Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)
Egyedül
Magam vagyok. Betűket írok
Vágyaimmal alig - alig bírok
Szétszaladnak jövőbe, múltba
Csapongva térnek rá az útra
Hirtelen és minden rend nélkül
Derűs gondolatot lát vendégül
S amikor már jól érzem magam
És rózsaszínre festem világom
Arcul csap az igaz való
Érzem, mintha volnék csaló
Ezért mérgesen összetöröm
Mit hozott a percnyi öröm
Eszmélve szobámat látom
Honnan hiányzik a családom
S ráébredek – a valóság virága
Zöldell. Számomra nincs virága
Ígéri talán. Majd. Egyszer,
Ha addigra meg nem öregszel
A Lélek Útja
Amíg lüktet bennem az élet
Egy a fontos, a nemes lélek
Mely a testem magára hagyva
Kirótt útját, addig fojtatja
Amíg végre tökéletessé érik
Ott hol a létet nem években mérik
- S a cselekedet minősít mindent
Hibázhatok a földön itt lent
Ám mire célom végre elérem
Talán megtudom, hogy miért éltem
- Mértvolt öröm, és oly sok szenvedés
- Jócselekedet akadt, sok vagy kevés
Éltem vigyázva, keveset hibázzak
Akarva, hasznára legyek a világnak
Mert míg mozdulok és a földön élek
Számomra egy a fontos – a nemes lélek
Ember 3-szor
Milyen vagyok én mint ember
Van, mi alkot, más meg rombol bennem
Gyógyítva ölök, nevetve szenvedek
A kérdések, könnyűek és nehezek
Bennem is ragyogott a tűz
És voltam egy ideig szűz
Néha ártottam másnak
Hogy én szebb napokat lássak
Máskor szívem szorult össze
Ha néztem egy szenvedőre
Nappal csak ember vagyok
De esténként újra alkotok
Melyik az én igazi énem
Isten tőled csak ezt kérdem
A választ úgy szeretném tudni
Hogy ne kelljen az életben elbukni
KÖSZÖNET
Köszönet néked istenem
Köszönet néked istenem
Amiért megvan mindenem
Az mi szükséges nagyon
A hitem, s nem a vagyon
Köszönet néked istenem
Mert megvan a két kezem
És van munkám, dolgozom
S lesz aggkoromra támaszom
Köszönet néked istenem
Amiért van öt gyermekem
Kik szeretnek - magamért
És nem anyagi javakért
Köszönet néked istenem
Hogy átsegítesz mindenen
Bár a hajam már őszül
Lelkem duzzad az erőtől
Köszönet néked istenem
Minden napért mit éltem
És azokért miket fogok
Minden percért hol alkotok
Köszönet néked istenem
Hogy nyugalmam van nekem
Bár tudod, oly sok a vétkem
Többet adtál, mint kértem
Őszülő szerelem
Őszbe hajló élet alkonyán csendesen mellém sodort a szél
Mikor már a szív hűlni készül, már szeretni nem is remél
Akkor jöttél te a messzi semmiből, észre sem vettelek
Mikor életem egén már hullani kezdtek a levelek
Hogy is történt mindez meg velem, elmével fel nem foghatom
Hisz sosem lehetsz enyém, bűn szeretni téged, ezt jól tudom
Harcolt a józan ész, de az érzés oly erős, könyörtelen
Átgázolt, mint vadul tomboló vihar szívemen, lelkemen
Más úton járok én, a tiéd egészen máshova vezet
Nincs erő, mely elmoshatná a köztünk feszülő éveket
Nem lehetsz soha enyém, másé vagy te, az Isten embere
Én is szavamat adtam egykor, feloldhatatlan esküre
Csalóka délibáb, ostoba, ábránd, de mégis jó nagyon
Rád gondolni minden este, s veled ébredni minden hajnalon
Ki is vagy te nékem? ? éltető napom, őrzőm és támaszom?
