Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

Tóth Árpád:

Lélektől lélekig

Állok az ablak mellett éjszaka,

S a mérhetetlen messzeségen át

Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd

Távol csillag remegő sugarát.

Billió mérföldekről jött e fény,

Jött a jeges, fekete és kopár

Terek sötétjén lankadatlanul,

S ki tudja, mennyi ezredéve már.

Egy égi üzenet, mely végre most

Hozzám talált, s szememben célhoz ért,

S boldogan hal meg, amíg rácsukom

Fáradt pillám koporsófödelét.

Tanultam én, hogy általszűrve a

Tudósok finom kristályműszerén,

Bús földünkkel s bús testemmel rokon

Elemekről ád hírt az égi fény.

Magamba zárom, véremmé iszom,

És csöndben és tűnődve figyelem,

Mily ős bút zokog a vérnek a fény,

Földnek az ég, elemnek az elem?

Tán fáj a csillagoknak a magány,

A térbe szétszórt milljom árvaság?

S hogy össze nem találunk már soha

A jégen, éjen s messziségen át?

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,

Mint egymástól itt a földi szivek!

A Sziriusz van tőlem távolabb

Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!

Ó, jaj, az út lélektől lélekig!

Küldözzük a szem csüggedt sugarát,

S köztünk a roppant, jeges űr lakik!

Borian: A mosoly

Arcodra fény kerül,

Ha kapod lelked felderül,

Emléke sokáig megmarad,

Az élet sokkal boldogabb.

Az otthonodban meghitt melegséget áraszt,

S könnyebben megtalálod az igaz választ,

Koldusbotra nem jutsz, ha sokat adsz belőle,

De kinek adod, gazdagabb lesz sokkal tőle.

Nem tudod megvenni vagy elcserélni,

Nem tudják ellopni vagy kölcsön kérni,

Orvosság, mit másoknak mindenki adni tud,

A mosoly, mely önként az arcra fut.

Ám óvakodj attól, ki ezt csalfán adja,

Mert kinyílhat gyorsan a poklok kapuja.

Felismeréshez nincs jó tanács,

Önmagadnak kell eldönteni,

A mosoly igaz voltát.

Sárhelyi Erika: Hétköznapi józanság

Csak apró vágyakkal él az ember.

Beéri azzal, ha ágyát megvetik,

ha az éjre ráköszön a reggel,

s ha ősszel eső, télen a hó esik.

Mert mivégre az ezernyi álom,

hogyha újra és újra ébredni kell?

Hiába lépne át minden határon,

kivel a sorsa egyre felesel.

Megtanul hát örülni a fénynek,

a nyugvó Napot két szemébe zárja,

tenyerében még érintések égnek

emlékezve néhány régi nyárra.

Megérti, mit susognak a hársak,

s miről zakatolnak messzi vonatok,

hinni tud tükre szelíd mosolyának,

s nem bánja meg sosem a tegnapot.

Míg apró vágyakkal él az ember,

s nem feszítik az elérhetetlenek,

egy esőcseppben elférhet a tenger,

és egy ébredésből álom is lehet

Schaller Balázs: Gyöngyszem

Van egy gyöngyszem a kék tenger alján. Kagylóba zárva, mélység morajában.

Lemegy a gyöngyhalász, felhozza a fényre. Az kinyílik és tündöklik.

Legyek én a halász, és te a gyöngyöm.

Most és ma, holnap és holnapután.

Legyünk egymásnak kincsek, és így bukjunk le a tenger alá.

Most és ma, holnap és holnapután.

Mi ketten, te és én, így hozzunk fél megannyi újabb kincset,

mitől az életünk szép lesz!

Titkos vers

A tegnapok lángjai égetik lelkemet,

A múlt sötét alkonya marta át szívemet.

Ezért hagyom el álmomban testemet,

És vetem el szavadért létemet.

Új út kell nekem, biztos jövő,

Bátor, és erős, új tervet szövő.

Delejes gondolat,

Mely elveti a gondokat.

