Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)
"Szétvált az út a sárga erdőn
De kár, hogy kétfelé nem mehetek!-,
Sokáig álltam, elmerengőn,
És néztem az egyiket ott, ahol eltűnt
A bozótban, ahogy kanyart vetett.
De a másikon indultam tovább,
Tán vonzóbb volt, nem is tudom,
Magas füve épp tapodásra várt;
Bár nagyjából ugyanannyi láb
Járt rajta, mint a másik úton,
Úgy nyúltak el aznap délelőtt
A tiszta avarban mind a ketten.
Hadd járjam végig ezt előbb!
De habár azt mondtam, visszajövök,
A visszatérést nem hihettem.
Ha kérdeznek majd, ezt felelem,
Sóhajtva, sok-sok év után:
Az út az erdőn kétfelé ment-
A kevésbé járt tetszett nekem,
És így lett mind ami lett, talán."
Nem tudom ki a szerző :)
Szép Ernő: Meglátod...
A csillagok fölé
repül már az ember,
s lemegy olyan mélyre,
amily mély a tenger.
És lenn a tengerben
már fotografálhat,
ismerős lesz minden
rejtett növény, állat.
Mindennap az ember
új csodára ébred,
nem lesz semmi titka
majd a mindenségnek.
Távolba láthatunk,
távolba hallhatunk,
hosszú lesz az élet,
tán meg se halhatunk.
A lehetetlent is
szabad lesz remélni;
meglátod, hogy milyen
érdekes lesz élni.
Két évszak között
Idő gyalulja szorgosan az évet,
Őrzök belém égett megannyi képet,
De mint forgács hullnak alá a napok,
Ó, csodás nyaram már tovaballagott.
Idéznék újra tomboló zivatart,
Vad égi zenét, duhaj, dübörgő dalt,
Izzó júliust, mely perzselni akart,
S világot faló vihart kevert-kavart.
Bensőmben rejtező víg tegnap kiált.
Az ajkamra száradó sós Adriát
Még buján és kéjesen ízlelgetem,
De már szeptember táncol a kertemen.
Pamlagomra leltem e zöld pázsiton,
Unalomba fúló kedvem ásítom,
Elnyúlva a vakond túrta vánkoson,
S a lágy szellő pilláim közt átoson.
Már csalón csókol a kései szél,
Libabőrt von rám, míg selymet ígér,
Merengek a furcsa játszi fényen,
Miként bújik át a rozsdás levélen.
Árnyék a változás, derűmre borul,
S bitorlón tesped felettem konokul,
Reményem padlás szegletébe vackol,
S türelmes álmot sző a szép tavaszról.
Ábrahám István
Szívembe zártalak örökre
666bomba - 2010. október 1.
Elvesztett vonások, letisztult színek
Kavarognak, oldódnak belém.
Valami furcsa, paradox hangulat,
Igen, ez a jóleső-gyötrődő pillanat:
Te vagy.
Nem látlak már, nem várlak már.
Ha akarom itt, egészen közel vagy:
Az érzelmek börtönéből ellopott kulcsommal
A szívembe zártalak örökre.
Álmomban láttalak
666bomba - 2010. október 1.
Erdőt láttam én és ház állt közepébe.
Ablakából látszott két kis gyertya fénye.
Homlokomat tettem az üveghez én.
S könnyeim lefolytak az üveg felszínén.
Asztalodnál ültél, fejed tenyeredbe'.
Néztél a semmibe, könnyezőn merengve.
Bekopogtam halkan, meg ne rémisszelek.
Odanéztél, s láttad könnyező szememet.
Az ablaküveg ekkor óriásra nőtt.
Tenger választotta el tőlem az erdőt.
Szívem ekkor kiszállt, és szívedhez rohant.
S a szerelem oltárán én feláldoztam azt.
"A mosoly ragályos, akár az influenza, úgy ragad,
Ha rám mosolyog valaki, az én szám is úgy marad.
Befordulok a sarkon, és a szembejövő látja a vigyorom,
Ha ő is mosolyog, már tudom, ráragasztottam a bajom.
Gondolkodtam én ezen a mosolyon, és rájöttem, valódi kincs,
Körbeutazhat a világon úgy, hogy még jegye sincs.
Ha úgy érzed tehát, hogy mosolygás indul meg a szádon,
Ne hagyd elveszni, terjeszd el az egész világon ! "
A szél ha hűvös éjszakákon
lehűti mámoros fejem,
a te hideg utolsó csókod
az jut eszembe énnekem.
Hiába száll agyamba mámor,
s virrasztok annyi éjen át,
még most is érzem annak a csóknak
halálos dermesztő fagyát.
Ajkad akkor tapadt ajkamra utólszor
aztán vége volt.