Koldulva lesem a viszonzást mosolytól égő arcodon
De langyos ősz után, majd jön a zord hideg, beköszönt a tél
Mint könnyű levelet, úgy sodor tőlem majd messzire a szél
A hulló hó gyász fehér leple mindent, de mindent eltemet
Marad szívem jegesre fagyva, nekem már repülni nem lehet
A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
Mintha szivemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.
Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden hullám és minden mozdulás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a város minden szennyesét.
És elkezdett az eső cseperészni,
de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esőt - néztem a határt:
egykedvü, örök eső módra hullt,
szintelenül, mi tarka volt, a mult.
A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
másra gondoló anyának ölén
a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
és nevetgéltek a habok felém.
Az idő árján úgy remegtek ők,
mint sírköves, dülöngő temetők.
József Attila.A DUNÁNÁL.
Nyári napnak alkonyúlatánál
Megállék a kanyargó Tiszánál
Ott, hol a kis Túr siet beléje,
Mint a gyermek anyja kebelére.
A folyó oly símán, oly szelíden
Ballagott le parttalan medrében,
Nem akarta, hogy a nap sugára
Megbotoljék habjai fodrába'.
Síma tükrén a piros sugárok
(Mint megannyi tündér) táncot jártak,
Szinte hallott lépteik csengése,
Mint parányi sarkantyúk pengése.
Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg
Volt terítve, s tartott a mezőnek,
Melyen a levágott sarju-rendek,
Mint a könyvben a sorok, hevertek.
Túl a réten néma méltóságban
Magas erdő: benne már homály van,
De az alkony üszköt vet fejére,
S olyan, mintha égne s folyna vére.
Másfelől, a Tisza tulsó partján,
Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán,
Köztök egy csak a nyilás, azon át
Látni távol kis falucska tornyát.
Boldog órák szép emlékeképen
Rózsafelhők usztak át az égen.
Legmesszebbről rám merengve néztek
Ködön át a mármarosi bércek.
Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe
Egy madár csak néha füttyentett be,
Nagy távolban a malom zugása
Csak olyan volt, mint szunyog dongása.
Túlnan, vélem átellenben épen,
Pór menyecske jött. Korsó kezében.
Korsaját mig telemerítette,
Rám nézett át; aztán ment sietve.
Ottan némán, mozdulatlan álltam,
Mintha gyökeret vert volna lábam.
Lelkem édes, mély mámorba szédült
A természet örök szépségétül.
Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz. -
Késő éjjel értem a tanyára
Fris gyümölcsből készült vacsorára.
Társaimmal hosszan beszélgettünk.
Lobogott a rőzseláng mellettünk.
Többek között szóltam én hozzájok:
"Szegény Tisza, miért is bántjátok?
Annyi rosszat kiabáltok róla,
S ő a föld legjámborabb folyója."
Pár nap mulva fél szendergésemből
Félrevert harang zugása vert föl.
Jön az árvíz! jön az árvíz! hangzék,
S tengert láttam, ahogy kitekinték.
Mint az őrült, ki letépte láncát,
Vágtatott a Tisza a rónán át,
Zúgva, bőgve törte át a gátot,
El akarta nyelni a világot!
Petőfi S. A TISZA.
Pest, 1847. február
Csibrányi Zoltán
Szemtől szemig avagy A pillanat varázsa
Minden a szemben kezdődik,
Fénnyel vetekszik, burjánzó,
Két mélyen csillámló gyöngypár,
Tekinteted, mint napsugár.
Női lélek, hol rejtezik?
Hússzín párnán siklik a szó.
Lágy ívben folytatódik, pár
Hullámban folytatódik - ár.
Alább nézni már nem illik,
Hiszen a TE a legszebb szó.
Kalandnak vége, elég már:
BARÁT: ennyit szólt egy szempár.
Ady Endre
Karácsony
1.
Harang csendül,
Ének zendül,
Messze zsong a hálaének,
Az én kedves kis falumban
Karácsonykor
Magába száll minden lélek.
Minden ember
Szeretettel
Borul földre imádkozni,
Az én kedves kis falumba
A Messiás
Boldogságot szokott hozni.
A templomba
Hosszú sorba
Indulnak el ifjak, vének,
Az én kedves kis falumban
Hálát adnak
A magasság Istenének.