Minden szavam bátran ragyog,

Mert nem tudhatod, ki is vagyok.

Bár még mindig a múltban élek,

Titokban tán csak Rólad regélek.

Arany János.

Családi Kör.

Este van, este van: kiki nyúgalomba!

Feketén bólingat az eperfa lombja,

Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,

Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.

Mintha lába kelne valamennyi rögnek,

Lomha földi békák szanaszét görögnek,

Csapong a denevér az ereszt sodorván,

Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán.

Udvaron fehérlik szőre egy tehénnek:

A gazdasszony épen az imént fejé meg;

Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta,

Pedig éhes borja nagyokat döf rajta.

Ballag egy cica is - bogarászni restel -

Óvakodva lépked hosszan elnyult testtel,

Meg-megáll, körűlnéz: most kapja, hirtelen

Egy iramodással a pitvarba terem.

Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye

Oly hivogatólag süt ki a sövényre.

Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya,

Küszöbre a lábát, erre állát nyujtja.

Benn a háziasszony elszűri a tejet,

Kérő kis fiának enged inni egyet;

Aztán elvegyűl a gyermektársaságba,

Mint csillagok közé nyájas hold világa.

Egy eladó lyány a tűzre venyigét rak:

Ő a legnagyobb s szebb... a hajnali csillag.

Vasalót tüzesít: új ruhája készen,

Csak vasalás híja,... s reggel ünnep lészen.

Körűl az apróság, vidám mese mellett,

Zörgős héju borsót, vagy babot szemelget,

Héjából időnként tűzre tesznek sokat:

Az világítja meg gömbölyű arcukat.

A legkisebb fiú kenyeret kér s majszol;

Üszköt csóvál néha: tűzkigyókat rajzol.

Olvas a nagyobbik nem ügyelve másra:

E fiúból pap lesz, akárki meglássa!

Legalább így szokta mondani az apjok,

Noha a fiú nem imádságon kapkod:

Jobban kedveli a verseket, nótákat,

Effélét csinálni maga is próbálgat.

Pendül a kapa most, letevé a gazda;

Csíkos tarisznyáját egy szegre akasztja;

Kutat az apró nép, örülne, ha benne

Madárlátta kenyér-darabocskát lelne.

Rettenve sikolt fel, amelyik belényul:

Jaj! valami ördög... vagy ha nem, hát... kis nyúl!

Lesz öröm: alunni se tudnak az éjjel;

Kinálják erősen káposzta-levéllel.

A gazda pedig mond egy szives jó estét,

Leül, hogy nyugassza eltörődött testét,

Homlokát letörli porlepett ingével:

Mélyre van az szántva az élet-ekével.

De amint körülnéz a víg csemetéken,

Sötét arcredői elsimulnak szépen;

Gondüző pipáját a tűzbe meríti;

Nyájas szavu nője mosolyra deríti.

Nem késik azonban a jó háziasszony,

Illő, hogy urának ennivalót hozzon,

Kiteszi középre a nagy asztalszéket,

Arra tálalja fel az egyszerü étket.

Maga evett ő már, a gyerek sem éhes,

De a férj unszolja: „Gyer közelebb, édes!”

Jobb izű a falat, ha mindnyájan esznek, -

Egy-egy szárnyat, combot nyujt a kicsinyeknek.

De vajon ki zörget? „Nézz ki, fiam Sára:

Valami szegény kér helyet éjtszakára:

Mért ne fogadnók be, ha tanyája nincsen,

Mennyit szenved úgy is, sok bezárt kilincsen!”

Visszajő a lyánka, az utast behíván.

Béna harcfi lép be, sok jó estét kíván:

„Isten áldja meg a kendtek ételét is,

(Így végezi a szót), meg az emberét is.”

Köszöni a gazda: „Része legyen benne:

Tölts a tálba anyjok, ha elég nem lenne.”

Akkor híja szépen, hogy üljön közelébb -

Rá is áll az könnyen, bár szabódik elébb.