Talán tavasz sem volt azóta,
az egész világ néma holt.
Mikor a szél fülembe súgja,
hogy csóknak s szerelemnek vége van,
a sírból is életre kelnék,
zokognék sírnék hangosan.
Nekem ez a legkedvesebb versem és bocsi hogy nem úgy írtam ahogy a nagy könyvben meg van írva de fejből írtam azt hiszem József Attila verse de nem vagyok benne biztos.További szép napot nektek.
Szomorú este
Esőcsepp folyik az ablakon,
Könnycsepp csordul végig arcamon,
Szomorú vícsepp, mi lassan eltűnik,
Szívem e fájdalmat már nem soká tűri.
Este van, egyedül hallgatom a csendet,
Nem hallok mást, csak a szomorú vízcseppeket.
Sírnak az ágak, melyekre a cseppek hullanak,
Könnyes a szívem is, mert oly távol vagy.
Csak annyit kérnék én a sorstól,
Hadd legyek egyszer én is boldog.
Ne gyötörje szívem a keserű fájdalom,
Ne fájjon a könnycsepp, mely lefolyik arcamon.
Nem értem, az élet miért olyan kegyetlen,
Hogy kit szívem szeret, nem lehet velem.
Nem értem, miért van az, hogy az ember olyat szeret,
Kiért ha mehal, vele akkor sem lehet.
Nem értem az egész életem mostmár,
Mely lassan folyik és kegyetlenül fáj.
Mint a vízcsepp, mely ablakomon koppan,
S lefolyva rajta elvész a porban.
Add, hogy egyszer ne így legyen,
Add, hogy egyszer boldog legyek.
Ne legyen más a szívemben,
Mint boldogság és szerelem.
Nem kérem én sem a legszebbet, sem a legjobbat,
Csak egyet a sok közül, azt ki szívem ellopta.
Azt, ki azóta is rabságban tartja,
Az egyetlen, aki a fogságból szabadíthat.
Nehéz élni, és még nehezebb szeretni,
Nehéz az, ha kit szeretsz messze kell kerülni.
Nehéz, ha rádnéz és nem mond semmit,
Nehéz, ha átnéz rajtad, mintha nem is látna senkit.
Én továbbra is a vízcseppet nézem,
Mely már eltűnt egy kis repedésben.
Nem látom, s őt sem fogom látni,
De szeretem míg élek, történjen is bármi.
Igaz,de ezt a verset nem ismertem.
Ezért,hogy megismerhettem,Neked jár a hálás köszönet.
:-)
Neked adom lelkem
Csendes az éj, az égen ezer csillag.
A Hold égi útján felfelé ballag.
Telt arca fentről a Földre mosolyog,
Benéz az ablakon, szeme ránk ragyog.
Hűvös az éj, gyere bújj ide mellém!
Én vigyázom álmod ezen az estén.
Csendes már minden, a nappal véget ért,
Helyét az estnek adta, aludni tért.
Bújj ide hozzám és hunyd le a szemed.
Felejts el mindent, én fogom a kezed.
S ha hallod majd a csengettyűk dallamát,
Feltárom előtted lelkem kapuját.
Valahol messze, egy manó útra kel,
S az Éj-Tündér most csak nekünk énekel.
Hallgasd csak Kedves, milyen szép ez a hang,
Hallod már Te is, hogy cseng a kisharang?
Hát hunyd le szemed, és Te is láthatod
Az előttünk nyíló mesés világot,
Ahol ezer csoda és varázslat vár,
Szoríts magadhoz, gyere, induljunk már.
Nézd csak, ez az a hely, ahol minden más.
Itt nincs Rossz, nincs Harag, semmi rohanás.
Ez egy sziget, a Vágyak Birodalma:
Lelkemnek mélye, az álmok világa.
Ez az a hely, amit magamban hordok.
Ha rád gondolok, mindig itt vagyok.
Együtt veled, mert Rólad szól az álmom,
Náladnál fontosabb nincs e világon!
Senki más nem látja, nem ismerheti,
Álmaim kapuját fel nem törheti.
Mások előtt e helyet zárva tartom,
S a kulcsát most Tenéked átadom.
És lesz egy Hang, mely mindent megmutat,
Segít Neked, hogy megtaláld az utat
Ami elvezet Téged a lelkemhez.
Csak gondolj rám, és szoríts a szívedhez!
Mert Te vagy az, kiről annyit álmodtam!
E mesés világot Neked alkottam.
(Thalis Silvenier)
Áprily Lajos: Tavasz a Házsongárdi temetőben
Apáczai Csere Jánosné, Aletta van der Maet emlékének
A tavasz jött a parttalan időben
s megállt a házsongárdi temetőben.
Én tört kövön és porladó kereszten
Aletta van der Maet nevét kerestem.
