Kedvenc idézetek (beszélgetés)

Emlékezhetünk a második, a harmadik, a negyedik alkalomra, de egy sem olyan mint, az első, mely örökké velünk marad.

Shelagh Delaney

Harmóniák

Szenvedni tudj és tűrni merj

És várni, sírni, érni,

A szirtek párnáján pihenj

S ne félj a végtelen jövővel szembenézni!

És minden veszne, törne bár

S ha semmit el nem érne,

A lelked él még s vár reád

Titokkal teljes és vigasszal teljes éje.

/Juhász Gyula/

Olyan szép a szemed... és ha rám nézel,

Úgy tűnik, már nem számít az élet,

Mert tudom, hogy még mindig szerelmet érzel,

Irántam, s szíved számomra bármit megérhet.

S ha nézel, mindig ugyan az jut az eszembe:

Hol lennék nélküled?

És mindig félve nézek bele a szemedbe...

Vajon meddig maradhatok melletted?

És tér idő, megszűnni látszik,

Mert számunkra örök a pillanat.

És a szeretet szívünkben egyre csak virágzik.

s jobban kötődök hozzád ezen perc alatt.

És szemedben látom a szerelem tüzét égni,

Látom benne a jövőnket, a boldogságot.

és látom azt is, hogy nem kell többé félni.

Nem kell többé vádolni a világot."

“Azóta szeretem az őszt. Már nem az elmúlást jelenti, hanem a kezdetet.

Izgalmas felismerésekkel teletűzdelt átlényegülés kezdetét. Aranyló

napsütésben séta közben hallgatni a másik hangját, remegve figyelni a

gondolatfolyamot, s közben beleszeretni a hangba, ami bármit mond,

annyira szép, mert oly sok éven át szomjúhozta a lélek. Azóta szeretem

a fákat. Az erdő zúgását szemerkélő esőben, alkonyatkor hallgatni a

vízesés robaját. Barlangban énekelni könnyel teli szemmel, mert annyira

szép rubintos késő éjjel. Meztelen lélekkel együtt állni az éjszakában.

Megélni fájdalmat, gyönyörűséget, keserűséget és a méz édességét.

Együtt könnyezni, és együtt kacagni bele a világba szemben a széllel.

Azóta szeretek álmodni. Biztonságban átkarolva. Érezve minden

pillanatban, hogy nem vagyok egyedül. Hogy kincset tartok a karomban s

valaki kincsként őriz engem. Őrzi a kezem, a testem, a lelkem. Ha nem

őrizne, akkor sem mennék el. Soha nem megyek már el. Azóta szeretem a

hajnalt. Amikor dereng a fény és láthatom a kezét, ahogy simogatva

kapaszkodik belém. Jó felébredni, mert folytatni lehet az álmot ébren

is. Azóta a hajnal íze a számban gyönyörű. És szeretem a könnyeket,

mert értem kiáltanak, mert én sírok általuk. Azóta szeretem a világot.

Az embert, a tengert, a vizeket és a sivatagokat, a hegyeket és a

síkságokat. A kék eget és a felhőket, a nap sugarát és a vihart, esőt

és szelet, virágot és a nedves anyaföldet. Mindent. S mióta elhagyott,

siratom azóta az őszt.”

"Amikor súlyos érzelmi válságon vagy túl, ne a nehéz pillanatokra emlékezz, hanem arra gondolj, milyen jó, hogy ezt az akadályt is legyőzted. (...) Örök életedre vésd az eszedbe a jó dolgokat, amik a nehézségekből születtek. Ezek bizonyítják, hogy erős vagy, és önbizalmat adnak, hogy ezután bármilyen akadályt át tudj ugrani. "

Paulo Coelho

Feltúrtuk a remény szemétdombját, s ahogy a kedvenc bögrét ragasztaná meg az ember, úgy illesztgettük egymáshoz a halott szerelem darabkáit...

Persze az első koccanásnál széthullott az egész...

Vavyan Fable

Lelkem átölel ott a messzeségben,

S hangtalan szavakkal írja sötétség feketéjére:

Hiányzol.

Ott fent kósza látomás kél az égre,

Szemem keresi arcod mosolyát csillagok fényében.

Szeretlek.

Gyarló életemnél is jobban szeretlek.

Lassan éjfél borul az idő kerekére.

Szívem álomra hajtja vágyát, hogy megtaláljon végre.

Hiányzol.

Ringató simogatásodnál is jobban hiányzol.

Álmom megleli útját szíved melegéhez.

Odasimul lelkem lelkedhez szerelmes vágyat zenélve.

Szeretlek.

Szerelmed ölelésénél is jobban szeretlek.

Talán kis időre, de veled boldog voltam.

Talán kis időre, de elfeledtem múltam.

Talán kis időre, de melletted nem kellett félnem.

Talán kis időre, de veled boldog voltam...

Köszönöm ezt neked!

Te voltál az egyetlen, ki megfogta kezem, s kivezettél a bánat völgyéből.

Köszönöm ezt neked!

Hogy kiemeltél a fájdalmak mocsarából.

Köszönöm ezt neked!

Hogy megmutattad fényed.

Köszönöm ezt neked!

Hogy megtanítottál szeretni.

Köszönöm ezt neked!

