Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

Egyedül

Magam vagyok. Betűket írok

Vágyaimmal alig - alig bírok

Szétszaladnak jövőbe, múltba

Csapongva térnek rá az útra

Hirtelen és minden rend nélkül

Derűs gondolatot lát vendégül

S amikor már jól érzem magam

És rózsaszínre festem világom

Arcul csap az igaz való

Érzem, mintha volnék csaló

Ezért mérgesen összetöröm

Mit hozott a percnyi öröm

Eszmélve szobámat látom

Honnan hiányzik a családom

S ráébredek – a valóság virága

Zöldell. Számomra nincs virága

Ígéri talán. Majd. Egyszer,

Ha addigra meg nem öregszel

A Lélek Útja

Amíg lüktet bennem az élet

Egy a fontos, a nemes lélek

Mely a testem magára hagyva

Kirótt útját, addig fojtatja

Amíg végre tökéletessé érik

Ott hol a létet nem években mérik

- S a cselekedet minősít mindent

Hibázhatok a földön itt lent

Ám mire célom végre elérem

Talán megtudom, hogy miért éltem

- Mértvolt öröm, és oly sok szenvedés

- Jócselekedet akadt, sok vagy kevés

Éltem vigyázva, keveset hibázzak

Akarva, hasznára legyek a világnak

Mert míg mozdulok és a földön élek

Számomra egy a fontos – a nemes lélek

Ember 3-szor

Milyen vagyok én mint ember

Van, mi alkot, más meg rombol bennem

Gyógyítva ölök, nevetve szenvedek

A kérdések, könnyűek és nehezek

Bennem is ragyogott a tűz

És voltam egy ideig szűz

Néha ártottam másnak

Hogy én szebb napokat lássak

Máskor szívem szorult össze

Ha néztem egy szenvedőre

Nappal csak ember vagyok

De esténként újra alkotok

Melyik az én igazi énem

Isten tőled csak ezt kérdem

A választ úgy szeretném tudni

Hogy ne kelljen az életben elbukni

KÖSZÖNET

Köszönet néked istenem

Köszönet néked istenem

Amiért megvan mindenem

Az mi szükséges nagyon

A hitem, s nem a vagyon

Köszönet néked istenem

Mert megvan a két kezem

És van munkám, dolgozom

S lesz aggkoromra támaszom

Köszönet néked istenem

Amiért van öt gyermekem

Kik szeretnek - magamért

És nem anyagi javakért

Köszönet néked istenem

Hogy átsegítesz mindenen

Bár a hajam már őszül

Lelkem duzzad az erőtől

Köszönet néked istenem

Minden napért mit éltem

És azokért miket fogok

Minden percért hol alkotok

Köszönet néked istenem

Hogy nyugalmam van nekem

Bár tudod, oly sok a vétkem

Többet adtál, mint kértem

Őszülő szerelem

Őszbe hajló élet alkonyán csendesen mellém sodort a szél

Mikor már a szív hűlni készül, már szeretni nem is remél

Akkor jöttél te a messzi semmiből, észre sem vettelek

Mikor életem egén már hullani kezdtek a levelek

Hogy is történt mindez meg velem, elmével fel nem foghatom

Hisz sosem lehetsz enyém, bűn szeretni téged, ezt jól tudom

Harcolt a józan ész, de az érzés oly erős, könyörtelen

Átgázolt, mint vadul tomboló vihar szívemen, lelkemen

Más úton járok én, a tiéd egészen máshova vezet

Nincs erő, mely elmoshatná a köztünk feszülő éveket

Nem lehetsz soha enyém, másé vagy te, az Isten embere

Én is szavamat adtam egykor, feloldhatatlan esküre

Csalóka délibáb, ostoba, ábránd, de mégis jó nagyon

Rád gondolni minden este, s veled ébredni minden hajnalon

Ki is vagy te nékem? ? éltető napom, őrzőm és támaszom?

Koldulva lesem a viszonzást mosolytól égő arcodon

De langyos ősz után, majd jön a zord hideg, beköszönt a tél

Mint könnyű levelet, úgy sodor tőlem majd messzire a szél

A hulló hó gyász fehér leple mindent, de mindent eltemet

Marad szívem jegesre fagyva, nekem már repülni nem lehet

A rakodópart alsó kövén ültem,

néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.

