Halálom után majd örök öleden,

fölpanaszlom akkor, mit tettél velem,

karjaid közt végre kisírom magam,

csillapíthatatlan sírok hangosan!

Sohase szerettél, nem volt pillanat,

ennem is ha adtál, soha magadat,

örökkön-örökké sírok amiért

annyit dideregtem érted, magamért!

Végeérhetetlen zokogok veled,

ahogy szoritásod egyre hevesebb,

ahogy ölelésem egyre szorosabb,

egyre boldogabb és boldogtalanabb.

Néha arra gondolok amikor nem vagy velem,

Hogy milyen boldog veled az életem.

S mikor egy álmatlan éjszakán

Nézem a ragyogó holdat,

S rád gondolok,

Minden csillag jobban ragyog.

Olyan jó veled együtt szeretni,

S olyan nehéz távol lenni.

A szívem majd megszakad,

Amikor napokig nem látlak.

Nagyon fáj amikor

Nem ölel át senki sem,

Nem fogja meg a kezem,

S nem csókol meg.

Olyan csendes olyankor az életem.

Nem súgja senki sem a fülembe, hogy:

Szeretlek téged kedvesem.

A magány olyankor felemészt,

S a szívem oly nehéz!

HIÁNYZOL!-ennyi az egész

Két nyárfa

Én sem volnék, ha nem volnál,

ha te hozzám nem hajolnál.

te sem volnál, ha nem volnék,

ha én hozzád nem hajolnék.

Osztódom én, osztódol te.

Só vagy az én kenyeremben,

mosoly vagy a bajuszomon,

könny vagyok a két szemedben.

Köt a véred, köt a vérem:

szeretőm vagy és testvérem.

Köt a vérem, köt a véred:

szeretőd vagyok s testvéred.

Szellőm vagy, ki megsimogatsz,

viharom, ki szerteszaggatsz,

szellőd vagyok, ki simogat,

viharod, ki szétszaggatlak.

Ha nem volnék, te sem volnál,

én sem volnék, ha nem volnál.

Vagyunk ketten két szép nyárfa,

s búvunk egymás árnyékába.

Ez egyszerűen gyönyörű és mélyen igaz! Köszönöm !

Elviszem a naplómba,ugye nem bánod?

Harcos Katalin:

Még várlak...

Minden óra és perc közelebb hoz.

Még várlak. Hiszem, hogy megérkezel.

Talán ehhez a rőt alkonyathoz

te adsz majd színt, amíg beleveszel...

Súgom magamnak: sokat ne várjak,

hiszen enyém volt annyi minden más:

család, gyerekek, munka olyan mód,

ahogy teljesülve szinte már csodás...

De a verőfény után is szép lehet

a lenyugvó Nap sugározta pír...

Az alkony még hozhat olyan szépeket,

milyet csak ember elképzelni bír.

Várom hát, hogy mégis megjöjj végre!

Úgy várlak már, miként egy Messiást.

Utolsó ajándékként életemben

elképzelem, hogy végre rám találsz.

Rám nevetsz, szemedben szikrák gyúlnak,

amint megérintem az arcodat.

Derűs szívvel magamhoz ölellek,

s közben fülem beissza halk szavad.

Még egyszer szép leszek. Utoljára.

Csak, hogy téged boldoggá tegyelek.

Nem nézek félve éveim sorára,

s hálásan szorítom a két kezed.

Te átölelsz, és én úgy szeretlek,

ahogyan nő már csak akkor szeret,

ha tudja, hogy már nem kap több szerelmet,

mint az utolsót... az egyetlen egyet.

Még várlak... bár alig hiszem már rég,

hogy mégis egyszer majd megérkezel.

Szívemben most is ott lebeg az árnyék,

pedig tudom, hogy bízni, s hinni kell.

Álmomban álmodtam

"Reggel, mikor felébredek keresem az álmom,

de bármerre is nézek, sehol sem találom.

Szemembe könny szökik, fáj a valóság,

nem fogom már látni, tudom, ez az igazság.

Gyönyörű álom volt nem fogom feledni,

eszembe juttatta, hogy tanultam meg szeretni.

Könnyeim letörölve felkelek az ágyról,

felveszek egyet gyönyörű ruhámból,

így kezdem a napot, s csukom az ajtót,

lábamra felveszek egy könnyű kis papucsot,

csinálok egy szendvicset, s megeszem lassan,

mindent úgy teszek ahogyan álmomban.