Éhöket a nagy tál kívánatos ízzel,

Szomjukat a korsó csillapítja vízzel;

Szavuk sem igen van azalatt, míg esznek,

Természete már ez magyar embereknek.

De mikor aztán a vacsorának vége,

Nem nehéz helyen áll a koldus beszéde;

Megered lassanként s valamint a patak,

Mennél messzebbre foly, annál inkább dagad.

(1)Beszél a szabadság véres napjairul,

S keble áttüzesül és arca felpirul,

Beszél azokról is - szemei könnyben úsznak -

Kikkel más hazába bujdosott... koldusnak.

Elbeszéli vágyát hona szent földére,

Hosszu terhes útját amíg hazaére.

(2)Az idősb fiú is leteszi a könyvet,

Figyelmes arcával elébb-elébb görnyed;

És mihelyt a koldús megáll a beszédben:

„Meséljen még egyet” - rimánkodik szépen.

„Nem mese az gyermek,” - így feddi az apja,

Rátekint a vándor és tovább folytatja:

Néma kegyelettel függenek a szaván

Mind az egész háznép, de kivált a leány:

Ez, mikor nem hallják, és mikor nem látják,

Pirulva kérdezi tőle... testvérbátyját:

Három éve múlik, hogy utána kérdez,

Még egy esztendőt vár, nem megy addig férjhez.

Este van, este van... a tűz sem világit,

Kezdi hunyorgatni hamvas szempilláit;

A gyermek is álmos, - egy már alszik épen,

Félrebillent fejjel, az anyja ölében.

Gyéren szól a vendég s rá nagyokat gondol;

Közbe-közbe csupán a macska dorombol.

Majd a földre hintik a zizegő szalmát...

S átveszi egy tücsök csendes birodalmát.

Juhász Gyula - Harmóniák

Szenvedni tudj és tűrni merj

És várni, sírni, érni,

A szirtek párnáján pihenj

S ne félj a végtelen jövővel szembenézni!

És minden veszne, törne bár

S ha semmit el nem érne,

A lelked él még s vár reád

Titokkal teljes és vigasszal teljes éje.

Gyulai Pál: Tanács

Kit szeretsz s akik szeretnek,

Ha bántanak, ha megsebeznek:

Ne haragudj rájok sokáig!

De öntsd ki szíved' s ha letörléd

A fájdalom kicsordult könnyét:

Bocsáss meg! hidd, enyhedre válik.

Óh egymást hányszor félreértjük,

Szeretteinket hányszor sértjük,

Bár szívünk éppen nem akarja.

Mi is talán vérzünk a sebben,

Nekünk is fáj még élesebben,

De büszkeségünk be nem vallja.

Ne légy te büszke, légy őszinte,

Híved legott azzá lesz szinte,

Oszlik gyanú, megenyhül bánat;

Oly váratlanul jöhet halálunk!

S ha egymástól haraggal válunk:

A sírnál késő a bocsánat.

Reményik Sándor - Csendes csodák

Ne várd, hogy a föld meghasadjon

És tűz nyelje el Sodomát.

A mindennap kicsiny csodái

Nagyobb és titkosabb csodák.

Tedd a kezedet a szívedre

Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog,

Ez a finom kis kalapálás

Nem a legcsodásabb dolog?

Nézz a sötétkék végtelenbe,

Nézd a kis ezüstpontokat:

Nem csoda-e, hogy árva lelked

Feléjük szárnyat bontogat?

Nézd, árnyékod hogy fut előled,

Hogy nő, hogy törpül el veled.

Nem csoda ez? - s hogy tükröződni

Látod a vízben az eget?

Ne várj nagy dolgot életedbe,

Kis hópelyhek az örömök,

Szitáló, halk szirom-csodák.

Rajtuk át Isten szól: jövök.

Elnézést kérek nagyon szégyellem de közbelépett a

technika ördöge. Megduplázódott ez a szép vers.