Alig hallottam, sorsomba merülten,

hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.

Mintha szivemből folyt volna tova,

zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

Mint az izmok, ha dolgozik az ember,

reszel, kalapál, vályogot vet, ás,

úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el

minden hullám és minden mozdulás.

S mint édesanyám, ringatott, mesélt

s mosta a város minden szennyesét.

És elkezdett az eső cseperészni,

de mintha mindegy volna, el is állt.

És mégis, mint aki barlangból nézi

a hosszú esőt - néztem a határt:

egykedvü, örök eső módra hullt,

szintelenül, mi tarka volt, a mult.

A Duna csak folyt. És mint a termékeny,

másra gondoló anyának ölén

a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen

és nevetgéltek a habok felém.

Az idő árján úgy remegtek ők,

mint sírköves, dülöngő temetők.

József Attila.A DUNÁNÁL.

Nyári napnak alkonyúlatánál

Megállék a kanyargó Tiszánál

Ott, hol a kis Túr siet beléje,

Mint a gyermek anyja kebelére.

A folyó oly símán, oly szelíden

Ballagott le parttalan medrében,

Nem akarta, hogy a nap sugára

Megbotoljék habjai fodrába'.

Síma tükrén a piros sugárok

(Mint megannyi tündér) táncot jártak,

Szinte hallott lépteik csengése,

Mint parányi sarkantyúk pengése.

Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg

Volt terítve, s tartott a mezőnek,

Melyen a levágott sarju-rendek,

Mint a könyvben a sorok, hevertek.

Túl a réten néma méltóságban

Magas erdő: benne már homály van,

De az alkony üszköt vet fejére,

S olyan, mintha égne s folyna vére.

Másfelől, a Tisza tulsó partján,

Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán,

Köztök egy csak a nyilás, azon át

Látni távol kis falucska tornyát.

Boldog órák szép emlékeképen

Rózsafelhők usztak át az égen.

Legmesszebbről rám merengve néztek

Ködön át a mármarosi bércek.

Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe

Egy madár csak néha füttyentett be,

Nagy távolban a malom zugása

Csak olyan volt, mint szunyog dongása.

Túlnan, vélem átellenben épen,

Pór menyecske jött. Korsó kezében.

Korsaját mig telemerítette,

Rám nézett át; aztán ment sietve.

Ottan némán, mozdulatlan álltam,

Mintha gyökeret vert volna lábam.

Lelkem édes, mély mámorba szédült

A természet örök szépségétül.

Oh természet, oh dicső természet!

Mely nyelv merne versenyezni véled?

Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,

Annál többet, annál szebbet mondasz. -

Késő éjjel értem a tanyára

Fris gyümölcsből készült vacsorára.

Társaimmal hosszan beszélgettünk.

Lobogott a rőzseláng mellettünk.

Többek között szóltam én hozzájok:

"Szegény Tisza, miért is bántjátok?

Annyi rosszat kiabáltok róla,

S ő a föld legjámborabb folyója."

Pár nap mulva fél szendergésemből

Félrevert harang zugása vert föl.

Jön az árvíz! jön az árvíz! hangzék,

S tengert láttam, ahogy kitekinték.

Mint az őrült, ki letépte láncát,

Vágtatott a Tisza a rónán át,

Zúgva, bőgve törte át a gátot,

El akarta nyelni a világot!

Petőfi S. A TISZA.

Pest, 1847. február

Csibrányi Zoltán

Szemtől szemig avagy A pillanat varázsa

Minden a szemben kezdődik,

Fénnyel vetekszik, burjánzó,

Két mélyen csillámló gyöngypár,

Tekinteted, mint napsugár.

Női lélek, hol rejtezik?

Hússzín párnán siklik a szó.

Lágy ívben folytatódik, pár

Hullámban folytatódik - ár.

Alább nézni már nem illik,

Hiszen a TE a legszebb szó.

Kalandnak vége, elég már:

BARÁT: ennyit szólt egy szempár.

Ady Endre

Karácsony

1.