Nyílik a szobaajtó bemegyek csendben,

az ágyon édesen alszik a kedvesem.

Mellé bújok, homlokon csókolom,

szeretlek szerelmem, fülébe suttogom.

Felébred és átkarol, megcsókolja számat,

gyengéden körül öleli a derekamat,

s ekkor összerezzenek, és ébredezni kezdek,

egy álom volt az egész, mégis mindenre emlékezek."

Heinrich Heine

BÁNAT

Tudod mi a bánat?

Várni valakit ki nem jön el többé,

Eljönni onnan,hol boldog voltál,

S otthagyni szívedet örökké!

Szeretni valakit,ki nem szeret téged

Könnyeket tagadni,mik szemedben égnek,

Kergetni egy álmot,soha el nem érni

Csalódott szívvel mindig csak remélni!

Megalázva írni egy könyörgő levelet

Szívdobogva várni,s nem jön rá felelet,

Szavakat idézni,mik lelkedre hulltak

Rózsákat őrizni,mik elfakultak.

Hideg búcsúzásnál egy csókot koldulni

Mással látni meg őt és utána fordulni

Kacagni hamis lemondással,

Hazamenni,sírni könnyes zokogással.

Otthon átkönnyezni hosszú éjszakákat

S imádkozni,

Hogy sose tudja meg

Mi is az a bánat.

A szív gyorsan elárulja önnmagát,

De mást lát a két szemem,

Messze túl a könnyeken

Hogy még mindig te vagy a mindenem.

Ha az kérdezné tőlem most valaki,

Mondjam meg mit jelentesz nekem?

Tán büszkeségből azt felelném,

Semmit,csak múló szerelem.

Elmegyünk majd egymás mellett,

S a két szemed rám nevet

Kacagva köszöntelek én is,

De hangom kissé megremeg.

Mosolygok az utcasarokig

Aztán,hogy elfordulok

Fáradt szememhez nyúlok

S egy könnycseppet elmorzsolok.

A válás mindig nehéz,

De rosszul itélsz,

Nem bántam meg

Bárhogy is volt,nem bántam meg.

Szívemben mindig lesz egy hely emlékednek

Elfelejtem azt,hogy rossz vége lett

És csak az maradsz,

Ki engem boldoggá tett.

Elmentél tőlem kedves,

S én hagytam,hogy menj csak el

Hiába lett volna minden,

Ki menni akar,engedni kell.

Mosolygott hozzá az arcom,

De mögé ,már senki sem néz,

Játszani a közönyös embert,

Most látom csak míly nehéz.

Ha azt kérdezné most tőlem valaki

Mondjam meg,mit jelentesz nekem?!

Egy pillanatra zavarba jönnék,

S nem tudnék szólni hirtelen!

S nagysokára mondanám halkan

Semmiség,csupán az életem,

S nem venné észre rajtam senki sem,

Hogy könnyes lett a szemem!

Túróczy Zoltán:

Tanács

Ma még Tied körülötted minden,

Adhatsz belőle, adj hát, kinek nincs,

Mert jön egy nap, talán nemsokára

S kihull kezedből minden földi kincs.

És nem lesz tied többé semmi sem.

Tollad, virágos párnád másra vár,

Mit maga köré épített egy élet,

Nem lesz több mint leomló kártyavár.

Ma szólhatsz még jóságos, meleg szóval

Testvéredhez, ki szenved, szomorú,

Vigaszt hoz szavad zengő muzsikája

S tán rózsát hajt egy töviskoszorú.

Hajolj hát hozzá, amíg beszélsz,

Harmatként hulljon szerető szavad,

Mert jön egy nap, hogy elnémul az ajkad

És soha többé szóra nem fakad.

Ma kezed még erős, a lábad fürge,

Szolgálhatsz szegényt, árvát, beteget,

Ma meg törölhetsz verejtéket, könnyet:

Óh, most segíts, amig megteheted!

Mert jön egy nap, hogy kezed mozdulatlan,

Mindegy, hogy ősz lesz, tél, vagy koranyár,

Mert nincs több időd, s amit meg nem tettél,

Azt nem teszed meg többé soha már.

De ma még Tied körülötted minden,

És adhatsz... Adj hát annak, kinek nincs!

Hisz jön egy nap, talán nemsokára,

S kihull kezedből minden földi kincs.