Hogy engedtél élni...

Hozzám értél végleg.

Bár már nem vagy velem,

Érintésed örökre itt maradt nekem.

Átléptél rajtam végleg,

Bár örökre itt maradsz már bennem.

Lépted mégis fájdalmas volt nekem.

Lehettem volna több

egy álmos holdvilágnál,

több egy érintésnél,

egy búcsúcsóknál.

Lehettem volna napsugár

s ragyogtam volna éveket,

kész voltam beragyogni,

ragyogni végig egy életet.

Lehettem volna több

egy jóllakott mosolynál,

lehettem volna...

hisz most is éhezünk,

lehettem volna: társad a harcban

s a szerelem lett volna

bajban a fegyverünk.

Lehettem volna otthonod

- lehettem volna s hittem hogy az leszek -

lehettem volna minden csak teérted:

lehettem volna...: - már nem leszek.

Tegnap átöleltél.

Pár percre letettem bánatom.

Bőrödhöz simult a bőröm

boldog fájdalom.

Tegnap megcsókoltál.

Puha, könnyező szeretet.

Oly gyöngéden öleltél,

mint egy gyermeket.

Tegnap elbúcsúztál,

de nem volt felelet.

Nem tudtam elköszönni,

végleg elengedni kezedet.

várom, hogy visszajössz,

várom, hogy visszatérsz,

hogy hátranézel,

és meglátsz, megismersz.

Megismered önmagad egésztelenségét

nélkülem.

Nélküled félbemaradt mondat lennék,

egy befejezetlen gondolat,

egy félig eljátszott Chopin-keringő,

s egy megkezdett vers,

amit nem folytatnak már.

Karod fonja nyakam köré a szél,

a napban csókod messzi tüze él,

közelebb vagy hozzám mindenkinél.

ma délután

szemlesütve figyeltem

szemérmem

amikor

a beosonó napfény

elhozott Téged

egy épp-hogy érintésre

arcomra pírt lehelve...

Igen,

megtehetek mindent, amit akarok,

mert eladtam magamat az ördögnek

Neked

s már egészen a tiéd vagyok

nincs más vágy, nincs lelkiismeret

csak tettek, mit örökül hagyok

rád, Kedves.

Nincsenek hangok, csak érintések

mit adsz és én adok

nincs mozdulat, csak illatok

száguldó lélegzet

álom, csend, mely Hozzád elvezet.

Nincs már semmi és nincs senki,

csak Te

s a szerelem, mely szentesít mindent

mi rossz s mi jó

mert a szerelemben mindent szabad

minden megbocsátható...

Ugye, Te is így gondolod?

igen

igen

igen

mi megtehetünk mindent, amit csak akarunk

mert erősek vagyunk

együtt

mi régen kettő volt, most egy

a vágy közös, nincs lelkiismeret,

csak mi

és más semmi

nincs világ

nincs hideg

nincsenek emberek, kik szétválasztják,

mi egy

csak mi, ugye, Kedves?...

csak mi

örökké

szeretve, égve, a végtelent elérve...

Nekünk semmi sem lehetetlen

ugye, Kedves?

mert mi vagyunk a végtelen

erő

élet

levegő

szerelmünk az égig nő

s túl azon...

nincs határa

mert mi vagyunk a végtelen

csak mi

ugye, Kedves?...

Őri István:Csak mi

....nem tudom a szél

vagy a hársfalomb sír-e

oly keservesen..

Nincsen kéz, akit fognék, a fák állnak csak sorfalat,

Hallgassatok, most ők szólnak belőlem,

erőlködöm, hogy hozzam hangjukat.

Esőszagú ősz...

pirult levélen csillan

cseppnyi álmodás...

Tarka falevél...

megfognám, de hirtelen

felkapja a szél...

Hisz ősz van, tudod.

Ezer színét tapossuk

naponta sárba.

Kint vihar zokog,

bent könnyes dal álmodik

mosolygó nyárról.

Sokáig állt ott, s a rohanó vizet nézte. Mintha magát az életet szemlélné, ami egyre csak halad,

soha nem áll meg egy pillanatra sem, hanem elvisz mindent, ami belé hullik, elviszi valahová,

amit az ember jobb híján csak „örökkévalóságnak”hív: a perceket, órákat, napokat meg az éveket, az álmokat és az emlékeket…mindent, amiből egy ember élete, szíve és lelke áll… csak elviszi, és sosem hoz vissza semmit.

Vörös felhőket tép az őszi szél.

Esőcseppek ütnek belém fájó dallamot.

Azt hazudják: „Neked ragyog holnap majd a nap!”

S nem hiszik el nekem, mikor az ég felé üvöltöm,

hogy én csak egy fájó árnyék vagyok.

Csendes.

Magányos.

A gondolat feltépett valahol egy sebet az emlékek között, amelyikhez eddig még nem nyúlt hozzá senki. Vérezni kezdett, nagy, fekete csöppek hulltak a csöndben, és valahol valami fájt.

Wass A

Hallod? Megint a szél zokog

odakinn, és a fákat

hangtalan sóhaj zörgeti:

Valami furcsa bánat...

Névtelen fájás, lélegző

vágy száll az őszi tájon,

egy érzés ami visszatér

azért, hogy újra fájjon...