Harang csendül,

Ének zendül,

Messze zsong a hálaének,

Az én kedves kis falumban

Karácsonykor

Magába száll minden lélek.

Minden ember

Szeretettel

Borul földre imádkozni,

Az én kedves kis falumba

A Messiás

Boldogságot szokott hozni.

A templomba

Hosszú sorba

Indulnak el ifjak, vének,

Az én kedves kis falumban

Hálát adnak

A magasság Istenének.

Mintha itt lenn

A nagy Isten

Szent kegyelme súgna, szállna,

Az én kedves, kis falumban

Minden szívben

Csak szeretet lakik máma.

2.

Bántja lelkem a nagy város

Durva zaja,

De jó volna ünnepelni

Oda haza.

De jó volna tiszta szívből

– Úgy mint régen –

Fohászkodni,

De jó volna megnyugodni.

De jó volna mindent, mindent,

Elfeledni,

De jó volna játszadozó

Gyermek lenni.

Igaz hittel, gyermek szívvel

A világgal

Kibékülni,

Szeretetben üdvözülni.

3.

Ha ez a szép rege

Igaz hitté válna

Óh de nagy boldogság

Szállna a világra.

Ez a gyarló ember

Ember lenne újra,

Talizmánja lenne

A szomorú útra.

Golgotha nem volna

Ez a földi élet,

Egy erő hatná át

A nagy mindenséget,

Nem volna más vallás,

Nem volna csak ennyi:

Imádni az Istent

És egymást szeretni…

Karácsonyi rege,

Ha valóra válna,

Igazi boldogság

Szállna a világra…

Horváth-Varga Sándor - Amit az élettől akarok

Remélni jót és alkotni szépet

Boldognak látni minden népet

Megetetni az összes éhezőt

Virággal ültetni be tar mezőt

És meglocsolni a sivatagot

Ez - mit az élettől akarok

Békében nevelni sok gyermeket

S ne legyen rémisztő a rengeteg

Fény gyúljon fel az agyakban

S az ember ne éljen akaratlan

Csak az örömök legyenek nagyok

Ez - mit az élettől akarok

Emlékezni arra mi régen volt

Becsülve tisztelni az öregkort

Mert tapasztalás tanít jövőt

És erős oltalmazhat serdülőt

Hogy városokat ne fedjen el homok

Ez - mit az élettől akarok

A vérnek legyen végre értéke

S nem kérdezve, hogy kérték-e

Csak adni, magadból őszintén

Hogy kísérjen a tudás, a fény

S a gyermekek legyenek boldogok

Ez - mit az élettől akarok

Kérem, legyen mindennap ünnep

Hol könnyet nem a fájdalmak szülnek

Legyen hit, megértés, szeretet, béke

Hisz az életnek van valódi értéke

Így büszke lehetek, hogy ember vagyok

Ez - mit az élettől akarok

Tóth Attila - Mindig van remény

Ha rád tör a magány ne félj,

mindent áthat a remény.

Van fény az éjszakában

szíved bármelyik zugában.

Megleled pár kedves szóban,

egy boldog önfeledt mosolyban.

Reményt kapsz a csillogó szemektől,

Reményt az igaz, ölelő kezektől.

Bár kísértenek az eltűnt tervek,

a múlt dallamai láncra vernek.

Most az álom is hideg s kemény,

de ne feledd el, mindig van remény.

Ne fuss el, újra fel kell kelned!

A boldogságra újra rá kell lelned.

Hogy megleld utad, szinte mindent megér,

mert más boldogságot, lehet tőled remél.

Márk Miklós

Lelked mélyén...

Lelked gyönyörű sugarában,

Melegszenek az angyalok,

Lényed körül a levegő is,

Meghitt fénybe ragyog.

Fodros felhők lebegnek,

Végtelen, s tengerkék az ég,

Amit szavaiddal festettél,

Való igaz, s meghatóan szép.

Megnyugvást és erőt szórt,

Mind a két, simogató kezed,

Révész voltál, s távoli szellemek,

Segítettek, álmodtak Veled.