Tudtam, hogy itt ringatja rég az álom,
s tudtam, elmúlt nevét már nem találom.
De a vasárnap délutáni csendben
nagyon dalolt a név zenéje bennem.
S amíg dalolt, a századokba néztem
s a holt professzor szellemét idéztem,
akinek egyszer meleg lett a vére
Aletta van der Maet meleg nevére.
Ha jött a harcok lázadó sötétje,
fénnyel dalolt a név, hogy féltve védje.
S a dallamot karral kisérve halkan,
napsugaras nyugat dalolt a dalban,
hol a sötétség tenger-árja ellen
ragyogó gátat épített a szellem.
Aletta van der Maet nevét susogta,
mikor a béke bús szemét lefogta.
S mikor a hálátlan világ temette,
Aletta búja jajgatott felette,
míg dörgő fenséggel búgott le rája
a kálvinista templom orgonája.
Aztán a dal visszhangját vesztve, félve
belenémult a hervadásba, télbe.
Gyámoltalan nő - szól a régi fáma -
urát keresve, sírba ment utána...
A fényben, fenn a házsongárdi csendben
tovább dalolt a név zenéje bennem.
S nagyon szeretném, hogyha volna könnyem,
egyetlen könny, hogy azt a dallamot
Aletta van der Maet-nak megköszönjem.
Köszönöm!Csak közvetítő vagyok.
Az érdem a költőnőé. :-)
Várnai Zseni: Csodák csodája
Csodák csodája Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.
A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.
Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rám ragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.
Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,
hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,
s a holnapom? Azt meg kell érni még,
csillag mécsem ki tudja meddig ég?!
de most, de most e tündöklő sugár
még rám ragyog, s ölel az illatár!
Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,
hogy éreztessem, ahogy érezem
ez illatot, e fényt, e nagy zenét,
e tavaszi varázslat ihletét,
mely mindig új és mindig ugyanaz:
csodák csodája: létezés… tavasz!
Praeludium
Sírj, őszi vers... Sírj, mind a két szemem,
sírj, őszi koncert, zengő zeneverseny.
Most itt az ősz és én vagyok az ősz,
és régi bútól vemhes újra versem.
Beteg az arcom, beteg a dalom,
az elmúlást sápadva szomjazom,
az életet, mely már csak félig élet,
a hervadt holdat és a sírt,
s a hűs napot, mely a holdnál sötétebb.
Beteg vagyok, szépségektől beteg,
nem is vagyok más, egy beteg poéta.
Ha egyet nézek, elfakul a fény
és ferdül a nap, mint a hold karéja.
Ha kettőt nézek, hullik a levél,
és föltámad az, aki rég nem él.
Ha hármat nézek, az erdőn keresztül
szél száll és kiszakad a köd,
és a világ fázódva összerezdül.
Most a ligetbe bolygók délután,
és úgy jövök meg, mint egy temetésrül,
talpig fekete gyászoló ruhám,
s vörös szemem a könnyektől sötétül.
Fekete kalap és egy lomha bot,
az utakon álmodva ballagok.
Levelük a fák az aszfaltra sírják,
és csengenek és zengenek
az utolsó neszek, az őszi trillák.
( Kosztolányi Dezső )
Baranyi Ferenc
Őrangyal
Ha könnyes szemekkel térsz éjjel nyugovóra,
Mert közelsége nélkül telt el egy újabb óra,
Ha a bánat már nagyobbra nőtt, mint a szerelem,
Ott leszek és meggyógyítom darabokra tört szívedet.
Ha az életedet veszed újra fontolóra
És a szívedet próbálod meggyőzni, hogy végleg leteszel róla,
Mert a bánat már nagyobbá vált, mint a szeretet,
Ott leszek és megmentem összetört lelkedet.
Bízz bennem, én elkaplak, ha zuhansz,
Feltárom előtted az utat, amelyet hiába kutatsz,
Széttárom szárnyaimat és elrepülök veled oda,
Ahol minden egyes pillanat egy valóságos csoda,
Mert én vagyok az Őrangyalod.
Ha eleged lett már a magányos éjszakákból
És semmi jót már nem vársz a nagyvilágtól,
Összeroskadva sírsz, nem tudva mit kaphatsz még a sorstól,
Ott leszek és megvédelek a bizonytalan holnaptól.
Ha elveszted a hited és nem tudod, merre szaladj,
Jussak eszedbe újra és ismét felém haladj.
Mondj csak annyit, hogy társaságra vágysz,
És én ott leszek mindig, hogy szívemmel újra játssz.
Higgy nekem, nem hagyom, hogy leess!
Boldogságot adok, hogy mindig csak nevess,
A végső pillanatban fogom meg a kezed
És az egész világot odaajándékozom neked,
Mert több mint a barátod vagyok...