Áprily Lajos

Holló-ének

Lomb aranylik

lenge ágon,

pók ezüstöz

holt mezőket.

Holló-hangok

hamvas égen -

holló-párom,

hallod őket?

Felleg-úton

itt vonulnak,

fellebegnek,

visszahullnak.

Pár a párral,

csak magukban,

szél előttük,

tél nyomukban.

Pár a párral,

soha hadban,

rikácsoló

nagy csapatban.

Éjszakázva

dúlt berekben,

rom-falukban

rengetegben,

s új birokra

kelve reggel

köddel, faggyal,

fergeteggel.

.

Pók ezüstöz

holt mezőket,

holló tart a

kormos éjnek.

Holló párom,

zeng fölötted,

zeng fölöttem,

sorsos ének:

Csak magamban,

csak magadban,

virradatban,

alkonyatban,

soha csacska

csóka-hadban,

rikácsoló

vad csapatban.

Messze szállnánk -

visszaszállunk:

visszavár a

sziklaszálunk.

Durva fészken

vadfa ringat,

ott neveljük

fiainkat.

Sírdombjáról

kurta nyárnak

egyszer ők is

útra szállnak.

Észak útján,

soha délnek

- zeng fölöttük

sorsos ének -

soha hadban,

csak magukban,

szél előttük,

hó nyomukban,

éjszakázva

rom-berekben,

dúlt falukban,

rengetegben.

Jaj, magányos,

kósza fajta,

árvaságnak

átka rajta.

Napsugárban,

felleg-árban,

tél-szakában

jár magában -

úgy vesz el az

Éjszakában

Áprily Lajos

Holló-ének

Lomb aranylik

lenge ágon,

pók ezüstöz

holt mezőket.

Holló-hangok

hamvas égen -

holló-párom,

hallod őket?

Felleg-úton

itt vonulnak,

fellebegnek,

visszahullnak.

Pár a párral,

csak magukban,

szél előttük,

tél nyomukban.

Pár a párral,

soha hadban,

rikácsoló

nagy csapatban.

Éjszakázva

dúlt berekben,

rom-falukban

rengetegben,

s új birokra

kelve reggel

köddel, faggyal,

fergeteggel.

.

Pók ezüstöz

holt mezőket,

holló tart a

kormos éjnek.

Holló párom,

zeng fölötted,

zeng fölöttem,

sorsos ének:

Csak magamban,

csak magadban,

virradatban,

alkonyatban,

soha csacska

csóka-hadban,

rikácsoló

vad csapatban.

Messze szállnánk -

visszaszállunk:

visszavár a

sziklaszálunk.

Durva fészken

vadfa ringat,

ott neveljük

fiainkat.

Sírdombjáról

kurta nyárnak

egyszer ők is

útra szállnak.

Észak útján,

soha délnek

- zeng fölöttük

sorsos ének -

soha hadban,

csak magukban,

szél előttük,

hó nyomukban,

éjszakázva

rom-berekben,

dúlt falukban,

rengetegben.

Jaj, magányos,

kósza fajta,

árvaságnak

átka rajta.

Napsugárban,

felleg-árban,

tél-szakában

jár magában -

úgy vesz el az

Éjszakában

Szia! Nagyon sajnálom hogy elveszítetted a lányod:-(

Őszinte részvétem!

József Attila - Tiszta szívvel

Nincsen apám, se anyám,

se istenem, se hazám,

se bölcsőm, se szemfedőm,

se csókom, se szeretőm.

Harmadnapja nem eszek,

se sokat, se keveset.

Húsz esztendőm hatalom,

húsz esztendőm eladom.

Hogyha nem kell senkinek,

hát az ördög veszi meg.

Tiszta szívvel betörök,

ha kell, embert is ölök.

Elfognak és felkötnek,

áldott földdel elfödnek

s halált hozó fű terem

gyönyörűszép szívemen.

Nádudvari Nagy János

Óhajtás ősszel

Egy kis melegség kéne még

a gyorsan tűnő nyári fényből,

a lelkem borzadva fél a közelgő

tél zord hidegétől.