Mintha itt lenn
A nagy Isten
Szent kegyelme súgna, szállna,
Az én kedves, kis falumban
Minden szívben
Csak szeretet lakik máma.
2.
Bántja lelkem a nagy város
Durva zaja,
De jó volna ünnepelni
Oda haza.
De jó volna tiszta szívből
– Úgy mint régen –
Fohászkodni,
De jó volna megnyugodni.
De jó volna mindent, mindent,
Elfeledni,
De jó volna játszadozó
Gyermek lenni.
Igaz hittel, gyermek szívvel
A világgal
Kibékülni,
Szeretetben üdvözülni.
3.
Ha ez a szép rege
Igaz hitté válna
Óh de nagy boldogság
Szállna a világra.
Ez a gyarló ember
Ember lenne újra,
Talizmánja lenne
A szomorú útra.
Golgotha nem volna
Ez a földi élet,
Egy erő hatná át
A nagy mindenséget,
Nem volna más vallás,
Nem volna csak ennyi:
Imádni az Istent
És egymást szeretni…
Karácsonyi rege,
Ha valóra válna,
Igazi boldogság
Szállna a világra…
Horváth-Varga Sándor - Amit az élettől akarok
Remélni jót és alkotni szépet
Boldognak látni minden népet
Megetetni az összes éhezőt
Virággal ültetni be tar mezőt
És meglocsolni a sivatagot
Ez - mit az élettől akarok
Békében nevelni sok gyermeket
S ne legyen rémisztő a rengeteg
Fény gyúljon fel az agyakban
S az ember ne éljen akaratlan
Csak az örömök legyenek nagyok
Ez - mit az élettől akarok
Emlékezni arra mi régen volt
Becsülve tisztelni az öregkort
Mert tapasztalás tanít jövőt
És erős oltalmazhat serdülőt
Hogy városokat ne fedjen el homok
Ez - mit az élettől akarok
A vérnek legyen végre értéke
S nem kérdezve, hogy kérték-e
Csak adni, magadból őszintén
Hogy kísérjen a tudás, a fény
S a gyermekek legyenek boldogok
Ez - mit az élettől akarok
Kérem, legyen mindennap ünnep
Hol könnyet nem a fájdalmak szülnek
Legyen hit, megértés, szeretet, béke
Hisz az életnek van valódi értéke
Így büszke lehetek, hogy ember vagyok
Ez - mit az élettől akarok
Tóth Attila - Mindig van remény
Ha rád tör a magány ne félj,
mindent áthat a remény.
Van fény az éjszakában
szíved bármelyik zugában.
Megleled pár kedves szóban,
egy boldog önfeledt mosolyban.
Reményt kapsz a csillogó szemektől,
Reményt az igaz, ölelő kezektől.
Bár kísértenek az eltűnt tervek,
a múlt dallamai láncra vernek.
Most az álom is hideg s kemény,
de ne feledd el, mindig van remény.
Ne fuss el, újra fel kell kelned!
A boldogságra újra rá kell lelned.
Hogy megleld utad, szinte mindent megér,
mert más boldogságot, lehet tőled remél.
Márk Miklós
Lelked mélyén...
Lelked gyönyörű sugarában,
Melegszenek az angyalok,
Lényed körül a levegő is,
Meghitt fénybe ragyog.
Fodros felhők lebegnek,
Végtelen, s tengerkék az ég,
Amit szavaiddal festettél,
Való igaz, s meghatóan szép.
Megnyugvást és erőt szórt,
Mind a két, simogató kezed,
Révész voltál, s távoli szellemek,
Segítettek, álmodtak Veled.
Szivárványfa legfelső ágán,
ül a Hold, ezüstöt szór palástja,
Neked szánja a féltett kincsét,
Irigyli a forró nap, ha látja,
Lelked mélyén, valahol legbelül,
Végtelen film pereg, s benne én,
Ahogy vitorlát bont egy öreg bárka,
Recsegve úszik a szerelem tengerén.
