Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)
MÁNDY STEFÁNIA:
CSAK CSILLAG Ő, CSAK LÁTOMÁS
A holdban él, a vízben él, halak, füvek között.
s csillagszemmel nézdegél a fellegek mögött.
Lágy hangját hosszan hallani, s az erdõ megremeg,
Sas szárnyai, nád karjai befonják az eget.
Selyemhaját köd lengeti, és hogyha elmereng,
a szél fütyülve zengeti a lombos végtelent.
Csak csillag õ, csak látomás csak fény a tengeren,
sugárarcát nem látja más, de fellobog nekem.
És minden este rám ragyog, kék jácint mosolya.
Egyetlen tükre én vagyok, nagy ég, milyen csoda
Hogy holdban élt, hogy vízben élt gyöngy és göröngy között,
mégis eljött a kedvemért szívembe költözött.
És rajzolgatni álmaim, most mindig ott lakik
Kibontja éjem tájain szelíd virágait.
Annak, aki olyan csodálatos ....
mindenütt
Egyszerüen csodálatos,hogy van
valaki az életben, aki annyira figyelmes,
jóakaratu és bőkezü velem - valaki, akinek
mosolya akár a napfény és nevetés,
akinek szavai mindig azt zengik,
mit hallani szeretnék ...
mert a varázslatos emberek igazán
csodálatosan ... odabenn.
Különleges kiváltság, hogy
ismerek valakit, akinek gyönyörüség
csak meglátni is arcát - valakit, aki
sugárzó melegségével betölti a szobát, és
beragyogja a világnak azt a sarkát
szeretetével,
mit eddig sose láttam ... mert a különleges
emberek valóban csodálatosak ... kivül is.
S talán a legfontosabb: a világ egyik
legnagyobb áldása, hogy van az
életemben valaki, aki képes
ennyi örömet és ragyogást hozni
napjaimba - mint te az enyémbe ...
Mert olyannyira csodálatos vagy ...
mindenütt.
Andrew Tawney
Első találkozásaink emléke mélyen bennem él ...
Amikor először jöttél hozzám, először beszélgettünk
először jöttél fel, s együtt mentünk el.
Az első elválás pillanatai
s én elmondhattam mennyire hiányzol.
Az első alkalom amikor sirtam mert nem voltál ott
Amikor először valottál szerelmet
s az első csodás szeretkezés
Amikor először mutattál be családodnak és barátaidnak
s amikor te találkoztál az én társaságommal
s amikor először éreztem hogy szerelmünk tartós marad ...
Annyi első alkalomnak voltunk tanui
mi ketten
s mindegyik mélyen vésődött szivembe
De legygyakrabban azt idézi szivem amikor
először
szerettem
beléd.
Lindsay Newman
Komáromi János – Reszketsz
reszketsz...
félsz önmagadtól
nem érted az érzést
feltennél ezer és ezer kérdést
de nincs idő és nincs is minek
sóvárgón csak azt kívánod
élesszem tüzedet
azt az ősi tüzet
ami felett nincs hatalmad
ami segít megtenni azt is
amiről azt sem tudtad eddig
hogy akartad
reszketsz...
de tudod
nem elég oda adni magad
nem elég testednek másik testre találni
büszkeséged kell megalázni
hagyni hogy eltűnjön éned
hogy tegyem ami nekem jó
...érted
Komáromi János - Szemed mélyén
Szemed mélyén ott lobog a Tűz
én látom a lángokat
hogy fel tudnám szítani őket
ébreszteném a vad álmokat
hogy lobognának
hogy szikrázna a zsarát
hogy éleszteném lankadatlan
vágyad izzó parazsát
én nem félek a lángjaidtól
de Te félsz talán
ezért nem engeded hogy tovább nézzem
azt reméled nem látok át szemhéjad falán
vágyad átsejlik bőrödön
hiába minden szemérem
akárhogy is rejtenéd
én bárhol elérem
félsz a szapora szívveréstől
nem érted mit akar
hűvösnek szánt hangod remegése
már semmit nem takar
csak csendben nézlek
és látom reszket benned a Nő
szétfoszlik lassan régi éned
főnix vagy - újjászülető
elrejtőztél a világtól
nem kellettek hozzá falak
de én addig kerestelek
míg szemed mélyén megtaláltalak.