Egy kis gyöngédség kéne még,

felvidító, igazi jóság,

hiszen élni kell akkor is,

ha nem hajt a vágy, a csók-mohóság.

Egy kis megértés kéne még,

nem zord szavak hideg pengéje,

amik úgy döfnek belém, mint

bárány szívébe a hentes kése.

Egy kis szeretet kéne még,

hisz ez az élet íze, sója:

mi lényünket a végső úton

a nagy bukásoktól megóvja.

REMÉNYIK SÁNDOR

A SZIKRA SZIKRA CSAK...

A dalom dal csupán,

A szikra szikra csak,

Felröppen és lehull,

Elalszik nyomtalan,

Vagy felkapja a zúgó forgatag

S viszi...

A szikra bámul s maga sem hiszi,

Míg száll az égnek,

Hogy lángjától majd szálas fenyvesek,

Koronás tölgyek égnek,

A lelkek sűrű rengetegje ég.

Mert száraz idő járt,

Körül a határt,

Csontig-velőig szikkasztotta ki,

A tikkadt erdőt

Oh, könnyű most,

Könnyű felgyujtani!

Hisz dal csupán dalom,

De körül a határt

Szárazra szítta ki a fájdalom.

S a gyűlölet

S a bosszúvágy.

A szikra szikra csak,

Ki rója fel neki

Erényekép vagy bűneképen azt

Ha nyomán kigyúl a száraz haraszt?!

József Attila: Szőke hajam…

Szőke hajam már kibontom a szélnek,

De arcomat mosolyba takarom.

A hiába várt csókok igazát

Elbocsátja az asszony-hatalom.

Rózsákból rakni mindig-égő máglyát

Jól csókos tűzimádó tudna csak.

Hát elbocsátlak csókos csóktalan,

Már lángot hívőbb kezek gyújtsanak.

Megosztozunk most iker életünkön,

Tiéd a vágy, enyém a szerelem.

S kihullsz belőlem, mint az üstökös,

De emlékcsillag száz marad velem.

József Attila: Ülünk egymás mellett

Ülünk egymás mellett a padon.

Ülünk egymás mellett némán, hallgatagon.

Ő nem szól hozzám, és én se szólok néki.

- Mért kell a csüggedtnek búsan - mégis élni? -

Nem szólok hozzá, bár tudom, hogy szerelme,

Hallgatok mellette, bár tudom, a lelke,

A lelke-szerelme csupán értem ég,

S azt is tudom, hogy meg fog siratni még.

Vészi Endre

A BŰNBOCSÁNAT FELTÉTELEI

Ha valaki arcodba vág

s ezért míg világ a világ

nyomonkövet halálig

kigyúlt homlokod föl ne kapd

ne panaszkodj a kis vacak

inzultus úgyse számít

S ha modern törvények szerint

üldöződ keresztre feszít

nem árt egy hálaének

s önmarcangolás az se árt

vállald mosollyal a magányt

a kirekesztettséget

a diszkriminált életet

a pehely-hamut mely befed

mint madarat a tolla

tested magára öltené

mert így hullana fölfelé

mint hogyha szárnya volna

Taktikák érvek ellenérv

nem lesz világos a miért

hideg fala mögé tűnt -

meg kell bocsájtani amig

nekünk is megbocsájtatik

el nem követett vétkünk.

Szia!

Azt nagyon sajnálom, hogy elveszítette férjét. Őszinte részvétem, de komolyan sajnálom!

Itt tényleg csodállatos sok szép vers van és én is úgy éreztem, hogy nem idevaló imája. Megvan annak is a maga helye.

Nekem is megvan a magam fájdalma, én is elveszítettem a lányom.

Ha beírásommal Nellit megbántottam volna, akkor elnézését kérem!

Bízom benne hogy úgy irtad soraid hogy nem láttad Nelli adatlapját!