Szél repítsen, dagassza a vásznat,
Majd egyszer, ha Te is elhiszed,
Vár ránk utunk végén a megálmodott,
S Neked megírt, trópusi sziget.
Ahol a kolibrik járták örült,
Szerelmes, és dalos táncukat,
Delfinek énekeltek, és a nap,
Kísérte reggel, bolondos nászukat.
Ahol lelkünk összeforrt egy éjjel,
És vigyáztak ránk a csillagok,
A lázas éjszakákat követték a sorban,
A józan gyógyító és meghitt napok.
Hogyha lennék..
Hogyha lennék fűzfa lombja,
fűzfakarom elringatna,
és ha lennék kis madárka,
minden dalom hozzád szállna.
És ha lennék búvó patak,
eloltanám a szomjadat.
Vagy, ha kósza szellő lennék,
arcod körül lengedeznék.
Lennék lábnyom út porában,
csillagfény az éjszakában,
rosszkedvednek múló perce,
napsugár, mely melengetne,
lennék kéz, mely megkeresne,
téged hozzám elvezetne.
Hogyha lennék... de nem lehet,
ember vagyok aki szeret.
Talán bűnös, talán igaz,
csöppnyi sóhaj, csöppnyi vigasz.
(Juhász Magda )
Thándor Márk: Est
Oly jó az esti órák fénye,
a csillagos égre nézve.
S oly jó a fáradtságnak leple,
mely óvva lep be.
S oly szép a hold iramló árnya,
mely telten sugárzik az éjhomályba,
s a vidáman éneklő lég,
mit oly régóta vártam én.
Köszönt engem az ágy, s a párna,
nyugovóra kéne térni mára,
s ha szemem pillái egymáshoz érnek,
hálaszót éneklek én az éjnek,
megfordulok, s álmodom,
egy másvilágba távozom,
s ha majd helyet cserél a hold, s a nap,
meglátod vidám lesz a holnap.
Köszönjük...)
Nagyon szeretem a verseket..)
Dévényi Erika:
Tied a nap
Nem tudom neked adni a napot,
De tudok adni egy pillanatot.
Mikor megállíthatod a rohanó időt,
Kiszakítva belőle minden erőt.
Nem tudom a napot neked adni,
Sugarával meleget árasztani,
De elküldöm neked szívem melegét,
Áldásként küldöm, legyen a tiéd.
Nem tudom a napot adni neked,
De adom a szeretetemet.
Ha fontos neked, kezedbe veheted,
Ha megérintett, magaddal viheted.
A napot neked adni nem tudom,
Hiszen nincs is saját napom.
De van egy kis lángom, csak neked,
Amely szeretetedért tőlem egy köszönet.
Nagyon szép érzelmes verseket írsz. Tetszenek, megérintik a bennem rejlő romantikus lelket.
Győzőm visszaolvasni ezeket a szép verseket.
Mindenkinek csak gratulálni tudok és megköszönni, hogy megismerhettem őket.
Puszi mindenkinek.
A LÉLEK HÍDJA
Sötétben jártam, hol nem láttam a fényt.
Magam mögött hagytam vágyat és reményt.
Tétován bolyongtam, kutatván magam
s a kiutat. Bár csak rálelnék, ha van!
Annyira magányos, elveszett voltam!
Féltem a jövőtől, űzött a múltam.
A Sors megszánt: végül hozzád vezetett
s te bátran nyújtottad felém a kezedet.
Egymásnak segítő szókat kerestünk,
lelked és lelkem közt hidat emeltünk.
Kivezetni egymást volt az akarat,
de a barátságból új érzés fakadt.
Egy időben kezdtem hinni s kétkedni:
merhetek-e újra boldognak lenni?
Szeretni, megbízni valaki másban,
vágyni rá, hogy egyszer legyen a társam?
Ezernyi kérdésre választ keresek.
Tudom, a jövőmről csak én dönthetek,
de akárhogy legyen, már nem feledlek.
Küzdhetek ellene, mégis szeretlek!