Egyik kedvencem!
Heltai Jenő: Szabadság
Tudd meg : szabad csak az, akit
Szó nem butít, fény nem vakít,
Se rang, se kincs nem veszteget meg,
Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,
A látszatot lenézi, meg nem óvja,
Nincs letagadni, titkolni valója.
Tudd meg : szabad csak az, kinek
Ajkát hazugság nem fertőzi meg,
Aki üres jelszókat nem visít,
Nem áltat, nem ígér, nem hamisít.
Nem alkuszik meg, hű becsületéhez,
Bátran kimondja, mit gondol, mit érez.
Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,
Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,
Nem bámul görnyedőn a kutyabőrre
S embernek nézi azt is aki pőre.
Tudd meg : szabad csak az, aki
Ha neve nincs is, mégis valaki,
Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,
Tüzet fölöslegesen nem harangoz,
Van mindene, ha nincs is semmije,
Mert nem szorul rá soha senkire.
Nem áll szemébe húzott vaskalappal,
Mindég kevélyen szembe néz a Nappal,
Vállalja azt, amit jó társa vállal,
És győzi szívvel, győzi vállal.
Helyét megállja mindég, mindenütt,
Többször cirógat, mint ahányszor üt,
De megmutatja olykor, hogy van ökle....
Szabad akar maradni mindörökre.
Szabadság ! Ezt a megszentelt nevet
Könnyelműen, ingyen ajkadra ne vedd !
Tudd meg : szabad csak az,
Aki oly áhítattal mondja ki,
Mint istenének szent nevét a jó pap.
Szabad csak az, kit nem rettent a holnap.
Ínség, veszély, kín meg nem tántorít
És lelki béklyó többé nem szorít.
Hiába őrzi porkoláb s lakat,
Az sose rab, ki lélekben szabad.
Az akkor is, ha koldus, nincstelen,
Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.
Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,
Hol áldozat nincs, nincs szabadság.
Ott van csupán, ahol szavát megértve
Meghalni tudnak, és élni mernek érte.
De nem azért dúlt érte harc,
Hogy azt csináld, amit akarsz,
S mindazt, miért más robotolt,
Magad javára letarold,
Mert szabadabb akarsz lenni másnál.
A szabadság nem perzsavásár.
Nem a te árud. Milliók kincse az,
Mint a reménység, napsugár, tavasz,
Mint a virág, mely dús kelyhét kitárva
Ráönti illatát a szomjazó világra,
Hogy abból jótestvéri jusson
Minden szegénynek ugyanannyi jusson.
Míg több jut egynek, másnak kevesebb,
Nincs még szabadság, éget még a seb.
Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,
Te sem vagy még szabad, te is csak...
Gyáva rab vagy.
Bede Anna: Fohász
Köszönöm azt, Uram, hogy élek;
Köszönöm azt, hogy ép hitem,
S hogy e világban ím, a lélek
Gyönyörű házát építem
Köszönöm azt, hogy sok bajomban
a Te Igéd vigasztalás,
s hogy ahol ennyi fájdalom van,
tovaröpít egy jó varázs.
Valami mindig talpra állít,
valaki mindig megsegít,
rövid utunk kálváriáit —
járva az átkok berkeit.
Köszönöm azt, hogy vársz a mennyben,
s hívogató szód rám talál
A sugaras, kék végtelenben
köszönöm azt, hogy nincs halál.
Pósa Lajos: ŐSSZEL
Atyám, a te kezed soha el nem fárad.
Tele rakta megint gyümölccsel a fákat,
Szőlőtőre fürtöt
Szép sorjába tűzött,
Ki ne magasztalná isteni munkádat!
Mennyei jóságod bőségét kitárja:
Hegy-völgy az emberek gazdag élés tára.
Áldás mosolyog ránk,
Felvidámul orcánk,
Édesen legyinti az örömnek szárnya.
Porszem vagyok én csak ezen a világon,
De kegyelmed érzem, nagyságodat látom,
Dicsérve dicsérlek
Mindig, amíg élek,
Fejemet meghajtva, szent nevedet áldom.