Mert ha láttad,ne haragudj de kegyetlen dolog volt tőled!

Igazad van nagyon sok szép vers van itt,én is naponta olvasom,és ha nem is ide való amit Nelli irt,de azzal hogy leirta és könnyíthetett a fájdalmán,nem veszített semmit a többi vers a gyönyörűségéből!

Cinkék az őszi kertben

Cinkék, kik seregestől jöttetek,

ültök a meggyfán, mint apró levelek.

A szőlőt szemezgetve

varázsoljátok eszembe

a nyári reggelt – már későre jár.

November van, a dió mind lehullt már,

holnap süvítve szaggat a vad orkán -

de ma még vélitek a dús nyarat -

vöröslőn bukik le az alkonyati a nap.

Szerelmek és feledések sorát idézitek.

Gombszemetekkel a jelent nézitek.

Repültök minden baj elől -

a korhadt nyárfa most ledől,

várjátok, mint én, a kegyetlen telet.

De reményt ad fürge szárnyatok,

jó érezni: én már más vagyok.

Megtaláltam a boldog énemet,

együtt szárnyalhatok veletek.

"E csodállatos versek közzé nem illik az ima. "

Még hozzá nem is rímel !

Benkő Péter:Már nem

Már nem hallom egy sohasem volt perc fülembe dörömbölő csendjét,

már nem hallom, amit kerestem, s hogy kerestem is csak emlék.

Te magad akartál lenni, de mit kellett volna tenni,

amit akarhattunk volna, az megmaradt, az semmi.

Mese, hogy volt egy öreg ember, s egyszer hullt a hó,

de az apóka s egy néni azt mondták mégis, talán mégis.

Mégis védik ami megmaradt, hogy legyen úgy ahogy az élet kéri,

ahogy senki sem érti, legyen,legyen mégis.

Lesz valaha egy új világ, mely megérti mi fájt, mely arról szól,

hogy volt két ember, ki ugyanarra várt.

Mindkettő gyenge volt, vétkezett.

Önmaga s a másik ellen, nem tudhatták, mit hagynak el, hogy emberük az ember.

Az egyik csak élt, a másik csak kért,

csak szeretett, csak úgy senki ellen, de az egyik nem vette észre s megölte őt, önmaga s a másik ellen.

Ha olvasod e mesét, sírsz majd anyáddal, sírsz ott a sírnál,

ahol temetsz majd engem is, ahol késő már, ha hívnál.

Nem szégyen az a forradás, melyet titokban mutattál,

mely az a seb, hogy találkoztunk, hogy önmagadban láttál.

Most nagyon kéne, hogy valaki átöleljen, elhiggye, őszintén szeretném,

nagyon szeressen úgy,ahogy én is szeretném.

Jó lenne most, ne kelljen arra várni, mit szól a világ, jó lenne semmit se látni,

jó lenne hallani lépteid a lépcsőn, hogy jössz, mert döntöttél,

nem kell többé az álmot várni, az álmot, ha itt lennél, mert nincs még, nincs késő.

De annyiszor volt már szó, olyan szó, ami a végső.

Mindent szétrontottam magam körül, mert tudtam, reád vártam,

bár tudom nincs értelme, mégis ezt kívántam.

Ez vers vagy topik rombolás ?

El tévesztetted a topikot ?

Van ám ISTEN topik is !

Wass Albert: Hulló levelek

Jártál-e már bükkerdőben akkor,

amikor több madár már nem dalolt,

mikor a hervadás már ráhajolt?

Mikor a messze-szálló nyár nyomán

rejtőzködő szelek osontak át,

s halált susogtak: dér-fehér Halált?

A lelkemen is olyan minden álom,

mint bükkerdőn a névtelen varázs,

mikor deresre sápadt már az ősz,

és hervadás jött, őszi hervadás.

És néha szél jön: könnyes, hallgatag,

nyomán a Csend ijedve megremeg...

aztán valami belefáj nagyon...

és aztán hullanak a levelek.