Bár utunkon most még egyedül járunk,
megoldást sorsunkról magunkban várunk;
Higgyük: nem sodor szét az időörvény
s lábunk alatt talán egy lesz az ösvény!
Thándor Márk -Esti köszöntő
Hunyd le szemed, s lásd az édent,
áldott, meleg hóesésben.
Táncoljanak hegyek, völgyek, fények.
Engedd, hogy szeressenek téged.
S ha már lengedezik az álom,
nyújtózz végig a pihe-puha ágyon,
hagyd, hogy csodáljanak az éjben,
lángoló csillagok az égen.
S akkor én is becsukom szemem,
arcodat csillagként lesem,
táncolnak álmok, vágyak, fények.
Engedd, hogy szeressenek téged.
Sík Sándor: Áldott, aki előre néz
Agg szót beszélek, megtanuld:
Ha még oly szép is volt a múlt,
S az emlék édes, mint a méz,
Vissza ne nézz!
Ha még úgy el is kérgedett
Az eke szarván két kezed,
Ki hátrafordul, rég tudod,
Az átkozott.
Áldott, aki előre néz.
Szellő szemedbe fütyörész,
Forró a föld, piros a menny:
Előre menj!
Míg a jövendőnek birod
Szögezni márvány homlokod,
Nincs addig darvadozni mért,
Mi jön, ne kérdd.
Régi bölcsesség: ami vár,
Réges-régen megírva már
Szíved piros redőiben, –
De nem pihen.
A rejtelmes redők alatt
Izzik az Élő Gondolat,
Amely öröktől örökig
Munkálkodik.
Eredj és tárt szívvel fogadd,
Amit diktál a pillanat.
Cselekedd, ami rajtad áll.
Nincsen halál.
Wass Albert: Hontalanság hitvallása
Hontalan vagyok,
mert vallom, hogy a gondolat szabad,
mert hazám ott van a Kárpátok alatt
és népem a magyar.
Hontalan vagyok
mert hirdetem, hogy testvér minden ember
s hogy egymásra kell, leljen végre egyszer
mindenki, aki jót akar.
Hontalan vagyok
mert hiszek a jóban, igazban, szépben.
Minden vallásban és minden népben
és Istenben, kié a diadal.
Hontalan vagyok
de vallom rendületlenül, hogy Õ az út s az élet
és maradok ez úton, míg csak élek
töretlen hittel ember és magyar.
Petőfi Sándor
Magyar vagyok
Magyar vagyok. Legszebb ország hazám
Az öt világrész nagy területén.
Egy kis világ maga. Nincs annyi szám,
Ahány a szépség gazdag kebelén.
Van rajta bérc, amely tekintetet vét
A Kaszpi-tenger habjain is túl,
És rónasága, mintha a föld végét
Keresné, olyan messze-messze nyúl.
Magyar vagyok. Természetem komoly,
Mint hegedűink első hangjai;
Ajkamra fel-felröppen a mosoly,
De nevetésem ritkán hallani.
Ha az öröm legjobban festi képem:
Magas kedvemben sírva fakadok;
De arcom víg a bánat idejében,
Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.
Magyar vagyok. Büszkén tekintek át
A múltnak tengerén, ahol szemem
Egekbe nyúló kősziklákat lát,
Nagy tetteidet, bajnok nemzetem.
Európa színpadán mi is játszottunk,
S mienk nem volt a legkisebb szerep;
Úgy rettegé a föld kirántott kardunk,
Mint a villámot éjjel a gyerek.
Magyar vagyok. Mi mostan a magyar?
Holt dicsőség halvány kísértete;
Föl-föltűnik s lebúvik nagy hamar
- Ha vert az óra - odva mélyibe.
Hogy hallgatunk! a második szomszédig
Alig hogy küldjük életünk neszét
S saját testvérink, kik reánk készítik
A gyász s gyalázat fekete mezét.
Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég,
Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!
Itt minálunk nem is hajnallik még,
Holott máshol már a nap úgy ragyog.
De semmi kincsért s hírért a világon
El nem hagynám én szülőföldemet,
Mert szeretem, hőn szeretem, imádom
Gyalázatában is nemzetemet!