Csak az lesz Tied, amit odaadtál,

Csak az, mi minden kincsnél többet ér:

A tett, a szó, mit szeretetből adtál,

Veled marad, s örökre elkísér...

Érints meg!

Ha kisbabád vagyok – érints meg!

Szükségem van az érintésedre, úgy ahogyan talán sosem képzeled.

Ne csak mosdass, pelenkázz és etess.

Ringass el. Puszild meg az arcomat és simogass.

Nyugtató, lágy érintésed biztonságot és szeretetet ad.

Ha gyermeked vagyok – érints meg!

Akkor is, ha dacos vagyok és elutasítalak.

Ne add fel, keress új utakat, hogy közel kerülj hozzám.

Jóéjpuszid édes álmokat hoz.

Mindennapi érintésed elmeséli, mit érzel.

Ha kamasz fiad vagyok – érints meg!

Ne hidd, hogy nem kell éreznem, hogy törődsz velem

Csak azért, mert már majdnem felnőttem.

Szükségem van szerető karjaidra, szükségem van lágy hangodra.

Az élet viharában a bennem élő gyermek érted kiált.

Ha barátod vagyok – érints meg!

Semmi sem mutatja jobban szeretetedet, mint egy meleg ölelés.

Mikor szomorú vagyok, egy gyógyító érintés mondja el, hogy szeretsz.

Azt mondja el, hogy nem vagyok egyedül.

Lehet hogy az érintésed minden, amit kapok.

Ha életem párja vagy – érints meg!

Talán azt hiszed, hogy szenvedélyed elég nekem.

De csak karjaid tartják távol a félelmet.

Szükségem van lágy, vigasztaló érintésedre

Mely emlékeztet, hogy olyannak szeretsz, amilyen vagyok.

Ha felnőtt gyermeked vagyok – érints meg!

Ha van is saját családom, akiket megölelhetek,

Mégis szükségem van anyám vagy apám karjára, amikor gyenge vagyok.

Szülőként máshogy látlak.

Már jobban tudlak becsülni.

Ha idős szülőd vagyok – érints meg!

Ahogy én érintettelek, mikor kicsi voltál.

Fogd a kezem, ülj közelebb, adj erőt.

Melegítsd megfáradt tagjaimat közelségeddel.

Bár a bőröm ráncos, érintésre vágyik.

Ne félj. Érints meg!

LXXV. Szonett

Az vagy nekem, mint testnek a kenyér

s tavaszi zápor fűszere a földnek;

lelkem miattad örök harcban él,

mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;

csupa fény és boldogság büszke elmém,

majd fél: az idő ellop, eltemet;

csak az enyém légy, néha azt szeretném,

majd, hogy a világ lássa kincsemet;

arcod varázsa csordultig betölt

s egy pillantásodért is sorvadok;

nincs más, nem is akarok más gyönyört,

csak amit tőled kaptam s még kapok.

Koldus-szegény királyi gazdagon

részeg vagyok és mindig szomjazom.

Federico Garicia Lorco:

Kaszida a rózsáról

A rózsa

sose vágyik a pirkadásra:

Szinte örökké válva ágán,

vágyik valami másra.

A rózsa

sose vágyik az árnyra, tudásra:

test és álom határán

vágyik valami másra.

A rózsa

sose vágyik rózsára:

lebegve az ég simaságán,

vágyik valami másra.

Szerelem

Messze, a kéklő üveghegyeken

él egy madár, a neve szerelem.

Topáz a csőre, és a két szemén

rubintos tűzben szikrázik a fény.

A szárnya zöld, a begyén kék pihe,

alatta ver forró piciny szíve

és mint a villám lecsap hirtelen,

fényből, viharból jön a szerelem!

Már láttam egyszer, jött egy pillanat

szívemre ült és hittem, itt marad,

utána kaptam gyorsan és kezem

átfogta csöppnyi testét melegen,

vergődött, karmolt és az átkozott

tenyeremben verébbé változott,

szebbik valója eltűnt, messze szállt

s talán már más szív fölött muzsikált.

Elfogni őt, bezárni nem lehet,

akár a fényt, vagy nyargaló szelet,

csupán a vágy oly szárnyaló szabad,

hogy utolérje azt a madarat.

A színe, hangja mindig újra más,

meseszerű, különös és csodás

Ott fönt lakik a kék üveghegyen

az a madár, a neve szerelem.