Szivárványfa legfelső ágán,

ül a Hold, ezüstöt szór palástja,

Neked szánja a féltett kincsét,

Irigyli a forró nap, ha látja,

Lelked mélyén, valahol legbelül,

Végtelen film pereg, s benne én,

Ahogy vitorlát bont egy öreg bárka,

Recsegve úszik a szerelem tengerén.

Szél repítsen, dagassza a vásznat,

Majd egyszer, ha Te is elhiszed,

Vár ránk utunk végén a megálmodott,

S Neked megírt, trópusi sziget.

Ahol a kolibrik járták örült,

Szerelmes, és dalos táncukat,

Delfinek énekeltek, és a nap,

Kísérte reggel, bolondos nászukat.

Ahol lelkünk összeforrt egy éjjel,

És vigyáztak ránk a csillagok,

A lázas éjszakákat követték a sorban,

A józan gyógyító és meghitt napok.

Hogyha lennék..

Hogyha lennék fűzfa lombja,

fűzfakarom elringatna,

és ha lennék kis madárka,

minden dalom hozzád szállna.

És ha lennék búvó patak,

eloltanám a szomjadat.

Vagy, ha kósza szellő lennék,

arcod körül lengedeznék.

Lennék lábnyom út porában,

csillagfény az éjszakában,

rosszkedvednek múló perce,

napsugár, mely melengetne,

lennék kéz, mely megkeresne,

téged hozzám elvezetne.

Hogyha lennék... de nem lehet,

ember vagyok aki szeret.

Talán bűnös, talán igaz,

csöppnyi sóhaj, csöppnyi vigasz.

(Juhász Magda )

Thándor Márk: Est

Oly jó az esti órák fénye,

a csillagos égre nézve.

S oly jó a fáradtságnak leple,

mely óvva lep be.

S oly szép a hold iramló árnya,

mely telten sugárzik az éjhomályba,

s a vidáman éneklő lég,

mit oly régóta vártam én.

Köszönt engem az ágy, s a párna,

nyugovóra kéne térni mára,

s ha szemem pillái egymáshoz érnek,

hálaszót éneklek én az éjnek,

megfordulok, s álmodom,

egy másvilágba távozom,

s ha majd helyet cserél a hold, s a nap,

meglátod vidám lesz a holnap.

Köszönjük...)

Nagyon szeretem a verseket..)

Dévényi Erika:

Tied a nap

Nem tudom neked adni a napot,

De tudok adni egy pillanatot.

Mikor megállíthatod a rohanó időt,

Kiszakítva belőle minden erőt.

Nem tudom a napot neked adni,

Sugarával meleget árasztani,

De elküldöm neked szívem melegét,

Áldásként küldöm, legyen a tiéd.

Nem tudom a napot adni neked,

De adom a szeretetemet.

Ha fontos neked, kezedbe veheted,

Ha megérintett, magaddal viheted.

A napot neked adni nem tudom,

Hiszen nincs is saját napom.

De van egy kis lángom, csak neked,

Amely szeretetedért tőlem egy köszönet.

Nagyon szép érzelmes verseket írsz. Tetszenek, megérintik a bennem rejlő romantikus lelket.

Győzőm visszaolvasni ezeket a szép verseket.

Mindenkinek csak gratulálni tudok és megköszönni, hogy megismerhettem őket.

Puszi mindenkinek.

A LÉLEK HÍDJA

Sötétben jártam, hol nem láttam a fényt.

Magam mögött hagytam vágyat és reményt.

Tétován bolyongtam, kutatván magam

s a kiutat. Bár csak rálelnék, ha van!

Annyira magányos, elveszett voltam!

Féltem a jövőtől, űzött a múltam.

A Sors megszánt: végül hozzád vezetett

s te bátran nyújtottad felém a kezedet.

Egymásnak segítő szókat kerestünk,

lelked és lelkem közt hidat emeltünk.

Kivezetni egymást volt az akarat,

de a barátságból új érzés fakadt.

Egy időben kezdtem hinni s kétkedni:

merhetek-e újra boldognak lenni?

Szeretni, megbízni valaki másban,

vágyni rá, hogy egyszer legyen a társam?

Ezernyi kérdésre választ keresek.

Tudom, a jövőmről csak én dönthetek,

de akárhogy legyen, már nem feledlek.

Küzdhetek ellene, mégis szeretlek!