Kányádi Sándor
FELEMÁS ŐSZI ÉNEK
építsd föl minden éjszaka
építsd föl újra s újra
amit lerombol benned a
nappalok háborúja
ne hagyd kihunyni a tüzet
a százszor szétrúgottat
szítsd a parazsat nélküled
föl újra nem loboghat
nevetségesen ismerős
minden mit mondtam s mondok
nehéz nyarunk volt itt az ősz
s jönnek a téli gondok
már csak magamat benned és
magamban téged óvlak
ameddig célja volna még
velünk a fönn valónak
Tompa Mihály: Életem
Én nem nevezhetem tengernek éltemet,
Hisz az csak egy csendes, boldog tavacska volt;
Jó volt hozzá az ég, jobb már alig lehet,
Reája, partirúl virágos ág hajolt;
S hol vadregényesen hullámzott a vidék:
Hűs völgybe' termetes tölgyek környékezék.
Szürkületben, midőn csendes még a világ,
Száz fészekből zengett felette lágy zene;
Mérgét védbástyaként felfogta lombos ág,
Ha felriadt észak vadon-duló szele;
Medrét nem ülte sár, vizét nem szállta szenny,
Fehér kövecs volt ott, s aranyszinű föveny.
Ha néha-néha köd boronga tükörén,
Befátyolozva, mint hamuszínű lepel:
A lágy fuvalommal, mely támadott körén:
Mosolygva széleszté a jó nap fénye el;
Dal zengett, - virág nyílt, széllel játszott a hab;
Mi volt a tónál szebb? ki nálam boldogabb?
De kárörömmel jött rá egy szilaj sereg,
Taposva, tépve járt a csendes tó körül;
Irigység üszkétől lángolt fel a berek,
- Ember boldogságán ember ritkán örül, -
S a tóba oly szörnyű súlyos sziklát vetett,
Hogy zúgva szétcsapott habja a part felett.
Ez a nehéz teher keblében mélyre szállt,
És nincs remény s erő, többé kivonni azt;
A játszi habmoraj lázas zúgásra vált,
A víz sötét... apad... elérve a tavaszt,
Midőn kiszáradott és élte elhala:
Meglátjátok, a kő minő súlyos vala...!
aerion Whisperwind Nélküled
Ezer csillag fényével égtem,
Most sötét az éjszaka.
A végtelenből a semmibe léptem,
Egy új élet még újabb korszaka.
Fázni kezdek, ha eljön a tél,
S vad játékot űz a képzelet:
Egyedül vagyok, süvít a szél,
S Titokban suttogom a Neved...
Sebzett ajkam, vérzőn is énekelt
Most néma mind a táj.
Kiáltásom, a messzeségből útra kelt,
S most süket fülekre talál.
Tűz-melegben égek, nyári estéken
S vad játékot űz a képzelet:
Egyedül vagyok, s az üres széken
Ellepi a por belevésett Neved...
Szabó Lőrinc. A legfőbb boldogság
A legfőbb boldogság, a legkötőbb,
a legodaadóbb, istenitőbb,
az, amely úgy hív, hogy borzongsz bele,
az, amelyben két világ egy zene,
az, amelyben a szellem szárnyra kél,
az, amely már tán nem is szenvedély,
az, amely fény, súlytalan súlyegyen,
az, amelyben minden jel végtelen,
az, amelyben már mozdulni se mersz,
az, amelyben örök béke a perc,
az, amelyben megszakad a tudat,
az, amelyben kicseréled magad,
az, mely, élvezve, a vég gyönyöre,
s ha ébredsz, a költészet kezdete:
A legfőbb tudás nem a szépeké, –
bárkié, ki a túlsó partra jut,
s tovább vinni, a közös menny fölé,
Kué-Fi és Kleopátra se tud.
Emily Bronte: Nem érhet kétségbeesés
Nem érhet kétségbeesés,
míg csillag gyúl az éjben,
míg harmatos az alkony és
reggel arany nap ég fenn.
Kétség nem győzhet rajtad itt,
hulljon bár könnyek árja:
akit szerettél nincs-e mind
veled, szívedbe zárva?
Sírsz, mint más. Kínod sóhaját
kettőzi szél nyögése,
s bús tél hint sápadt zúzmarát
az őszi holt levélre.
Mégis száz friss virág virul:
sorsod a sorsuk, hidd el.
Menj hát tovább. Járj szótlanul,
de soha megtört szívvel.
Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad
tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.
Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet
és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.
Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,
megtöretett testünket az álom, a szép szabadító
oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.
Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,
Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.
Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?
Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?
És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?
Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?
Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,
úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,
vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;
zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager
őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.
Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,
hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,
szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, -
jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,
s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.
Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák
ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.
Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság
és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra
rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,
s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya
lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.
Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,
horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már
ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,
féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod
íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert
nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.
Vallomás
Megúntam a szomorúságot,
kínozott épp elég soká,
és most mint valami piszokra,
úgy nézek bosszankodva rá,
úgy nézek rá, mint ellenségre,
ahogy kell, ellenségesen:
legkönnyebb szomorúnak lenni
s erre már nincs időm nekem.
Nincs bizony, mert reggeltől estig
gyermekeimért dolgozom,
pénzem kevesebb, mint tavaly volt
s szívem is megromlott nagyon,
és ez már így lesz, amig élek,
ezen csak rontani lehet,
igyekszem hát kibírni mindent,
s nem bánom, hogy tönkremegyek:
így mentegetem életemből
ami menthető valahogy,
és néha egy-egy kis időre
már talán boldog is vagyok.
Szabó Lőrinctől
Nem gépelem be, mert annyira közismert, de szerintem a szerelmi költészet legszebb alkotása:
Radnóti: Hetedik ecloga
Dsida Jenő - Ha valaki jönne...
Ha most valaki halkan idejönne
idelopózna a hátam mögé
és megkérdezné: fáradt vagyok-é?
Kicsi kezét, mint tearózsa szírmát
finom-borzolón fürtjeimbe lökné
s én azt hinném, hogy úgy marad örökké.
Leoldaná selyempuha kendőjét
és vállamra tenné, hogy meg ne fázzam.
Ajkával mérné: nincs-e lázam?
Nem lenne szava, nézne csak
míg én hallgatnék magamat keresve
lelankadva egy félbemaradt versre...
S ha már szabályos lett a pihegésem
és lelkem földjén álom-eke szánt át
vigyázva, halkan elfödné a lámpát...
Szabó T. Anna - Lenni a mindent
Mit akarok?
A levegőt,
egészen.
Hogy áramlása bizsergessen át.
Hogy ürességet foglaljon a térben,
tűzzé telítse az energiát.
Lenni, a mindent vonzó mágnesesség
két kíméletlen pólusa között
-lenn hideg föld,
fenn nappá robbanó ég-
és érezni a selymes levegőt.
Úgy bomlani ki minden mozdulatból,
mint szárnycsapásból lebegő madár,
ahogy a tágas, áramló magasból
a célra tart,
a zuhanásra vár.
Telítődöm a tűzzel:
lebegek.
Magamban hordom saját egemet.
Tóth Juli AZ EDESANYA
Ő, aki az életet
tovább adta nekünk,
hogy a világnak mi is
részesei legyünk.
Csak szeret és szolgál
az első perctől fogva,
minden lépésünket
Őrangyalként óvja.
Türelemmel osztja
életét, szívét,
tanítja, neveli
kedves gyermekét.
Ajkáról az imádság
értünk száll az égbe,
hogy az Úr áldását
bizalommal kérje.
Örömben-bánatban
velünk megosztozik,
Ha nehéz a keresztje,
nem panaszkodik.
Arcáról sugárzó,
édes szeretet,
Elrejti a szemében
csillogó, fájó könnyeket.
Aranyosi Ervin
Voltál szerelmes?
Voltál szerelmes, mondd el, hogy milyen volt?
Meséld el annak, ki nem élte át!
Olyan, mintha egy vaknak magyaráznád,
Hányféle színben játszik a világ.
Mennyei érzés - földi halandóknak,
s néha pokol, mert néha gyötrelem.
Valóra vált, beteljesült, vad álom,
vagy egyoldalú és örömtelen.
Van, hogy fellángol, máglyaként eléget,
s fájón parázslik, amikor kihuny.
Csodálatos, míg viszonozva érzed.
S ha tovaszáll, maró, akár a gúny.
A szív megtelik néma áhítattal,
méregpohár, amikor kiürül.
Üresség tátong, mikor magadra hagynak,
emléke fájón lüktet legbelül.
Hiába kínoz gyötrőn ez az érzés,
lelkedet tőle meg nem mentheted.
Nekivágsz újra, amíg csak el nem éred,
s végül igaz szerelmed te is elnyered!