Bízz benne, én elkaplak ha zuhansz,
Feltárom előtted az utat, amelyet már régóta kutatsz,
Széttárom karjaim és szorosan beléjük zárlak,
Hozzám mindig futhatsz, tudod, hogy szívesen várlak.
És ha a két szemed fénye már újra boldogan ragyog,
Akkor biztosan tudni fogod, hogy én vagyok az Őrangyalod.
Kedves Barátnőm!
Sík Sándor:
Nyár végi reggel
Aranyporos nyár végi reggel,
Gyomlálsz a kertben szorgalmas kezekkel.
Pedig a nyár
lassan lejár.
A kardliliom kardja hegye sárgul.
Hull a szirom az öntözött virágrul;
Lassan elkezdi csomagolni már
Zöld poggyászát a fák alatt a nyár.
Nyár,szép arany nyár,jó meleg,
Engedd,hogy szépen kérjelek,
Csak egy nagyon nagyon picit
Lassítsd lehelet lépteid,
Hadd hallgassuk még egy picinykét
A vadgalambot meg a cinkét,
Hadd ültetünk még egy néhány
Margarétát meg tulipánt.
Hadd legyen még egy csepp nyarunk,
Gyomlálni kócos udvarunk,
Fáradt szívünkbe gyűjteni,
Ami a nyárban isteni,
Hogy ködöt,esőt megelőzve
Suhannánk át a sárga őszbe,
A sárga csendbe,
Magunk körül piros tavaszt teremtve.
József Attila./Miben hisztek.../
Miben hisztek ti makacs égitestek,
hogy föllobogva
lángokkal egymásnak nem estek,
csak kerülitek egymást óvakodva?
Szerelem tart-e,béke és igazság
titeket féken,
vagy pisla,hunyorgó ravaszság,
mely farkasszemet néz az ürességben?
A tömegvonzás?....Lámpámba az éjnek
pilléje repdes,
gyász vergödik a falon.Félnek
emlékeim,mert messzi van a kedves.
1937.szep-okt.
KALLIMAKHOSZ: MINT A VADÁSZ
Mint a vadász a hegyekben az őzike lábanyomát, a
nyúl szaladó árnyát kergeti hóvizen át
s nem csügged; de ha így szólnál neki: "Itt van előtted
mozdúlatlan a vad!" - rá se tekintene tán:
épilyen a szerelem, mert üldözi azt, ami illan,
s elfordúl attól, ami kinálja magát.
BAUDELARIE CHARLES
Az embert keresem szüntelen,
Kiben az Isten képe ragyog.
Fénylő szemébe belenézve,
A földre szállnak a csillagok.
Nyitott szívvel szeretnék élni,
Hinni csodában, szépben, jóban.
Megérni, hogy bízni lehet még
A kimondott emberi szóban.
A békét keresem szüntelen,
Belefáradva minden harcba,
Szeretnék ébren is álmodni
És mosolyt csalni minden arcra.
Letörölni egyetlen könnyet,
Néha-néha egy jó szót szólni.
Szeretetből elpazarolni,
Felém nyújtott kezet megfogni.
Egy embert szeretnék találni,
Aki megérzi, mire vágyom.
Felé nyújtott kezem megfogja,
Mert Ő az én igaz barátom!
* BAUDELARIE CHARLES: Szökőkút
Fáradt szemed, szegény szerelmem,
hagyd hunyva hosszan: ne beszélj.
Maradj e hanyag helyzetben,
amelyben meglepett a kéj.
Künn a szökőkút, mely csepegdél,
és nem szűnik sem éj, se nap,
táplálja, melybe merítettél
ma: elragadtatásomat.
Ezer virágot ont ki
s ezer lepét,
melyekre Pihébe hinti
ezer színét;
nagy könnyeit úgy önti
záporba szét.
Így a te lelked, melyet hően
a gyönyörök villáma gyújt,
kirebben gyorsan s vakmerően
szárnyat nagy, bűvös égbe nyújt.
De majd lehalva, szárnyelejtőn
bús bágyadásba márt az ár,
amely egy láthatatlan lejtőn
lelkemnek is mélyébe száll.
Ezer virágot ont ki
s ezer lepét,
melyekre Pihébe hinti
ezer színét;
nagy könnyeit úgy önti
záporba szét.
Te, kit oly széppé tesz az éjjel,
de jó, ha kebleden vagyok,
az örök panaszt színi kéjjel,
mely a medence közt zokog.
Hold, zengő víz s te éj, te áldott
s ti fák magányos borzalma,
szeplőtlen melankóliátok
szerelmem édes tükre ma.
Ezer virágot ont ki
s ezer lepét,
melyekre Pihébe hinti
ezer színét;
nagy könnyeit úgy önti
záporba szét