Bár utunkon most még egyedül járunk,

megoldást sorsunkról magunkban várunk;

Higgyük: nem sodor szét az időörvény

s lábunk alatt talán egy lesz az ösvény!

Thándor Márk -Esti köszöntő

Hunyd le szemed, s lásd az édent,

áldott, meleg hóesésben.

Táncoljanak hegyek, völgyek, fények.

Engedd, hogy szeressenek téged.

S ha már lengedezik az álom,

nyújtózz végig a pihe-puha ágyon,

hagyd, hogy csodáljanak az éjben,

lángoló csillagok az égen.

S akkor én is becsukom szemem,

arcodat csillagként lesem,

táncolnak álmok, vágyak, fények.

Engedd, hogy szeressenek téged.

Sík Sándor: Áldott, aki előre néz

Agg szót beszélek, megtanuld:

Ha még oly szép is volt a múlt,

S az emlék édes, mint a méz,

Vissza ne nézz!

Ha még úgy el is kérgedett

Az eke szarván két kezed,

Ki hátrafordul, rég tudod,

Az átkozott.

Áldott, aki előre néz.

Szellő szemedbe fütyörész,

Forró a föld, piros a menny:

Előre menj!

Míg a jövendőnek birod

Szögezni márvány homlokod,

Nincs addig darvadozni mért,

Mi jön, ne kérdd.

Régi bölcsesség: ami vár,

Réges-régen megírva már

Szíved piros redőiben, –

De nem pihen.

A rejtelmes redők alatt

Izzik az Élő Gondolat,

Amely öröktől örökig

Munkálkodik.

Eredj és tárt szívvel fogadd,

Amit diktál a pillanat.

Cselekedd, ami rajtad áll.

Nincsen halál.

Wass Albert: Hontalanság hitvallása

Hontalan vagyok,

mert vallom, hogy a gondolat szabad,

mert hazám ott van a Kárpátok alatt

és népem a magyar.

Hontalan vagyok

mert hirdetem, hogy testvér minden ember

s hogy egymásra kell, leljen végre egyszer

mindenki, aki jót akar.

Hontalan vagyok

mert hiszek a jóban, igazban, szépben.

Minden vallásban és minden népben

és Istenben, kié a diadal.

Hontalan vagyok

de vallom rendületlenül, hogy Õ az út s az élet

és maradok ez úton, míg csak élek

töretlen hittel ember és magyar.

Petőfi Sándor

Magyar vagyok

Magyar vagyok. Legszebb ország hazám

Az öt világrész nagy területén.

Egy kis világ maga. Nincs annyi szám,

Ahány a szépség gazdag kebelén.

Van rajta bérc, amely tekintetet vét

A Kaszpi-tenger habjain is túl,

És rónasága, mintha a föld végét

Keresné, olyan messze-messze nyúl.

Magyar vagyok. Természetem komoly,

Mint hegedűink első hangjai;

Ajkamra fel-felröppen a mosoly,

De nevetésem ritkán hallani.

Ha az öröm legjobban festi képem:

Magas kedvemben sírva fakadok;

De arcom víg a bánat idejében,

Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.

Magyar vagyok. Büszkén tekintek át

A múltnak tengerén, ahol szemem

Egekbe nyúló kősziklákat lát,

Nagy tetteidet, bajnok nemzetem.

Európa színpadán mi is játszottunk,

S mienk nem volt a legkisebb szerep;

Úgy rettegé a föld kirántott kardunk,

Mint a villámot éjjel a gyerek.

Magyar vagyok. Mi mostan a magyar?

Holt dicsőség halvány kísértete;

Föl-föltűnik s lebúvik nagy hamar

- Ha vert az óra - odva mélyibe.

Hogy hallgatunk! a második szomszédig

Alig hogy küldjük életünk neszét

S saját testvérink, kik reánk készítik

A gyász s gyalázat fekete mezét.

Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég,

Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!

Itt minálunk nem is hajnallik még,

Holott máshol már a nap úgy ragyog.

De semmi kincsért s hírért a világon

El nem hagynám én szülőföldemet,

Mert szeretem, hőn szeretem, imádom

Gyalázatában is nemzetemet!