Várnai Zseni

Síró szemek

Én sokat nézek a síró szemekbe

S éjente magam is sírok sokat

És messze, zord sötét tájak felől

Magamba szívom a bánatokat.

Mi messze jajlik vérző távolokban,

Mind megtalál és mind olyan enyém,

Hogy arcomat sápadtra komorítja

S ifjú szememből is elfogy a fény.

Pedig Te, Kedves, itt vagy és szeretlek,

Virággal kén' övezni homlokom,

De ajkamon, lásd, könnybefúl az ének,

Ciprus vagyok én minden sírokon.

Tán elveszítlek így, hisz vannak vígak,

Felédhajlók és könnyen nevetők,

Én nem tudok, mert hallom, akik sírnak,

És egyre telnek, mind a temetők.

Lásd, így vagyok, szomorú két szememmel,

Lelkem mélyén bús dalok zengenek,

Kacagások, víg játékok helyébe,

Nem tudom én, elég-e ez Neked?

Mert jaj nekem, síró szemekbe néztem,

S most minden könny az én szememben ég,

Mosolyogni meg közben elfeledtem...

Lehet-e engem így szeretni még?

Félek

Félek, mint gyermek a sötétben,

Félek, mert már nem vagy itt velem.

Karod már nem ölel át,

S nem hallom ajkad hívó szavát.

Messze vagy, mint a csillagok,

És szívemben pont úgy ragyogsz.

Pont úgy, mint akkor a kapualjban,

Mikor ajkaink egybeforrottak.

Mint mikor először simultam hozzád,

S éreztem vágyad hívó szavát.

Azóta várom a percet, hogy elmondhassam neked,

Félek, ha nem vagy velem.

Tóth Árpád: Szeretnék átölelni. . .

Szeretnék átölelni ma egy embert,

ki olyan árva s vágyak özvegye,

mint jómagam, s kit a tavasz sziven vert,

s kondor haján kopog az ősz jege.

Kinek ha volt is pirosbetűs napja,

tintát hozzá véréből szűrt a Sors,

vén bánatok fia és újak apja,

csöndes tűnődés lankadt léptü papja,

örülni lassú, és csüggedni gyors;

kit nemessé emelt a föld porából

sok ritka szenvedés, de nem kevély

kitűnni a törpék sekély sorából,

és címere egy hervadt falevél.

Ha kővel dobták, szívét dobta vissza,

ha szívvel dobták, halkan énekelt.

Igaz Szerelem

Ha a szót keresem, az úgy megvan,

Lágyan kimondva, nem szaggatottan.

Ha az érzést? Félelemmel kevert a vágy,

Egy lélegzetre acélos, s valahogy olyan lágy.

Fákat tördelő, kicsavaró vad vihar,

Folyóparton csendesen virágzó juhar.

Impérium a gyengeségben,

Aranyfény a láthatásnak szürkületben,

Hűst adó árnyék a pusztán.

S miként a szavakat sugdosván,

Mindegyik olyan puritán.

Semmi mindez, amit érzek,

Amihez még szavakat kérek!

Sokkal több, magasztosabb, fenségesebb,

Bódító, az édesnél sokkal édesebb,

Ám végtelennél is sokkal végesebb.

Fájdalom, kín s gyötrelem,

Mégis annyira kell nekem!

Benne van minden dobogó szívben,

Megtalálható a fájdalmasan múló években,

Napokban, hónapokban, röpke percekben.

Megvan az duzzadó felhőben, minden fűben, fában,

A ragyogóan tűző, aranysárga napsugárban.

Mindenhol megtalálható, mert mindenkié lehet,

Ez az érzés, amelyből mindenki bátran meríthet.

Ez, ez bizony a nagybetűs szerelem.

Amely nélkül fabatkát sem érne az életem.

Ám gyakorta ha megvan, ki tudja, miért,

Eláruljuk, eldobjuk, szinte a semmiért.

Őrizem a szemed

Már vénülő kezemmel

Fogom meg a kezedet,

Már vénülő szememmel

Őrizem a szemedet.

Világok pusztulásán

Ősi vad, kit rettenet

Űz, érkeztem meg hozzád

S várok riadtan veled.

Már vénülő kezemmel

Fogom meg a kezedet,

Már vénülő szememmel

Őrizem a szemedet.

Nem tudom, miért, meddig

Maradok meg még neked,

De a kezedet fogom

S őrizem a szemedet.